Kritika

Mozgásszínház

Szoboszlai Annamária: Tacskó a mókuskerékben

L’Habeas Corpus Compagnie: Burning

Mely másik műfaj passzolhatna jobban a mai életmód érzékletes bemutatásához, mint az újcirkusz?

Majdnem a végén kezdem. Ott, annál a pillanatnál, mikor a finom, dallamosan lágy, mégis kicsit robotikus női narrátorhang sorolni kezdi, mi minden tűnik majd el velem együtt a világból, ha egyszer meghalok, ha meghalunk. A személyi igazolvány számom például valószínűleg túlél majd engem egy ideig… Julian Fournier darabja címéül ugyan a Burninget választotta („Égés”, „Kiégés”), utalva a 21. század emberének tipikus problémájára, a munkahelyi kiégésre, de az előadás tényleges, valódi felvetése, azt gondolom, a félelem a nem teremtő emberi élettől.

burning1A fotók forrása: trafo.hu

Julian Fournier kicsit olyan, mint az 1936-os Modern idők Chaplinje, csak épp kimosdatva annak romantikus költőiségéből, megfosztva keménykalapos ártatlanságától. Ez a mai burleszk karakter roppant tudatosnak mutatkozik. Ebben rejlik fura bája és sebezhetősége. Ügyesen állítja fel az egyforma kartonkockákból a neki munkát adó vállalatot, változtatja, csoportosítja, átrendezi élete színterét, alakít, kreál, számol, cél-kitűz, karriert épít. Tesz. Ő az új ember, aki csodálatos, aki sokrétű, aki alkalmazkodik, aki érteni véli a világot. Aki – szó szerint – futógépen rohanva teljesíti a napi rutint, a gyerekek és a hátizsákok elszállítását az iskolába, a tacskó megsétáltatását, a munkába menetelt, a gyerekek átlogisztikázását különórára, a vacsorát családi körben. Boldogan, mindent, mindent is. Néha ugyan gyorsabb iramot diktál a futógép, mint amilyet emberünk bírna, de sebaj, mert századunk gyermeke igazi jó cirkuszi mutatványos, még ha pördül is egyet, még ha át is bucskázik fején, a gépezet cinikusan újra talpra állítja. Mehet tovább a verkli, amiből egyszerűen nem lehet kilépni, olyan kábító az ereje. Nem enged egy felesleges rezdülést, egy céltalan mozdulatot. A gép gépiesít. S bár még ha fogoly is emberünk, egy időre elbűvöli, érzésteleníti saját tehetsége, ügyessége, annak a tudata, hogy képes rugalmasan, derűsen teljesíteni az abszurd kor abszurd kihívásait.

Mely másik műfaj passzolhatna jobban a mai életmód érzékletes bemutatásához, mint az újcirkusz? Mindenki zsonglőr, akrobata, légtornász és kötéltáncos.

A Burning létrejöttéről tudni lehet, hogy Julian Fournier éppen két éve jutott el oda, hogy felhagy az újcirkusszal, és vált. Talán őt magát is a kiégés veszélyeztette? Barátaival, ismerőseivel beszélgetve döbbent rá, hogyan használódnak el az emberek, az emberéletek, s úgy döntött, hogy saját terepén, a cirkusz eszközeivel reagál a jelenségre. A munkatársa Laurence Vielle belga színésznő lett, aki számos interjút készített különböző foglalkozású emberekkel. Ezeknek a személyes, emberi vallomásoknak a hangkulisszája s a belga munkavállalókat reprezentáló grafikonok, ábrák, százalékos kimutatások személytelen, absztrakt képisége egészíti ki Fournier térrel, tárgyakkal és saját testével folytatott színpadi játékát. Nem számoltam meg, hány kartondobozt mozgat Fournier a színpadon, mindenesetre varázslatos, ahogy a látszólag teljesen egyforma, ide-oda pakolt dobozokból épp a megfelelő kellékek kerülnek elő. Például a már említett tacskó kutya a mindennapi rutint bemutató futógépes jelenetben… S miközben lehet derülni a szánni valón egyformának mutatkozó hétköznapok során, lehet magunkra ismerni a sietve felhúzott cipőn, a sebtében olvasott újságon, igencsak sajnálom, hogy a szövegek angolul hangzanak el, mert biztos vagyok benne, hogy bizonyos színeket, árnyalatokat elveszít az előadásból.

burning

Míg a darab első fele a humort hívja segítségül, addig a második félben szó szerint kidől talapzatából a világ. A játéktér hátsó fele szépen lassan emelkedni kezd, először még csak alig láthatóan. Aztán csúszkálni kezdenek a rögzítetlen dobozok. Aztán félelmetesen koppan a szék. Végbemegy egy csendes mini apokalipszis. Fournier az immár lejtővé változott terepre simulva igyekszik megtartani magát. A kidőlt síkot fény és árnyék szeleteli. Sajátos ennek a két pólusnak a dramaturgiája. A fény nem egyértelműen jó és segítő. Ahogy a feketeség növekszik, a világosságnak egyre nő a detektáló szerepe, vonalkód-szerű hatást kelt az emberalakból csíknyit kimetsző fénycsík.

Van egy jelenet a Modern időkben, amikor a futószalag mellett dolgozó Chaplint benyeli a gép, s ő az óriási fogaskerekek közt forgatódik ide-oda. Ahelyett, hogy életéért reszketne, ha már ott van, meghúz egy-egy meglazult csavart a neki munkát adó monstrumban. Majd a gépezet végül kilöki magából, vissza a futószalagra (a gyártósorra). Fournier fogaskerekes verziója inkább tragikus, mint komikus. Sehol egy fogaskerék, de láthatatlanul is érzékelhető a jelenléte. Az emberünk pedig gyakorlottan őrlődik a fogak közt.

A végén a színpad függőlegesbe fordul, emberünk szinte lepottyan, de lenyílik egy pallónyi színpad, s ott ül Fournier a palló végén. Finoman rezeg alatta a léc.

Azt gondolom, kár lenne az előadást szimplán a kiégésre lefordítani, mert így elvész annak egzisztenciális dimenziója, vagyis, hogy az ember teremtőnek született, hogy értelmes feladatokra vágyik, meg arra, hogy legyen értelme a létezésének. A kiégés az már csak egy következmény. Annak a következménye, ha a munkáját értelmetlennek, haszontalannak, értéktelennek látja. Ha nem tudja alakítani a világot, hanem el kell szenvednie, hogy a világ alakítja őt.

Burning (L’Habeas Corpus Compagnie)

Szerző és előadó: Julien Fournier. A szöveget írta: Laurence Vielle. A szöveget előadja: Caroline Daish. Videó: Yannick Jacquet. Hang: Raphaël Dodemont. Fény: Arié Van Egmond. Makett és színpadkép: Julien Fournier.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2020. február 20.