Szoboszlai Annamária: Csak rugalmasan, ahogy egy báb
LUNA; Verso; Bernarda Alba háza; Coppélia –
A Verso ifjú férfitáncosa, Dabóczi Dávid hosszan ropja a Ponyvaregény agyonidézett táncbetétjét, John Travolta és Uma Thurman bulizós jelenetét.
Az elbeszélő jellegű táncszínház, és a táncot a gondolkodás eszközeként használó kortárs tánc lényegi különbsége, azt gondolom, nem annyira a táncos, mint inkább a koreográfusi, illetve a nézői oldalon jelentkezik.
Bernarda Alba háza / Fotó: Tarnavölgyi Zoltán
A táncszínház nézőjeként a történettel A-ból B-be jutunk, és együttérzünk a szereplőkkel. Ezzel szemben a kortársi gondolkodás egyik lényegi sajátja, hogy a néző mintha egyszerre lenne A-ban és B-ben, meg a kettőn kívül is. Lemond a valahonnan valahova jutásról (legalábbis háttérbe szorul ennek igénye), s a mellérendelő, összehasonlító, kivonó stb. műveletek lépnek elő szervező elvvé. Egészen másfajta figyelmet követel meg egy efféle felfogásban készült darab. Bizonyos fokon azt gondolom, a matematikával rokon, filozofikus terület ez. A újszerűség elsősorban tehát nem a mozgás formájából következik. A földön hempergős, csúnya-kezekkel és csúnya-lábakkal, esetleg robotikus, izolált mozdulatokkal dúsított, vagy épp meztelenül előadott tánc éppúgy lehet elbeszélő jellegű, ilyen értelemben „hagyományos” darab, mint ahogy a klasszikus balett mozgásanyagából is építkezhet a témáját újszerűen ábrázoló mű.
Bernarda Alba háza / Fotó: Mészáros Csaba
Bár a Szegedi Kortárs Balett az ígért 3 egyfelvonásos helyett váratlan betegség miatt csak kettőt mutatott be, azért még lehetett látni, miben rejlik a szegediek ereje. A Bernarda Alba háza, Juronics Tamás 2018-as darabjának felújított változata többnyire elbeszélő jellegű, a nézőnek könnyebben követhető, „lelki” darab. A díszlet egy óriási üvegkalitka/melegház. A gyászt magára és gyermekeire erőltető anya figurája csak egy rövid szóló erejéig jelenik meg a darab elején, de szerepeltetése fontos a történet kereteinek és erőviszonyainak kijelölése miatt. A bottal járó öregasszony hosszú tagjaival, hajlott hátával, terpeszbe tett lábaival ijesztő, pókszerű jelenség. Igazi fekete özvegy. Torz karaktere érthetővé teszi, hogy a lányok hosszú, fekete ruhája miért leng gyászos zászlóként az időnként elővillanó meztelen lábak körül. Hol nekifeszülnek, hol feltapadnak, máskor vadul nekicsapódnak az átlátszó, de egyben áthatolhatatlan plexifalnak, melyet az előadás végére az izzadt tenyerek egészen elhomályosítanak. Meggyőző színészi erővel, szépen megmutatott, hol fojtott, hol felszabadulni vágyó lobogással uralják ezek a feketébe öltözött nők a színpadot, így szinte fáj, amikor a látottakhoz hozzáöltődik a vágy tárgyának, a férfinek, Pepe el Romanónak a valóságos színre lépése (Lorca darabjában nem jelenik meg). A felajzott legkisebb lány, s a férfi duettje – bár az üvegfal két oldalán, valódi fizikai kontaktus nélkül zajlik – véleményem szerint nem tesz hozzá a drámaisághoz. Sőt, mintha az eddig sűrített feszültség föláldozódna a (kényszeres) narráció oltárán.
Coppélia / Fotó: Tarnavölgyi Zoltán
A Coppélia-történet a már többedszer visszatérő olasz vendégkoreográfus, Enrico Morelli feldolgozásában az ideáról, az ideálról, a külvilágnak mutatott, valamint a valós arcunkról szól. A báb, Coppélia bárki és bármilyen lehet: rejtélyes, nyílt, hízelgő, szégyenlős… Amilyennek csak látni szeretnénk. Pedig nem más, mint egy arctalan fa-fej (na jó, fa-fej törzzsel). Az első jelenetben igazából benne van mindaz, amiről aztán az előadás egésze beszél: a fiú voltaképp saját magát szemléli a bábban, mivel mozgatója ő maga. Szerelme egy ideál – önmaga – felé irányul. A lányok és férfiak karának tánca annyiban árnyalja ezt a képet, hogy a lányok direkt rájátszanak a báb- vagy babaszerűségre, vagyis valamiképp kifigurázzák saját kiszolgáltatottságukat, kitettségüket a férfivágyaknak. Táncukban babák módjára hajlanak, forgatódnak a férfikarokban, feszített, szögletes mozdulatokkal imitálják az élettelent, s közben nagyokat puffannak az ölnyi vastag matracokon, vagy épp azokkal együtt dőlnek a padlóra. A befejezés ügyes: a végső képen két, egymás kezét fogó fabábot látunk, miközben a húsvér mozgatók, a férfi és a nő együtt eloson.
Verso / Fotó: Mészáros Csaba
Az IZP Programban részt vevő fiatalokat többek közt a Maday Tímea Kinga rendezte LUNA, és Mádi László koreográfiája, a Verso képviselte az idei táncfesztivál programjában. A LUNA egy női változás-tánc, rítus-tánc betétekkel. Az öt táncosnő egyszerű, hétköznapi ruhában dolgozik a színpadon. Ruhájuk hasonlóságában összemosódnának, ha karakterükben nem lennének lényegileg különbözőek. Történetük belső történet, még akkor is, ha a térben járják, ha jelenlétük nagyon is fizikai az esések, csapódások, balansz-helyzetek révén. Az érzésem nézőként az, mintha valamiféle közepet vagy tengelyt keresnének, mintha ingaszerű kidőléseikkel a gravitáció és a saját határaikat keresnék: hogy meddig tart az én, az emberi akarat, a táncbeli, technikai tudás, meddig a test hajlékonysága, s mikor lépnek működésbe a természet törvényei.
LUNA / Fotó: Mészáros Csaba
A Verso ifjú férfitáncosa, Dabóczi Dávid hosszan ropja a Ponyvaregény agyonidézett táncbetétjét, John Travolta és Uma Thurman bulizós jelenetét. Egymaga. A zene időnként megakad, torzul – máskor a táncos mozdulatai esnek ki a szerepből. Ha nem állna másból Mády koreográfiája, mint Dabóczi Dávid különös mozdulat- és mozgásasszociációinak komikus, hullámzó folyamából, akkor is elég lenne, amit a Verso mutat. Feltéve, hogy táncosa végig bírja koncentrációval, jelenléttel (szerintem bírná). A koreográfus azonban tovább játszik ezzel a különös, véletlenszerűnek tűnő ok-okozatisággal, akcióval és reakcióval. Négy táncosnő kapcsolódik be a játékba, s bár megjelenésük hasonlóan váratlan, mint Pepe el Romanóé, extrém módon nyúlós felsőikkel furcsábbnál furcsább helyzeteket állítanak elő önmaguk számára, melyekkel kellemesen fűszerezik a „one man show”-nak induló Versót. Illetve, rég derültem olyan őszintén jót táncelőadáson, mint Szilvási Anna kifordított, groteszk, csetlő-botló, táska húzta karakterén. Úgy látszik, a komikum kéretlenül is együtt jár az élet kihívásaira adott válaszokkal.
LUNA
Táncművészek: Bali Boglárka, Baumgartner Krisztina, Gaál Júlia, Mangi Kornélia, Varsányi Zoé Szonja, Nyeste Adrienn (KET).
Konzulens: Hámor József. Zene: montázs. Fény: Vajda Máté. Jelmeztervező, koreográfus-rendező: Maday Tímea Kinga.
Verso / Fotó: Mészáros Csaba
Verso
Előadók: Hargitai Mariann, Horváth Adrienn, Szilvási Anna, Tóth Laura, Dabóczi Dávid.
Technikus: Fogarasi Zoltán. Öltöztető: Deák Orsolya. Mentor: Szögi Csaba. Zeneszerző, koreográfus: Mádi László.
Nemzeti Táncszínház, Kisterem, 2020. március 2.
*
Vágy
Bernarda Alba háza
Táncolják: Szigyártó Szandra, Takács Zsófia, Bocsi Petra, Kovács Enikő, Nier Janka, Wéninger Dalma, Vincze Lotár.
Zene: Manuel de Falla. Fény: Stadler Ferenc. Díszlet-kivitelező: Scabello Bt. Jelmez: Bianca Imelda Jeremias. Koreográfia: Juronics Tamás.
Coppélia
Táncolják: Takács Zsófia, Czár Gergely, Wéninger Dalma, Szigyártó Szandra, Claudia Elvetico, Vincze Lotár, Zsadon Flóra, Bocsi Petra, Kiss Róbert, Nier Janka, Kovács Enikő, Adam Bobák, Kaiser Fruzsina, Graziano Bongiovanni.
Zene: Delibes, Patty Pravo, Gennaro Cosmoparlato. Fény: Stadler Ferenc. Díszlet-kivitelező: Scabello Bt. Jelmez: J. D. S. Koreográfia: Enrico Morelli.
Nemzeti Táncszínház, Kisterem, 2020. március 3.
Budapest Táncfesztivál