Kritika

Kortárs tánc

Török Ákos: Le kell menni kutyába?

Fehér Ferenc: Tofu P. Potter -

… egészen más dolog azt gondolni, hogy a színpadi kutya embert jelent, mint ténylegesen meglátni benne az embert. Előbbi okos gondolat, utóbbi drámai élmény.

Úgy képzelem, hogy száz-százötven év múlva, amikor a legtöbb, müpányi színpadok nézőterét is megtölteni képes társulat/koreográfus kimarad az ezredforduló utáni színpadi táncról szóló értekezésekből, Fehér Ferenc szerepelni fog ezekben a dolgozatokban. Legalábbis a zömükben – méghozzá mint fenomén.

fehér1Fehér Ferenc / Fotók: Jókúti György

Elsősorban nem is a szó „kivételes tehetség” értelmében (úgy is), hanem mert táncosként unikális jelenség, akin keresztül embervoltunk szabad szűkössége elemi erővel és teljes kendőzetlenséggel mutatkozik meg. Feltéve persze, ha ezt Fehér Ferenc koreográfusként megengedi neki. Nem véletlen, hogy legerősebb darabjaiban lecsupaszított, drámai testlelkeket mutat meg: Kaspar Hausert , Woyzecket vagy éppen az Emberkönyv előadásának címszereplőjét. Persze lehet koncentráltan szűkíteni is ezen az ecce homo-n, ahogy ez a Dózsa Ákossal közösen előadott Tao Te esetén jobbára meg is történik, csak éppen nehéz e kristálytiszta és eleven embertanhoz képest fajsúlyos dolgot letenni az asztalra, miközben az átüt minden részlegességen. Meglehet, e kritikai megjegyzéssel éppen a szűkös szabadság témakörét szemléltetjük – és már itt is vagyunk a Tofu P. Potternél.

A táncos-koreográfusnak mindig is volt affinitása az attrakciókra. Ezek közül legkevésbé sikerült a zombilétet különösebb dimenziók nélkül tematizáló Helló, Zombi!, a csúcspont pedig Morgan és Freeman címmel egy szellemes, helyenként egyenesen virtuóz párharc önmagunkkal, bábokra és Fehér Ferencre szabva. Legújabb egyszemélyes bemutatója, amelyben egy kutyát tréningeznek egyre összetettebb és egyre inkább lehetetlen mutatványokra, részben ebbe a sorba illeszkedik.

fehér4

Túl táncos színpadi lényén, Fehér Ferenc koreográfusként az utóbbi években érzékenyen reflektál az egyén és környezete közötti viszonyra, amelynek nála állandóan visszatérő eleme a másikkal folytatott harc. Az egyik egy kutya, a másik ezúttal egy megnyerően egzecíroztató férfitenor, és a küzdelem sem valódi harc, hanem e hangtól kapott feladatok teljesítéséért folyó, lelkesen naiv erőfeszítés.

A nagy feketeségben egy fehér négyzet, ebben – és bármiféle figyelmeztetés nélkül is szigorúan ebben – tölti szabadidejét, és hajt végre minden utasítást Tofu P. Potter, tornaruhában és tornacipőben. A kezdőképben szinte minden benne van: milyen világ az, ahol egy emberkutyának/kutyaembernek (ld. tornacipő) egy szál lámpa megálljt parancsol?! Mindez lehet egyfajta alkotói közérzet lenyomata, bár Fehér Ferencre mostanában éppen nem igazán lehetnek hatással a hazai kulturális környezet közvetlen diktátumai, hiszen egy ideje „szabad ember”: egyáltalán nem kap lehetőséget az alkotásra Magyarországon. Gondolhatunk a színpadra/képernyőre kerülő előadóművészre is, aki újra meg újra „produkálni kénytelen magát”, illetve aki köztudatban maradása és/vagy megélhetése miatt nem egyszer méltatlan helyzetekbe lavírozhatja magát ország-világ előtt. (Egy kiemelt színvonalú művészszínházunk remek, kifejezetten szimpatikus és humánus színművésze például olyan televíziós műsorban szerepel, ahol műveletlen emberek műveletlenségén nevetünk.) Kultúrán innen és túl pedig ugyanez jelezhet akár politikai értelemben vett rossz közérzetet is a szabadságfokok végletes beszűkülése miatt.

fehér5

Komoly csapda rejlik abban, hogy Fehér Ferenc szájában egy játékkutyával, kutyamódra kémlel körbe, illetve mindabban, ami ezt követi. Minél „kutyábbul néz ki” a látnivaló, a darab annál humorosabb, viszont annál kevésbé szól az emberről. Természetesen a legbravúrosabb metamorfózis mellett sem gondolja senki, hogy egy munkakutya megelevenedett edzésnaplóját követjük nyomon, de egészen más dolog azt gondolni, hogy a színpadi kutya embert jelent, mint ténylegesen meglátni benne az embert. Előbbi okos gondolat, utóbbi drámai élmény. Fehér bele-belelép ebbe a csapdába, de nem ragad bele. Ugyanis a darabban, noha összességében túlteng a kutyaság (alapvetően is, de konkrétan például a legyekkel való hadakozásban), vannak hosszabb-rövidebb pillanatok, amikor az előadó kibújik a kutyabőr alól, ráadásul, mint említettük, a „hangtalan vacogó” (vagy éppen tehetetlenül őrjöngő), ketrecbe zárt testlélek Fehérnél mindenen átüt.

Előbb egy nézőközönség előtt zajló alapfokú edzést láthatunk, amelyben az „Előre!” és „Hátra!” szintjétől a vidámságon és a táncformák „kutyába vételén” keresztül olyan „komplex” feladatokig jutunk el, mint magát szégyellve felugrani fekvésben (!). Az emelt szintű kiképzésben már előkerül a szex pozíció is, miként főhős ebünk kínaiul énekel, föld alá kell kerékpároznia, majd egy ideig mozoghat úgy, ahogy szeretne, ezt azonban mind gyorsabban és gyorsabban kell tennie, miközben egy-egy szexpozícióra is utasítják. Ezek mellett a „like an Egyptian!” még csak-csak, de a „like a cat!” kicsit erős… Kellene hogy legyen, de ebben az esetben nem az – ami igazán erős.

fehér2

A darab erejéből azonban valamennyit le is vesz az általa felmutatott helyzet árnyalatlansága: miközben az ártatlan megtesz mindent az embertelen (kutyaiatlan) hatalomnak, ártatlan marad és lelkes. Az embertelenséget némiképpen finomítja a tréner hangjának meggyőző és támogató kedvessége, így a színpadi alak abszurd szolgalelkűsége bármennyire is elszomorító, esetenként egyenesen megejtő, egyben nagyon is emberkutyai. Folyamatos ártatlansága és töretlen lelkesültsége szintén az elgondolkodtató naivitásra és a parancsok feltétlen elfogadásának abszurd voltára erősít rá, ez azonban bizonyos értelemben tétnélkülivé teszi az egész szituációt. Kívülről nézve ugyanis bármennyire elszomorító, sőt egyenesen felháborító mindaz, ami történik, voltaképpen minden a legnagyobb rendben van: ez az emberkutya jól elvan ezzel a hatalommal, hiszen sem önmaga nem sérül, sem másokat nem sért, és megkapja mindennapi dicséretét, emellett a hatalom sem kér tőle olyat, ami bárkit is bántana. Az egy dolog, hogy a valódi világ nem ilyen, ezért a metafora nem ér ki az utcára, ám komoly tétek és következmények nélkül a színpadi dráma súlyossága is csorbul.

fehér3

Mindezzel együtt a jó ritmus, a pontos zenék, valamint Fehér Ferenc expresszív, kutyaságával együtt is utánozhatatlanul fehérferis mozgása, fajsúlyos színpadi lénye és játékossága ezúttal is csúcsra járatja a produkciót. Ami pedig az általa teremtett vagy éppen visszatükrözött világot illeti, itt is le kell menni kutyába, de sehol sincs már a Hobó Blues Band Kopaszkutya című filmjének kutyabüszkesége („Légy a kutyák királya! Nem királyok kutyája!”). Ez a Gazda szavain őszinte és fáradhatatlan elszántsággal csüngő ölebek ideje, akik néhány jó szóért is egészen…

Tofu P. Potter

Tánc: Fehér Ferenc. Szakmai konzultáns: Simon Judit. Zene: Fehér Ferenc és még sokan mások. Jelmez: Kudron Anna. Fénytervező: Kovácsovics Dávid.

Koreográfus: Fehér Ferenc.

Nemzeti Táncszínház, 2020. október 31.