Kutszegi Csaba: Ősagyag
Nagy József – Miquel Barceló: Paso Doble -
…ha az ember lát (és hall), bárhol van, magyarázatot keres a látottakra(-hallottakra).
Lassan már csak koros emberek mondhatják el, hogy látták fellépni Budapesten Nagy Józsefet (Josef Nadjot). Legjobb tudomásom szerint a magyar fővárosban utoljára 2013-ban szerepelt a Trafóban (ha nem számoljuk egy lakásgaléria későbbi miniperformanszát), majd jó félévvel később, 2014 tavaszán a debreceni DESZKA-fesztiválon; továbbá 2018-ban a híres Pekingi kacsa nyomán készült, Sötét frigy című rendezését eljátszotta a szlovén EN-KNAP Group nemzetközi társulata a miskolci Horizont Táncfesztiválon.
Miquel Barceló és Nagy József / A képek forrása a josefnadj.com oldal
Pedig a Jel Színház egykori alapítója, az orléans-i koreográfiai központ, valamint társvezetőként egy évig az avignoni fesztivál, és később a budapesti Trafó volt igazgatója az elmúlt 10 évben 11 új színpadi alkotást hozott létre, amelyek leginkább Franciaországban, Svájcban, Luxemburgban és szerte a világban, a közelünkben például Romániában és – ha nem szól közbe a Covid-19 – Szerbiában kerülnek nézők elé. Egy éve, ősszel például Sepsiszentgyörgyön, a Flow Nemzetközi Mozgásszínházi Fesztiválon nézhettem meg az általa alkotott-előadott Mnémosyne című egyszemélyes performanszát, amely egy képzőművészeti kiállítás és komplett mozgásszínházi előadás egyben. Hogy Nagy József miért éppen Magyarországon nem szívesen látott vendég, ennek okait ebben a cikkben nem firtatom.
A napokban a kolozsvári Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál szervezőinek jóvoltából láthattam – filmen – performálni Nagyot, igaz, nem túl friss, 2006-os opusban, a Paso dobléban. Egyébként Nagy Józseffel kapcsolatban a frissesség kérdése nálam nem merül fel, mert szerintem ő (szerencsére) lényegesen nem változik – viszont a művei nem is avulnak. Vannak nézetek, melyek szerint a kortárstánc-alkotások annyira aktuálisan és korszerűen a rövid mának szólnak, hogy ezért hamar az érvényüket is vesztik; így igazi kortárs darabokból nem is lehet repertoárt építeni. Mások szerint a jó minőség minden korban, még a jelenünkben is időtálló, csak kevés az igazán jó minőségű kortárs mű. De az is igaznak tetszik, hogy a kísérleti, határsértő műalkotásokat csak szűk közönségréteg értékeli, ezért a hiányzó piaci háttér miatt kerülnek le általában hamar a befogadó-helyek műsoráról. Akárhogy is van, én a kortárs művészetben is többre tartom a tartós értéket az illékony aktualitásnál vagy a kvázi újszerűségnél. Ám az kétségtelen: a tartós értékre rámutatni vagy a fogalmát, kritériumait meghatározni nem könnyű dolog.
Nagy József például „még mindig ott tart” (és ezzel minden bizonnyal sokaknál fennakad a korszerűség rostáján), hogy az elvont munkái is értelmezhetők. Pontosabban: értelmezhetők is. Mert nála is alapvetően igaz, hogy erős képeihez, szokatlan tárgyakkal végrehajtott furcsa cselekvéseihez, ezekből alakuló különös színpadi hangulataihoz nem szükséges értelmező verbális szöveg is, hisz azok „önmagukért beszélnek”. Illetve: előzetes, közbeni és utólagos magyarázat nélkül is jelentenek, üzennek, jelelnek. Mindezek ellenére a Nagy József-opusokban szinte kivétel nélkül érezhető egyfajta narratív szál megléte, amely azonban nem konkrét cselekményt, hanem legtöbbször sajátos logika szerint rendeződő történéseket, hangulatváltásokat fűz egybe. Ezzel szemben manapság a kortárstánc egyik markáns trendje a kortalan és parttalan dadaizmus felé viszi makacsul a műfajt, legalábbis sok jel mutat erre. A dadaizmus persze ma is kifejezhet aktuális életérzést, de – sokak számára – elvitathatatlanul arra is lehetőséget teremt, hogy a mindent és bármit eltakaró leple alatt ömlesztett, olcsó portékát kínáljanak fogyasztásra. Persze a kortárs művészetbe tényleg minden belefér. Készülhet a popkultúra elemeiből és trashből is igényes műalkotás, de nagy kár volna korszerűtlennek érezni (vagy ne adj’ isten annak minősíteni) a műgonddal megalkotott, precízen, mesterségbeli tudásra alapozva kidolgozott munkákat.
Nagy József például ebben nem változik: képei, tárgyai minden vonala, színpadi mozgásának minden mozzanata alaposan ki van dolgozva, de nem rideg racionalitással méricskéli-adagolja az anyagot, hanem vizionál, asszociál, művészi érzékkel komponál, ráérez, eltökél és megvalósít… Ha képzőművészként valami nem úgy sikerült neki, újrakezdi… Csak akkor improvizál színpadon (észrevehetetlenül), ha az muszáj, ennek ellenére sohasem produkál egyforma előadásokat. És visszatérve az értelmezhetőséghez: bármennyire is elvontan fogalmaz képben, mozdulatban, akcióban, kompozícióit tudatosan úgy építi fel, hogy azokban találhatók legyenek értelmezési lehetőségek; nem csak egy, hanem éppen ugyanannyi, mint ahányan értelmezni akarják. A maga értelmezését, történetét lebilincselően el is tudja mondani – ezt megtapasztalhattam például az említett Mnémosyne-hoz kapcsolódó alanyi tárlatvezetésén.
Sok vita zajlott már a kortárs művészet értelmezhetőségéről, pontosabban arról, szükséges-e pl. kortárstánc-előadáson vagy performanszon tudni, mi miért történik, mi mit jelent, avagy ezekben a műfajokban ez kifejezetten káros (ti. régi művészetfogyasztói beidegződés), és elég csak – megmagyarázás-kényszer nélkül – hagyni hatni az érzékeinkre a látottakat-hallottakat. Szerintem, ha az ember lát (és hall), bárhol van, magyarázatot keres a látottakra(-hallottakra). Nem kivétel ez alól az absztrakt kép, az elvont mozdulat és a tánc sem. Látható művészeti alkotást az ember csak akkor tudhat a zenéhez hasonlóan (halvány belső értelmezési kényszer nélkül is) befogadni, ha erre valamiért kifejezetten trenírozza magát. Például: mert ez a trend. De hamis, és rögtön nem is kellőképp szabad az a befogadás, amely külső nyomás, trendi normakövetés hatására, sok-sok gyakorlás által jöhet csak létre. Minden nézőt megillet a befogadás szabadsága, és ebbe beletartozik az is, hogy aki akarja, magyarázatot kereshessen magának az észlelt dolgokról. És hogy szerethesse azt az alkotót, aki ehhez támpontokat is ad neki.
Nagy József művészete (időtállósága, korszerűsége) más irányból is megközelíthető. Azt gondolom, az elvontságnak és értelmezhetőségnek azt a fokát, amelyet ő képvisel, még nagyon korai volna némi sajnálkozással a túlhaladottak kategóriájába utalni. Unos-untalan újszerűséget hajszoló korunkban nem engedünk magunknak elég időt arra, hogy kellőképp elmerüljünk egy-egy intervallumban, megismerjük összes lényeges jellemzőjét, levonjuk belőle a levonható valamennyi tanulságot. A művészet fejlődése nem csereszabatos az informatikáéval, az előbbiben nem haszontalan dolog a ma már nem használatos, vagy nem úgy használatos programok megismerése, tanulmányozása. Mindemellett biztos vagyok benne: Nagy József anyagmegmunkálása, ábrázolástechnikája nemcsak művészettörténeti és -pedagógiai jelentőséggel bír, hanem aktuálisan, naprakészen is élményt nyújt a befogadóinak, segít megismerni önmagunkat és a világot, amelyben élünk.
A Paso doble a Festival d’Avignon és a Centre Chorégraphique National d’Orléans együttműködésében készült 2006-ban. A professzionális, díjakat is nyert filmfelvételt az online zajló Interferenciák Fesztiválon november 20-án, 12-20 óráig tették a nagyközönség számára szabadon elérhetővé. A performanszon Nagy József és a neves spanyol képzőművész, Miquel Barceló agyagon, agyaggal dolgozik.
A kezdetekben csak egy agyagfal látható, amelyen kisebb-nagyobb domborulatok pulzálnak, mint kitörni kész vulkánok. Úgy tetszik, ősanyag ez, az élet kezdetén. Egy kis félgömb teteje kilyukad, óvatos ujjhegyek mozognak benne. A mozgás intenzitása nő, a lyukak tágulnak, két férfi mászik elő belőlük. Fekete ünneplő öltönyben, fehér ingben vannak, nyakkendő nélkül, mezítláb. Alakítani, formálni, megmunkálni akarják az ősanyagot, amelyből jöttek, és amely egyben behatárolja a létüket. Réseket, vájatokat rajzolnak belé, ököllel lyukakat mélyítenek benne. Növényi vagy csontváz-lenyomatokat rajzolnak rá, mintha nyomot, jelet akarnának hagyni. Közösen, összehangoltan is dolgoznak, feszültség is keletkezik köztük. Öblös vázákat hoznak be, ráülnek. Összelapul alattuk. Minden képlékeny és viszonylagos. A deformálódott agyagedényeket a fejükre húzzák, maszkokat, fejeket formálnak belőlük. Hal-, madár-, majd emlősállat-fejekre emlékeztető alakzatok jelennek meg kezük nyomán. Nő az indulat, a fejmaradványokat az agyagfalhoz vagdossák. Harcolni kezdenek egymással. Miquel Barceló szórópisztollyal lefújja a fehérre az agyagfalat. Nagy József védelmezőn a fal elé áll. Barceló az agyagmaradványokkal hosszasan bombázza, szabályosan betemeti, majd a falba döngöli a vetélytársat, akit aztán szintén lefúj fehérre. Kisebb, fekete vázákat és egyéb tárgyakat is behoz. Egy kupacba dobálja, és vizes fehér festékkel lefújja őket. Minden nagyon képlékennyé, csúszóssá, bizonytalanná válik. Nagy kiszabadítja magát, előmászik. Mindketten egyetértésben, egymás mellett egy-egy lyukat kezdenek vájni a falon. Ahogy beleférnek, belebújnak és eltűnnek. Iszonyatos felfordulást hagytak maguk után. Nagytotálban látszik a mozdulatlan, néma „táj”. Majd tisztulni kezd. Néhány másodpercig visszafelé peregnek az emberi jelenlét egykori stációi. Végül csupaszon áll a formálódni kész agyag ugyanúgy, ahogy a kezdetekben volt.
Paso Doble (Festival d’Avignon – Centre Chorégraphique National d’Orléans)
Fényképezte: Bruno Delbonnel. Vágó: Nelly Quettier. Hangmérnök: Olivier Schwob. Sound design: Alain Mahé. Jelmezek: Fabienne Varoutsikos. Fények: Rémi Nicolas. Kerámia: Jean-Noël Peignon. Producer: Sophie Goupil.
Alkotó-előadó: Miquel Barceló, Josef Nadj.
© Les Poissons Volants – Avignoni Fesztivál, 2006
Interferenciák Nemzetközi (online) Színházi Fesztivál, Kolozsvár, 2020. november 20.
