Kritika

Kortárs tánc

Szoboszlai Annamária: Szuperhősök válaszúton

Réti Anna: majdhaleszidőm

Hogy születik meg egy alternatív univerzum, amelynek a Napja a gyerek?

Az első mondat, melyet leírok (miután gondosan eltávolítom a lakásból a gyerekeket, mert szép az idő, süt a nap, jó lesz apával kirándulniuk) a következő: Az anyukák szuperhősök. Ekkor szétnézek. Nem kellett volna… Megengedhetem magamnak, hogy írjak?? Most??? Körülöttem teremtés előtti káosz, a szőnyegen párna, gitár, társasjáték, kártyák törmeléke vegyesen, a szekrény alatt építőkocka, üveggolyó és fejetlen legóember, a konyhapulton tányérdombok, pohártornyok, villa-kés-kanálerdők kanyarognak a gyümölcs- és zöldségzúzalékkal telt komposztos tálak között. Mindegy, majd elrendezem… majd ha (egyszer) lesz időm.

0 1Fotók: Lukács Máté

A táncos, koreográfus Réti Anna saját lakásának terébe tervezett s előadott 2018-as munkája, a majdhaleszidőm szellemes, érzékeny, művészi megnyilatkozás az anyaságról, annak nem-mindennapi mindennapjairól. Ezt a lakás-táncszínházi – egyébként 2019-ben Lábán-díjat nyert! – előadást sajnos akkor nem volt időm megnézni, de a Trafó által tegnap bemutatott filmváltozatot, mely messze több, mint az akkori bemutatókból összeollózott dokumentáció, igen. Tulajdonképpen nem is kellett hozzá más, mint Pöttyös Panni, suttogós hang meg sólámpa, s a gyerekszobából este nyolckor szabadulva, még épp elcsíptem, ahogy Morricone valamelyik vadnyugatos zenéjére kiemelkedik a Hősnő (Réti Anna) a dűnék – akarom mondani egy sötétkék kanapé buckái – mögül. Finoman félreigazítja az arcába lógó fikuszt, a kis szobaventilátor belekap fénytelen, enyhén őszülő, lelki viharok nyűtte tincseibe, s velük együtt rázogatja a zöld leveleket. Nézem Réti szemét. Olyan a tekintete, mint aki jól tudja, minden porcikájában érzi már, milyen a jó, a rossz meg a csúf, vagy legalábbis a félórán keresztül tartó, csillapíthatatlanul gyűrűző gyereksírás, de nem fél tőlük, hanem halált megvető bátorsággal leugrik lováról, azaz átvetődik a díszpárnákon, és bár iszonyatosan fáradt az éjjeli ébredésektől, meg a pelenkahalmokkal folytatott kilátástalan harctól, de nem adja meg magát, de nem ám, inkább diadalt ül az anyasorson, s ha szörnyű is, de nőiesen belefejel az okkersárga párnába… Majd elrúgja magától… A ventilátor szele egyre csak süvít és süvít, szakadatlanul. S akkor ő elegánsan felemeli fegyverét, vagyis nem annyira félelmetes, mondhatni, szelíd tabletjét, tabletjével kezében átszeli a nappalit (olyan ebben a pillanatban, mint egy fekete ruhás jedi, csak fénykard nélkül), és megáll az étkezőasztalnál, a saját otthonának étkezőjében helyet foglaló vendégek-nézők – s a film-változatot tévében nézők – előtt.

0 2Réti Anna

Réti Anna zseniális.

A majdhaleszidőm-et meg kell nézni élőben és filmen is. Élőben azért, mert ötven percre vendégei lehetünk Annának, vendégei és nézői egyszerre. Engem, akinek ez nem adatott meg, kíváncsivá tett a film, vajon milyen benne lenni abban a térben, melyben kettős játék folyik, hisz az alkotó-előadó intim szférája s színpada egy időben. Réti Anna egyébként egészen természetes módon közlekedik a kétféle lét között, sőt, a tablet segítségével beemel egy átmenetit is, egy köztes dimenziót, melynek mozgóképeit előre rögzítették, de nyilván csak az előadás jelen idejében nyernek funkciót és értelmet. Ezzel szemben a filmes verzió alkalmat kínál a nézőjének arra, hogy mindent – vagyis Réti Annát, a vendégeket, sőt a vendégeknek az egyes jelenetekre adott reakcióit – kívülről, egyetlen egészként szemléljen. És ez a külső nézőpont talán még karakteresebben képes annak megmutatására, miben él, hogyan, és mit él át egy kisgyermekes anyuka (pláne, ha majd szét feszíti a az alkotókedv…). Hogyan szigetelődik el a többiektől (és saját magától is), és hogy próbál mégis kapcsolódni. Hogyan rendeződik át az élete, hogy áll a feje tetejére számára az egész világ, hogy születik meg egy alternatív univerzum, amelynek a Napja a gyerek, és hogyan kell kapaszkodnia-őriznie saját keringési pályáját.

0 3

– Lejárt a mosás? – kérdezi Anna. A szomszéd szobából az étkezőbe tol egy jól megpakolt ruhaszárítót. – Ide jövök hozzátok, hogy ne legyetek egyedül. 1, 2, 3 – Csöndkirály! – mondja a feketeöves anyukák szeme villanásával, akik játék helyett persze leginkább csupán némi csöndre vágynak végre… És hajtogatni kezd. Majd, mint egy bűvész, fekete zoknit húz egyik, piros zoknit a másik kezére, s a két zokni (Hinnél és Bíznál) beszélgetni kezd. Beszélni, egy kicsit úgy, mint a Kis Herceg meg a kígyó. A válaszútról, az ember életútján elkerülhetetlenül felbukkanó kereszteződésekről. Az élet értelméről. A gyerekhang, melyet ezt követően hallunk, egészen pontos kérdéseket fogalmaz meg anyukája meséjéhez kapcsolódva. Az anyuka válaszai pedig higgadtak-bölcsek. Épp olyanok, amilyeneket egy édesanya, aki gondolatban máshol lenne, legalább öt másik helyen egy időben, megálmodik.

Két év elteltével vajon miről beszélget(ne) Hinnél és Bízzál? Miről és hogyan döntött az előadás kereszteződéshez érkezett anyukája? Ezen gondolkodom, miközben hallom a lépcsőn felfelé csörtető gyerekhangokat. Kinézek a dűnék mögül. Az én fikuszom messze a fejem fölött, a szekrény tetején figyel, s bár nem szól Morricone, azért még kicsit úgy érzem magam, mint az akasztott ember, aki mindig megmenekül az akasztás elől. Hiszem, és bízom is benne, hogy látok még szalagos táncot Réti Annától egy színházban… Vagy az étkezőben.

MAJDHALESZIDŐM – filmváltozat

Előadó, koreográfus: Réti Anna. Szöveg: Halasi Zoltán. Tér: Körmendy Pál. Videó: Lukács Máté, Lukács Mihály. Fotó: Lukács Máté.

Produkciós partner: Katlan Csoport.

eTrafó, 2021. január 8.