Kritika

Kortárs tánc, Mozgásszínház

Török Ákos: Stirlitz sem tudta

Kérész Művek Gyakorlatok 61. - tökéletes hiba -

Mit tegyünk akkor, amikor cselekedeteinknek szinte minden egyes esetben vannak saját értékrendünk szerinti jó és rossz következményei is?

Az Artus holisztikus, azaz az eredendő egység gondolata mentén fogalmazó előadásai és performanszai a szép számú keleti indíttatású, illetve keleties jellegű alkotás között egyfajta hungarikumként, pontosabban univerzalikumként jelennek meg.

Nem egyszerűen több ezer éves, a világ más részein máig élő formákkal próbálják beoltani a világ e közép-kelet európai szegmensét, és úgy vélem, nem is pusztán az Egy (számunkra elsősorban Keletről ismert) gondolatához keresnek kortárs formákat. Már nem tudom, melyik neves huszadik századi gondolkodó mondta, hogy Nietzsche egy antik görög szemével nézett szét az általa ismert világban: ugyanaz volt kedvére való, és ugyanaz bűzlött neki is, mint ami képzeletbeli kulturális ősünknek. Valami hasonlót érzek az Artus esetén is, ráadásul egyre fokozódó mértékben: mintha a Goda Gábor vezette alkotóközösség az Egy gondolata felől nézne szét a világban, és gondolkodásának élményét próbálná megosztani a nézőivel. Ami Nietzschét illeti, nem tudom, mennyiben nevezhető hibának, a német filozófus minden esetre beleőrült a kulturális időutazásába[i].173526928 3611820832278144 2887621469733688982 nFurulyás Dóra / Fotó: Dusa Gábor

A Kérész Művek Gyakorlatok 61. - tökéletes hiba kiadásáról elsőként Besenyő M.M.H. István, azaz Besenyő Már Megint Hibázok István ugrott be. Ugyanis már ott hiba csúszott a gépezetbe, hogy a performansz-sorozat 62. része a test lázadásáról korábban volt látható, mint a 61. Arról nem is szólva, hogy e rész témája a hiba, márpedig az Egy nézőpontjából a hiba eleve nem is értelmezhető, hiszen abban minden úgy van, ahogy, és pont. Sőt, pont sincsen benne, főként nem duplán, hogy pont és ’.’. Mondjuk, ha a hiba nem értelmezhető az egység gondolatán belül, akkor az sem lehet az, ha valaki éppen a hibáról beszél… Még ha nem is lehetséges értelmesen beszélni róla.

Talán mégis jobb, ha Stirlitz felől közelítünk, aki A tavasz tizenhét pillanata című szovjet filmsorozat főhőse volt: a német hírszerzés tisztje, aki valójában szovjet kém. A nálunk a ’70-es években vetített sorozatból nekem szinte kizárólag a narrátor monoton, megnyugtató, mesélőhangja maradt meg: amikor a szovjet hős nyaka körül vészjóslóan szorult a hurok, ő általában elmondta az azóta szállóigévé lett mondatot, hogy „Stirlitz tudta ezt”. Ilyen közhangulat mellett csak a magam nevében merek nyilatkozni: én is tévedhetetlen Stirlitz szerettem volna lenni – és lám, később kiderült, hogy már maga a vágy is tévedéskarakterű volt.

Az Artus korábban meghirdette a Tavasz Nyolc Pillanatát azoknál a Kérész Műveknél, amelyeket a járvány miatt online mutat meg a tavasz folyamán. A nézők híján gyakorlatokként aposztrofált videofelvételek legutóbb bemutatott része, a tökéletes hiba, függetlenül a benne megjelenő performanszoktól, több szempontból is különös. Goda Gábor a felvétel elején a hibáink és a tökéletesre való törekvésünk közötti feszültségről, illetve ennek következményeként arról beszél, hogy hajlamosak vagyunk már egy-két hiba mellett is teljesen elhibázottnak, rossznak érezni önmagunkat. Kiútként pedig a jobb felé törekvésre és a hibák elfogadására utal. Goda Gábornak nem szokása a bevezetőkben (sem) a pszichológia oksági összefüggései felől közelíteni a performansz-kocsmák választott témáihoz[ii]. Másik oldalról viszont a gondolkodás játékossága mellett a Kérész Művek alapélménye számomra nézőként éppen az, hogy bátran merjünk hibázni. És ez a Kérész-élmény mentes bármiféle filozófiától: az Artus performansz-kocsmái a leghétköznapibb szorongásainkat oldják éppen azon a módon, amiről Goda beszél a tökéletes hiba kapcsán. Ráadásul, bár a mindennapok ellene dolgoznak, ez a benyomás nem is kérészéletű.

kérészművek61

Mindez nem jelenti azt, hogy az Artus most lemondana a tágabb, ebben az esetben elsősorban antropológiai és ismeretelméleti nézőpontról. A szöveges felvezetőben megfogalmazott gondolatmenet szerint a legnagyobb emberi rátalálások akkor következnek be, amikor „a tökéletesre törekvő ember hibázik, amikor megbillen a tökéletesnek hitt rendszer”. Azaz botlások, tévedések és hibák vezetnek az emberi tudás gyarapodásához, köztük annak belátásához és elfogadásához is, hogy embervoltunk tökéletlen.

Az első[iii] jelenet azonnal a dolog kellős közepébe vág. Vagyis éppen, hogy nem vág, ugyanis Bakó Tamás egy fejszét lendít egy a terebélyes fa felé, ám mire elérné a törzset, a fejsze feje megfordul, így a gyilkosnak induló lendítés vágás helyett csak ártalmatlan puffanást okoz. A hiba tehát jóra is vezethet: ami egy oldalról (a favágó felől) nézve hiba, a másik (a fa) szempontjából az élet. Ez persze ebben az esetben megnyugtató, mivel gyaníthatóan legtöbben a fával érzünk együtt, de ha jobban belegondolnánk a favágónak vagy például annak a helyzetébe, aki talán azért fagy meg, mert így nem lesz tüzelője, máris nem a megnyugvás békéjében, hanem egy nyugtalanító probléma kellős közepén találnánk magunkat. Az elvi kérdés a jó és a rossz mibenlétének kérdése, a gyakorlati-morális probléma pedig az, hogy mit tegyünk akkor, amikor cselekedeteinknek szinte minden egyes esetben vannak saját értékrendünk szerinti jó és rossz következményei is.

Úgy tűnhet, mintha már jelentősen eltértünk volna attól a felvetéstől, hogy egy hiba miként lehet jó vagy akár tökéletes, pedig nem: Bakó Tamás jelenete azáltal „nyugtat meg” ez ügyben, hogy nem vesz tudomást a benne rejlő összetettségről és problematikáról. Hasonló az a jelenet, amikor meg akarnak feszíteni egy alakot, ám a kalapács feje a felszögelés pillanatában, a lendítéskor leesik, így a halálraítélt megmenekül. Az itt szintén fel nem mutatott összetettséget jól jelzi, ha belegondolunk, mi lett volna, hogyha annak idején ez történik Jézussal. Többek között nem lenne kereszténység. Ugyanebben a témakörben árnyaltabb képlet az a performansz, amikor egy poharat töltenek túl, ám a lecsorgó víz egy alattuk lévő virágcserépben megöntöz egy növényt. Elsőre senki/semmi nem szenved hátrányt a túltöltés következtében, ám az ekkor érkező alakok diszharmonikus free jazzre lelkes lendülettel esnek-kelnek a vizes talajon, majd (legalábbis az én olvastomban) látványuk egy idő után fura harmóniává alakul. Több jelenetben maga a tökéletességre törekvés jelenik meg egyfajta hibaként, máskor a gyöngybetűkkel felírt „hüje a tanár” mondatok gondolkodtathatnak el minket a tökéletesség és a hiba dialektikájáról, eközben pedig egy összetett jelenetsor vezet a „TE”-től a „MI”-ig.

Az a pillanat is eljött, amikor el kell mondanom, miért írok (ahogy szerintem mások is ugyanezért) általában többet a Kérész Művek aktuális hívószava körüli gondolatokról, mint magukról a performanszokról. Mindig van egy-két jelenet, amiről szinte lövésem sincsen, vagy szerteszét rohangálnak a gondolataim, ami számomra lehet élmény, de nem biztos, hogy másoknak is az. Van néhány, amelynél úgy érzem, hogy az értelmezésemmel bántóan leegyszerűsítem a dolgot, ráadásul esetleg másoknak megnehezítem a saját olvasat lehetőségét. Simán leírni egy-egy jelenetet pedig iskolásnak érezném, arról nem is szólva, hogy a halálra untatás veszélye nélkül ez nem is olyan könnyű. Alapvetően tehát az a helyzet, hogy ezeket magunknak kell látni, miközben ha valaki még nem látta, soha többé nem fogja. Aki látta, annak tehát nem lehet mit mondani, aki nem látta, annak meg minek. Vagy fordítva. A hibáról ennyi talán elég is.

Kérész Művek Gyakorlatok 61. - tökéletes hiba -

Artus alkotó performerek: Bakó Tamás, Kocsis Gábor, Mikó Dávid, Mózes Zoltán, Szalay Henrietta.

Special guests / alkotó performerek: Cserepes Gyula, Furulyás Dóra,

Kancsó Luca. Zenészek: Miklós Szilveszter, Palojtay János. Zenei vezető / zeneszerző: Palojtay János. Intermédia-művész: Hajdu Gáspár. Képzőművész: Bodóczky Antal. Videó: Lajti Balázs. Fénytervező: Kocsis Gábor. Hangtechnikus: Szabó Áron ‘Vasaló’. Hangmérnök: Kolozsi Péter. Produkciós asszisztens: Hodován Mária. Produkciós vezető: Hodován Margit. Művészeti vezető: Goda Gábor.

  1. április 10., Artus online

 

[i] Tatár György olvasatában Nietzsche antik görögként járta végig a Dionüszoszhoz vezető beavatást anélkül, hogy ismerte volna a rituálét, ami az antik ember számára hétköznapi szinten ismert és adott volt, és ami lehetővé tette volna számára az istennel való veszélytelen találkozást. A német filozófus egy idő után írásait és leveleit Dionüszoszként írta alá, ami Tatár szerint azt jelenti, hogy elérte célját, őrülete pedig azt mutatja, hogy nem tudott visszatérni.

[ii] Még akkor sem, ha egyes jelenetekben volt már példa ilyen megközelítésre, és az ezt megelőző/ezt követő a test lázadása című est alapvetése a modern lélektan pszichoszomatikus felfogásával rokonítható.

[iii] Ami a keretes szerkezet miatt egyben az utolsó is.