Kritika

Kortárs tánc, Mozgásszínház

Török Ákos: Jól elszórakoztunk egymással!

Silvia Gribaudi: Graces -

Az előadás alapélménye a felszabadultság, ami az előadókról ránk is átragad: ha Silvia Gribaudi és a többiek is jól tudják magukat érezni ebben a helyzetben, mi miért ne tennénk ugyanezt?!

A színrelépés sorrendjében, adva van három fiatal férfi, akik a három testalkat tankönyvi példái: egy ektomorf figura, egy mezomorf Adonis és egy endomorf nőcsábász arabos beütéssel. Mindhármuk szakálla jó érzékkel van megnyírva, és ha nem is egyforma mértékben, de amennyire meg tudom ítélni, mindhárman jó pasik.

Az atlétikus külsejű férfi egy-egy ponton kifejezetten táncosnak hat, a másik kettő viszont sokkal inkább tűnik lelkes amatőrnek[i]. Majd megjelenik egy nő, maga a koreográfus, Silvia Gribaudi, aki fényévekre van a táncos ideáltól – mozgásminőségben és alkatilag egyértelműen, illetve véleményesen a korát tekintve[ii] is. A hármat együtt nézve pedig végképp.

silvia1A fotók forrása: trafo.hu

2015-ben az L1 Fesztiválon már láthattuk Gribaudit, aki akkor is hasonló produkcióval érkezett, amelyben szintén a berögzült nézői elvárásokkal, a színpadképességgel és a nézői/alkotói/előadói/táncos szabadság kérdéseivel játszik el, ugyanígy kedves módon és keresetlen természetességgel. A What Age Are You Acting? azonban inkább az életkorra van kihegyezve és kevéssé könnyed módon szórakoztató, mint a Graces. Ha csak kósza érzés szintjén is, de az előbbiben, minden humora ellenére ugyanis megjelenik a színpadra való alkalmatlanságnak és a színpadra kerülés vágyának a drámája és valamiféle megértően szomorkás szánakozásnak a halvány érzete is. Márpedig ezekhez nem puszta ránevetéssel, hanem a magunk alkati tökéletlenségei miatt egy megkönnyebbülést okozó, mégis súlyos mosollyal tudunk kapcsolódni. Talán nem véletlen, hogy a 2018-ban készült Graces hozta meg Gribaudi számára a világhírt: jobban csúszik, nem kapar.

Ami a táncos ideált és a színpadra kerülés lehetőségét illeti, az alkati/képzettségbeli/életkori elvárások terén a különböző színpadi műfajok szabályos sorba rendezhetőek. A lehetőségek a klasszikus balettnél a legszűkebbek, majd a kortárs balettnél egy kicsit tágulnak, a néptáncnál van egy nagyobbacska ugrás[iii], végül jön a kortárstánc, amibe elvileg bármi belefér. Itt most lehetne, és talán kellene is arról beszélni, hogy az előadók alkati/életkori sokfélesége miként nyit(hatna) meg különböző tereket a táncművészet számára, hogy mást ne mondjunk, egy nagydarab, akár kövér mozgásművész olyat tudhat mondani a testlélekről, amit egy izmos, atlétikus táncos soha sem lesz képes. Arról is eshetne szó, hogy néhány elszórt példa ellenére, a kortárstánc Magyarországon nagyon kevéssé nyitott az ideáltól való eltérésekre[iv]. Ez utóbbi azonban, bármennyire is fontos kérdés, kevéssé illik ide, ugyanis Silvia Gribaudi a világ bármely színpadán csodabogár. Éppen ettől működik világszerte.

silvia2

A kortárstánc-színpadok ilyen jellegű zártsága azonban izgalmas kérdéseket vethetne fel egy olyan korban, amikor gyakorlatilag elmosódott a határ színház és tánc között, és egyetlen táncos mozdulat sem kell ahhoz, hogy érvényes (és akár remek[v]) táncelőadás szülessen. A zártságnak több oka van, amelyek nagyrészt összefüggnek egymással: egyikük a nézők elvárásai. A Graces egyik visszatérő eleme, hogy maguk a táncosok egyik pillanatról a másikra valóban létrehozzák a gráciát: a kecsességet és bájt, majd a következőben Gribaudi láthatóan oxigénhiányos állapotban lép ki belőle megtapsoltatni minket, azután a dússzakállú nőcsábász váltja őt a pihegésben, nem sokkal később pedig mindannyian olyan mozgássorba vágnak bele, amelyik egyikükön sem mutat igazán jól, különösképpen nem Gribaudin. Ez a talpalávaló zenékkel fűszerezett, beindulásokból, kiállásokból és leállásokból összeillesztett, hullámzó lüktetés az előadás egyik motorja. Közben a játszók szinte folyamatosan kommunikálnak velünk, hol önmagukat és minket dicsérő szavakkal, hol hasonszőrű gesztusokkal. A fényezésbe bújtatott, szellemes önirónián keresztül, amely Gribaudi védjegye, egyenesen a szívünkbe mászik a Graces. Az előadás maga játékos módján tehát utal a nézői elvárásra: vajon milyen és mennyire szilárd lábakon nyugszik az ellenállás, ami minden más esetekben leveti a színpadról azt a táncminőséget és jelenséget, amit Gribaudi képvisel. Ahhoz azonban mindez már nem elég, hogy magunktól is megkérdezzük ugyanezt – mármint komolyan.

Úgy tűnhet, mintha a Graces-ben a táncoshoz kötődő sztereotípiák játékos kritikája és lebontása azáltal, hogy lám, ezek nélkül is egy kifejezetten élvezetes előadás születik, ugyanúgy működne, mint más estekben például a nemi sztereotípiák vagy a homofóbia elleni játékos, művészi szabadságharc. Csakhogy a kettő között van egy fontos különbség: amíg vélhetően a nézőtéren ülők szinte száz százalékban elfogadóak a melegséggel és a szexuális sokféleséggel kapcsolatban, az már kérdés (bármennyire is rosszul hangzik), hogy vajon hányan szeretnénk olyan táncelőadásokat nézni, amelyeknek az előadói olyanok, mint Silvia Gribaudi az előadásban. (Ha más nem, mondjuk, a táncminőség hiánya miatt.) Kivéve persze, ha ez (ön)ironikus humor forrása. Akkor viszont mennyivel vagyunk előrébb annál, mint amikor homoszexuális karakterek csupán a komikum forrásaként jelennek/jelentek meg a színpadokon vagy filmekben?! A Graces persze finomabb és érzékenyebb, minthogy pusztán viccet csináljon abból, hogy a megszokotthoz képest színpadra nem valót tegyen a színpadra, azt azonban elvicceli, illetve a szeretetreméltóság köd(mön)ébe bújtatja, hogy miért nem akarunk Gribaudihoz hasonló alkatú és képességű táncosokat látni a színpadon.

silvia3

Az előadás alapélménye a felszabadultság, ami az előadókról ránk is átragad: ha Silvia Gribaudi és a többiek is jól tudják magukat érezni ebben a helyzetben, mi miért ne tennénk ugyanezt?! Ehhez kapcsolódik a Graces által felvetett másik fontos kérdés: a szabadságé. Alkotóként/előadóként feltéve: miért tereljük be magunkat sajátunkká tett korlátok között különféle karámokba? Táncoló civilként: miért ne mozoghatnék kedvem szerint akkor is, ha nem vagyok táncos alkat? És úgy általában: miért hagyjuk, hogy mások értékrendje akkor is gátakat szabjon nekünk, ha ezek nélkül sem bántanánk senkit, viszont jól éreznénk magunkat? Az első messze vezet, és csak kevéssé érint minket, nézőket – amennyire igen, arról az előző bekezdésben már írtunk. Ha eljutunk az utóbbi kettőig, márpedig a másodikig jó eséllyel igen, az már a Graces erénye.

Van egy rész, amikor az előadás (átmenetileg) elvesztett, egyben el is bizonytalanított. Az előadók itt különböző díszes kiegészítőkkel viccelődnek nagyjából egy Zs kategóriás burleszk szintjén. Komoly kiállással bevonulnak néhány ízléstelen művirággal magukon, majd még a takarás elérése előtt próbálják (hasztalan) eltűntetni magukról az esztétikai botrányt. De ide vehetjük a zenével is felszorzott, grandiózus jelenetsort, amikor a táncosok a vízzel fellocsolt padlón csúsznak és pörögnek, Gribaudi esetén ez a mozgássor a maga showtánc-primadonnát mímelő tartásával egészen komikus. Túl azon, hogy, miként a többi néző, én is ezeken a részeken szórakoztam a legjobban, nem tudtam eldönteni, hogy valójában min nevetünk. A konkrét látványon? Az nagyon gagyi lenne. Kicsit áttételesen a hasonló eszközökkel élő szórakoztatóipari termékeken? Az is eléggé olcsó húzás. Vagy talán egy csavarral önmagunkon (is), akik ilyen olcsó húzásokon nevetünk?

silvia4

Van egy sokszor visszatérő, hangsúlyos eleme a Graces-nek: rendszeresen megtapsoltatnak minket. Nyilván nem csupán hangulatkeltés céljából teszik ezt. Talán eljátszanak azzal is, hogy hatalmuk van felettünk? Bármennyire is olaszok, nem tűnnek (humor mögött rejtőzködő) Cipolláknak. Esetleg azzal játszanak el, hogy a (tánc)színházi helyzetnek van hatalma fölöttünk? Ez már izgalmasabban hangzik. Miközben rendkívül jól fogadtuk nézőként az előadást, és belementünk minden játékba, sőt, egy idő után már unszolás nélkül is ütemes tapssal kísértük őket, egyre erősödött bennem az érzés, hogy valamiért ott is tapsolunk, ahol jobb lenne, nem tapsolni, és azon is nevetünk, ami erősebb lenne, ha nem nevetnénk annyira jóízűen. Mintha a taps és a nevetés nem engedné meg nekünk, hogy tapsolva nevető önmagunkkal találkozzunk a Graces mélyén. Meglehet, ilyen mélysége nincs is az előadásnak.

Silvia Gribaudi: Graces

Előadók: Silvia Gribaudi, Siro Guglielmi, Matteo Marchesi and Andrea Rampazzo

Fénytervező: Antonio Rinaldi, Jelmeztervező: Elena Rossi, Dramaturg: Silvia Gribaudi, Matteo Maffesanti, Koreográfus: Silvia Gribaudi

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2021. december 4.

 

[i] Azzal együtt így van ez, hogy mindketten jegyzett kortárstáncosok, Matteo Marchesi egyes mozdulatai balett-képzettségről árulkodnak, Andrea Rampazzo pedig koreográfusként is jegyez előadásokat. Lehetséges persze, hogy valamelyest rá is játszanak arra, hogy a rájuk adott mozgások klasszikus és voltaképpen kortárs értelemben véve sem valók professzionális táncszínpadra.

[ii] A születési dátumát hosszas internetes keresgélés után sem sikerült kideríteni, ránézésre erős negyvenesnek tűnik. Remek 40, 50 vagy akár 60 év feletti néptánc-, illetve kortárstánc-előadókat ismerünk, de messze túlnyomó többségében 40 év felett már nem szokás színpadon állni a táncszakmában. Ezt jelzi a „véleményesen” kifejezés.

[iii] Itt a szokottnál testesebb és akár ötvenes férfitáncosokat is láthatunk fellépni, de általában csak abban az esetben, ha a műfaj igazi mesterei.

[iv] Életkor tekintetében esetenként valamivel szélesebb a merítés, de ami a testalkatot illeti, egy-egy vastagabb bokájú táncost is alig lehet a színpadon látni, nemhogy testesebbet/húsosabbat, netalán egyenesen kövéret.

[v] Legutóbb ilyen volt például Varga Csaba Walk on című koreográfiája a Közép-Európa Táncszínháznál.