Egy korántsem vacak kor
Varga Sándor Márton kritikája A Vackor kalandjairól
Vackor elcsatangolása már lehetőség az első szólóra: tanítanivaló megoldás az a finom átmenet, amellyel a koreográfia szinte észrevétlenül vezeti át a színészi játékot táncprodukcióba. Színházilag ez a „Bevezetés a táncszínház világába” stúdium már nem színész-, hanem inkább közönségvezetés, ami újabb érv amellett, hogy nem pusztán gyerekelőadásról van esetünkben szó.
Varga Sándor Márton kritikája A Vackor kalandjairól
Vackor elcsatangolása már lehetőség az első szólóra: tanítanivaló megoldás az a finom átmenet, amellyel a koreográfia szinte észrevétlenül vezeti át a színészi játékot táncprodukcióba. Színházilag ez a „Bevezetés a táncszínház világába” stúdium már nem színész-, hanem inkább közönségvezetés, ami újabb érv amellett, hogy nem pusztán gyerekelőadásról van esetünkben szó.
Zseniális előadás.
Teljesen egyszerű, semmi flikkflakk, semmi sallang, a mű nem akarja másnak mutatni magát, mint ami, ennek megfelelően – szokatlan módon – teljesen azonos önmagával, márpedig manapság nagy szó, ha valamely előadás az elvárt üzleti szempontok érdekében nem álcázza magát valaminek, éppen ezért A Vackor kalandjai a célnak tökéletesen megfelel.
Hogy ugyanis a színjátszással, hangsúlyosan a mozdulatszínházzal ismerkedő gyerekek avval az érzéssel távozzanak ötven perc elteltével az épületből, hogy a tánc jó dolog, a táncszínház meg még jobb.
A recept egyszerű.
Végy egy közérthető sztorit (egy kismackó elcsatangol, az erdőben elalszik, álmodik ezt-azt, aztán apukája rátalál), szeletelj hozzá némi stilizált díszletet, spékeld meg olyan zenével, amelyben klasszikus klasszikusok, valamint modern klasszikusok csendülnek föl, főzd föl egy közérthető forgatókönyvben, étvágy szerint reszelj rá némi ízletes koreográfiát, és keverj az egészhez néhány jó táncost.
fotók: Dusa Gábor
Aztán már csak föl kell tálalni azoknak, akik a már ránézésre is tüneményes ételeket, ezt a konyhát szeretik. A szakácsok látszólag a gyerekeket célozzák meg, de persze tudjuk: ők a legnehezebb közönség. Miért maradnának hát ki a jó buliból a felnőttek, akik egyrészt maguk is gyerekekként kezdték valamikor (és akkor elkerülhetetlenül találkoztak Vackorral, hiszen a piszén pisze kölyökmackó az ötvenes évek közepén született), másrészt miért gondolnánk, hogy a báj csak bizonyos életkor alatt indítja be a nyálelválasztást…
A közönség ily módon több fogással kínáltatik meg.
Rögvest a legelején egy egyszerű színpadtechnikai eszközzel, a kék fénnyel elárasztott nézőtérrel, amelyben igen introvertált óvodásnak kell lenni ahhoz, hogy valaki ne kezdje vizsgálni legalább a kezét az estét stilizáló megvilágításban. Ennek megfelelően hatásos a mókusok (a cikkíró elnézést kér, ha esetleg állatrendszertani ismereteinek hiányosságáról tesz tanúbizonyságot) bejövetele, ráadásul már ezen a ponton megmutatkozik, hogy az előadás térkihasználása is kitűnő, hiszen a három énekes-táncos a színpaddal szembeni, bejáraton érkezik, evvel pedig gyakorlatilag bejátssza a teljes nézőteret, ami persze nem új elem a színháztörténetben, de újszülötteknek mindig lehet újat mondani.
Ugyancsak szemcsalogató az álom és valóság jelenet osztott színpada: amikor rendezői balon a mókusgyerek nyugovóra tér, és mókuspapa mesélni kezd neki, a jobb oldalon pedig megelevenedik a vacsorázó (esetleg reggeliző, de ennek nincs jelentősége) mackócsalád. Az előadás eme stádiumában még nem erőltetnek a nézőre semmi táncos elemet, ez még „mindössze” zenés-beszélő-játszó színház. Éppen annyi, amennyi nélkülözhetetlen az expozícióhoz.
Vackor elcsatangolása már lehetőség az első szólóra: tanítanivaló megoldás az a finom átmenet, amellyel a koreográfia szinte észrevétlenül vezeti át a színészi játékot táncprodukcióba. Színházilag ez a „Bevezetés a táncszínház világába” stúdium már nem színész-, hanem inkább közönségvezetés, ami újabb érv amellett, hogy nem pusztán gyerekelőadásról van esetünkben szó.
Vackor álmaiban bravúrfigurák sora tűnik föl. Kezdődik a három pillangó táncával, folytatódik a szalamandraduó első burleszkjével, a hangyák bevonulási kartáncával, a gólya szólójával. Az álomjelenetek – nem mellékesen – tánctörténetileg utalásosak-áthallásosak: a gólya mozgássorát nézve óhatatlanul A hattyúk tavára asszociál ez élemedettebb korú néző, a hangya-kvartett régi Spartacus-előadások paródiája, a kavalkádok közben a klasszikus Seregi-koreográfiák emlékképei bukkannak föl, még akkor is, ha ezek a hajdani morzsák tudattalanul bukkantak elő a Harangozó-díjas táncművész-koreográfus tudatában.
A katartikus csúcspont természetesen a vak ember házában játszódó tolvajlásos-üldözéses jelenet, amelynek végén szinte kötelezően megtörténik az, ami egy kezdő (tánc)színházjáró emlékeinek spájzában elsőként raktározódhat el: a közönség megszavaztatása (erkölcsi jó és erkölcsi rossz közötti választás!), majd a kiválasztottak színpadra kísérése és fényképezése (a költség nyilván bekalkulálva a jegyárakba).
Nem véletlen, hogy a finálét, a hét táncos és a két énekes-színész tapsrendjét a gyerekek még kiforratlan vastapsa, rock-koncertekre emlékeztető sikongatása kíséri. Az olyan válságos időt – társadalmilag, gazdaságilag, kulturálisan egyaránt –, amikor ilyen előadást létre lehet hozni, korántse tekintsük teljességgel vacak kornak. Abban van esély arra, hogy a gyerekek, ha majd érnek-nőnek kicsit, esetleg egészen másként csinálják, mint tettük eddig mi, elostobásodott felnőttek.
Utóirat. Talán kevesen ismerték föl, de a cikkíró látta, hogy ott kucorgott velünk a nézőtéren Kormos (aki Vackort kitalálta, a történetét versbe szedte) szelleme. Ült, gyönyörködött az ovisokban, akiknek az eredeti Pista, ha ötvennégy évesen odahaza, egy őszi estén nem kap infarktust, akár a dédnagypapája lehetne. Ámult a szellem, hogy mennyien vannak még mindig oda Pista bácsi Vackorjáért.
Vackor kalandjai (Inversedance – Fodor Zoltán Társulata)
Táncolják: Balássy Szilvia, Balkányi Kitty, Dobrovics Réka, Somorjai Judit, Széki Zsófia, Fodor András, Fodor Zoltán.
Ének: Balássy Betty, Varga Feri. Zene: montázs. Díszlet- és jelmezterv: Iványi Árpád. Társkoreográfus: Balkányi Kitty. Koreográfia: Fodor Zoltán.
Táncolják: Balássy Szilvia, Balkányi Kitty, Dobrovics Réka, Somorjai Judit, Széki Zsófia, Fodor András, Fodor Zoltán
Nemzeti Táncszínház, 2011. október 26.
