Kritika

Kortárs tánc

Van a gúnyban keserűség?

Krámer Lili és Krámer György beszélget a SUB.LAB.PRO The Ensemble Program Onyx-estjéről (műsoron: Emanuel Gat: Sacre; Mészáros Máté: TK1/22; Molnár Csaba: Easy dances) -

 A kortárs azt ígéri, hogy „rólatok lesz szó”, tudtok kapcsolódni ahhoz, amit látni fogtok.

Krámer Györgyöt nem kell a szakmának és a közönségnek bemutatni, ezúttal új szerepben leányával, Krámer Lilivel beszélget, aki hivatását tekintve szociológus-kriminológus, és a Magyar Helsinki Bizottságnál a mai magyar igazságszolgáltatás rendszerszintű problémáival foglalkozik. (Tánc)színházba pedig sok előadóművészből álló családja révén régebb óta jár, minthogy megtanult volna beszélni.

Krámer Lili: Tetszett a felkérés, érdekesnek találtuk, hogy apa és lánya, a szakember és a laikus interjúkritikát csinál. Sokat jártunk együtt színházba, táncszínházba, és sokat beszélgettünk a látottakról, de ezt eddig rajtunk kívül más nem látta-hallotta, így izgalommal álltunk neki a feladatnak. Nézni is más úgy, hogy utána fogyasztható formában számot kell adni róla. Sok fejtörést okozott nekünk az este. Elmondod nagy vonalakban, hogy mit láttunk?

Krámer György: Három darabot három koreográfustól, amelyek mindegyike egy nemzetközi inkubátorprogram keretében készült. A táncosok vettek részt a programban, így mindhárom darabban nagyjából ugyanazokat láttuk szerepelni.

Először az izraeli koreográfus darabját, Emanuel Gat Sacre című alkotását láttuk, majd Mészáros Máté koreográfiáját TK1/22 címmel, végül pedig Molnár Csaba Easy-dances című munkáját.

sacre1Sacre / Fotók: Dömölky Dániel / A fotók forrása a Trafó

A Sacre Sztravinszkij Tavaszi áldozat című művére készült, ami a 20. századi zeneirodalom egyik csúcspontja: rendkívül dinamikus, nagyon hatásos zene. Ehhez képest én úgy éreztem, hogy amit látok, az zenétől független, tulajdonképpen sokkal homogénebb tartalom.

K. L.: Mit értesz azon, hogy homogén tartalom?

K. Gy.: Azt, hogy a végtelen amplitúdójú, sokféle dinamikát felvonultató, ősi, már-már „történetmesélős” zenét nem követte az, ami a színpadon történt. Nem ellenpontozta a tánc a zenét, néhol kifejezetten úgy tűnt, hogy függetlenek voltak a színpadi történések az erős hatást keltő zenétől.

K. L.: Ezt én is éreztem. Nagyon szeretem ezt a zenét, szoktam hallgatni metrón, biciklizés közben, munka közben. Örömömre, a színlap azt ígérte, hogy a Sacre koreográfusa, az izraeli Emanuel Gat, a tiszta tánc műfajában alkot, tehát a tánc mint kifejezőeszköz teljes kiaknázására törekszik. Emiatt nagy elvárásokkal ültem be erre a darabra. A színlapon az is szerepelt, hogy Sztravinszkij zenéjére kubai salsát is fogunk látni.

K. Gy.: Neked nem ütötte ez a kettő egymást?

K. L.: Próbáltam megfejteni, hogy mikor salsáznak és mikor nem…

K. Gy.: Nálam a zene egyszerűen levetette magáról a salsát. Elcsúszott a zene és a tánc közti dinamika, zavart, hogy nem érzem az összhangot.

K. L.: Összefoglalható szóban, hogy mi történt a színpadon?

got2Sacre

K. Gy.: A játéktér közepén egy nagy perzsaszőnyeg terült el üresen, csak az volt megvilágítva. Ide érkeztek be a táncosok egyenként, összesen három nő és két férfi.

K. L.: E közben már szólt a dinamikus, monumentális Tavaszi áldozat, már akkor disszonanciát éreztem az állókép és a zene között. Majd elkezdtek salsázni…

K. Gy.: …úgy, hogy mindig volt egy nő, akinek nem volt párja.

K. L.: A salsa és a latin táncok általában nagyon szenvedélyesek, de a salsa itt valahogy monotóniát sugárzott. Te mit gondolsz erről?

K. Gy.: Egyetértek, és én ezt a szenvedélyt, amit egy latin tánctól el lehet várni, nem láttam a táncosok arcán, testén. Miközben dinamika néha volt a mozgásban. De nehezen tudtam követni a mikrotörténéseket, tehát hogy melyik táncos mikor miért van egyedül. Nem tudtam konzekvens szabályt felfedezni, hogy mikor miért hagyják el a szőnyeget, mi a különbség akkor, amikor a szőnyegen kívül mozognak… Egy idő után elvesztettem a fonalat, zavart, hogy nem tudtam a táncosokkal tartani. A zene vitt, azzal mentem. Azt gondolom, nagy bátorság erre a muzsikára koreográfiát készíteni – én eluntam egy idő után.

K. L.: Én sem tartom eget rengetőnek az előadást, olyan pillanatok is voltak, amikor elkalandoztak a gondolataim. Szerintem is mintha történetet láttunk volna, ami viszont sokszor nem passzolt a zenéhez. Gondolkoztam rajta, miért Sacre a cím. Szakrális, szent..? A szőnyeg egy része szakrális teret jelképez vajon? És annak van jelentősége, hogy a szőnyegen kívül nem salsáztak? Amikor a szőnyegen kívülre került az előadás, akkor kortárs mozgásformákat láthattunk, még break dance-szerű elemeket is. A salsa monotóniája a szakrális normát jelenthette, a kettő váltakozása pedig fortyogó feszültséget jelképezett, amit összekapcsoltam a zene által elmesélt pogány rítussal, amelynek a végén feláldoznak egy lányt. Az előadás végén van is egy szép szóló, viszont mintha a történet legvégét a táncosnő megváltoztatná: utolsó mozdulatával lecsavarja a közönséget, amivel mintha azt üzenné, nem leszek áldozat.

 

K. Gy.: A második darabban, Mészáros Máté TK1/22-jében szimpatikus, hogy nem akar nagyobbat szólni, hanem pont annyit, amennyit vállalt. Három körbe ültették le a nézőket a színpadra. Ezek játékterek voltak, ezekben a körökben táncolt két-két táncosnő párban, szép kortársmozgásokkal, dinamikával.

K. L.: Én skicceknek, meditatív kortárstánc-tanulmányoknak fogtam fel ezt, amelyekben hihetetlen erőgyakorlatokat végeznek a párok. Lenyűgöző volt nézni. A színlap szerint Mészáros Mátét a mozdulatlanság és a mozgásra kényszerített test dinamikája foglalkoztatja – nagyon tetszett, hogy ez passzolt a látottakhoz.

mm1TK1/22

K. Gy.: Igen, fel lehet fogni ezt egy tanulmánynak a lendületről, egymás súlyának, lendületének használatáról, vagy éppen annak megfékezéséről, a lehetetlen egyensúlyi helyzetek fenntartásáról. És ezt bizonyos esztétikával, néha még akár költészettel vagy drámai hangsúlyokkal fűszerezve mutatják be. Tételenként teret váltottak, átmentek a párok egy másik körbe. Így a nézők nagyon közel voltak hozzájuk, részesei voltak az előadásnak, és mindenki más látószögből nézte ezt az emberi testdinamika tanulmányt. Ezáltal változatosabb volt.

K. L.: Mi kívülről, a nézőtérről néztük.

K. Gy.: De egészen biztos vagyok benne, hogy akik a színpadon ülve nézték, többféle előadást láttak, mint mi, mi pedig láttuk egyben az egészet, az is érdekes volt.

K. L.: A párosok vonzották a szemet, a jelenlétük szuggesztív volt. Tetszett a játék a fénnyel, először egy hidegen kivilágított térből indultunk, ahol elektronikus zene szólt, majd egy kör után teljesen megváltoztak a fények, szépiás, meleg fény áradt, és az elektronikus zenét felváltotta egy megnyugtató, meditatív gitárszólam. Néztem, hogy mást táncolnak-e a zenei váltást követően a párok, de úgy láttam, hogy nem, viszont a zene és a fények változásától mégis teljesen más lett minden. Említésre méltó, hogy mennyire figyeltek egymásra a párok és milyen fokú bizalom volt köztük ahhoz, hogy engedjék a testüket húzni-vonni, megtartani nagyon nehéz pozíciókban – ez az összhang engem lenyűgözött.

K. Gy.: Igen, a kontakttánc alapja egymás lendületének, súlyának használata mellett a bizalom. El fog kapni, alá fog támasztani, elbír… Ezt szépen képviselték. Az előadói színvonal kielégítő volt számomra, nem éreztem azt sem, hogy különbség lenne a között, amit hallok, és amit látok.

K. L.: Engem megszólított ez az előadás, tudtam hozzá kapcsolódni.

K. Gy.: A táncosok személyiségéről is sok minden kiderült. Szívesen néztem.

mm2TK1/22

 

K. L.: A harmadik darabban a jelmezek feltűnően eltértek az eddigiektől. Az elsőben egyszerű fekete jelmezben táncoltak, ami a latin táncokat idézte, a másodikban sokkal hétköznapibb ruházatot hordtak a táncosok.

K. Gy.: Igen, a másodikban közelebb volt a jelmez a próbaruhához, ez sokszor van így a kortárstánc-színpadokon. Ezek olcsók, és kényelmesen lehet mozogni bennük.

K. L.: A kortárs azt ígéri, hogy „rólatok lesz szó”, tudtok kapcsolódni ahhoz, amit látni fogtok. Szerintem ez az este értelmezésében is fontos szempont, és nem véletlen, hogy a harmadiknál jut eszembe. Az első darabhoz hogyan tudunk kapcsolódni? Szeretjük a zenéjét, nekem volt a mondanivalójára egy megfejtésem, de volt néhány problémánk azzal, amit láttunk. A másodiknál sok mindenre tudtam közben gondolni, például arról, hogy az emberek közti viszonyok egyáltalán milyenek. Tehát az erőtanulmány, kontakttanulmány közben sokszor eszembe jutott, hogy van, amikor elkapjuk egymást, van, amikor eltaszítjuk egymást, van, amikor rángatjuk a másikat. A harmadiknál a legnagyobb probléma, hogy mit láttunk? Bejött nyolc lány és egy fiú, kikarikírozott show-tánc ruhában?

K. Gy.: Show-tánc, divattánc, musical, chorus line, tánckari ruhában…

K. L.: Csicsás öltözetben jelentek meg, amiből eleve sejthető volt, hogy valamiféle paródiát fogunk látni.

K. Gy.: És megszólalt a Big Spender című musicalsláger, amire egy karikatúrát láthattunk, amelynek a végeztével el is kezdtek nyávogni. Volt egy lebutított show-tánc koreográfia, a kezüket macskakaromként használva nyávogtak, aztán meg röfögtek…

mcs1Easy dances

K. L.: Várj, ne szaladj annyira előre. Középen volt egy táncosnő, aki a leghivalkodóbb ruhában volt, és az elején hangosan rágózott. Így indult… A térben nem volt semmi rajtuk kívül, üres színpadon voltak. Ő rágózott, végigcsinálta így a Big Spender-számot, a többiek pedig a tánckar szerepét vették magukra.

K. Gy.: Igen, volt egy ilyen szólista – tánckar felosztás az első szám alatt.

De szerintem inkább arról beszéljünk, hogy mi az, ami miatt elutasítást és rosszkedvet okozott bennünk ez a darab. Röviden szerintem az, hogy egy kortárs színházban koreográfiailag rendkívül szegény gúnyrajzot kellett néznünk 25-30 percen keresztül. Ennek mi értelme van?

K. L.: Én mégis szeretném valamennyire összeszedni, hogy itt mi történt…

K. Gy.: Szerintem ezen kívül nem sok minden történt. Nyávogtak, és gyenge show-tánc koreográfiákat nyomtak. Miért? Történt még valami?

K. L.: Én úgy láttam például, hogy egy ponton a balett is terítékre került valamilyen neoklasszikus zongorazene közben… Szóval, a Big Spender-szám végén elkezdtek a táncosok macskává változni, mindenkinek lett rágógumija, hangosan rágóztak zene nélkül. Később majommá is váltak néhányan, és a majmok, macskák és show-táncosok közti interakciókat, főleg a marakodásukat nézhettük. Néha úgy tűnt, egy próbateremben vagyunk, ahol a tánckar tagjai mintha magukat néznék a tükörben, ezt arccal a közönség felé tették, mintha ott lenne a tükör, ahol ülünk. Úgy látom, a kettőnk élménye nagyon hasonló: itt kizárólag az olyan, egyébként népszerű, kommersz műfajok kigúnyolását láthattuk, amelyek soha nem jelennek meg a kortárs befogadó térként működő Trafóban.

K. Gy.: Nekem nagy problémám az előadással, hogy ezeket a kommersz műfajokat nem igazán kritizálták, hanem felszínesen gúnyolták. Mert az, ami ezekben a műfajokban esetleg valóban tragikus, az nem jelent meg a színpadon. Gondolok itt a tánckari lét nehézségeire, a súrlódásokra, feszültségekre, az egzisztenciális félelemre, a testi fájdalomra. A mindig kötelező mosoly fájdalma sem jelent meg egyáltalán. El tudok képzelni egy erről szóló, drámai mondanivalót közvetítő darabot, ami tartalmas is lehetne.

mcs2Easy dances

K. L.: Vajon kinek készült ez az előadás?

K. Gy.: Jó kérdés. A Trafó közönsége vélhetően nem jár musicalekre.

K. L.: Nagy a felelősségük az alkotóknak. Ez az előadás empátia nélkül gúnyol. Már a címével is. Valóban könnyű táncokról lenne itt szó? Nekem fontos az empátia a színházban, azon kívül is, hogy a mű befogadásában is fontos szerepe van. Én nézőként az azonosulást keresem. Itt azt éreztem, hogy nem tudok azonosulni, miközben nem is rólam van szó. Lehet, hogy erős a megfogalmazás, de nekem sznobizmuskurzusra nincs szükségem.

K. Gy.: Bennem is felmerült a felelősség és a belterjes sznobizmus fogalma. És mivel ez volt az este utolsó darabja, visszamenőleg is átértékelte, kicsit leértékelte az egészet. Tudom, hogy három különböző koreográfus művét láttuk, három, egymástól függetlenül keletkezett előadást, de mégis egy nemzetközi program részei, így a három darab kontextusba került egymással.

K. L.: A felelősség kapcsán bennem az is felmerül, hogy kell-e, hogy programadó legyen egy est, ha már nemzetközi program része. És ha nem kell, akkor mi a célja? A gúnyban keserűség is van vajon? És cinizmus? Igyekszem ezzel is empatizálni, megpróbálom megfejteni az okokat. Például a kortárs, független, bizonytalan alkotói lét igazságtalanul kiszolgáltatottabb, mint a sok pénzből készülő, esetleg még támogatott is, könnyen eladható show… Ezt éppen megértem. Ettől függetlenül az a kemény kérdés is megpendül bennem, hogy vajon válságban van-e a kortárstánc. Miközben ezen az estén több olyan táncost is láttam, akiket a jelenlétük, az általuk képviselt előadói minőségük miatt bármikor szívesen megnéznék. Ez reménykeltő. Más kérdés, hogy szerintem érdemes lenne arról közösen gondolkozni, hogy mi a kortárstánc programja ma.

K. Gy.: Egy ilyen inkubátorprogramban ennek szerintem is fel kellene merülnie. A ma este szereplő táncosnők közül én nemrég láttam hét lányt a veszprémi táncfeszitválon Jenna Jalonen koreográfiájában, amely számomra egy igazi kortársszínházi élmény volt. Az a darab ugyanebben a nemzetközi inkubátorprogramban született, amelynek az a deklarált lényege, hogy kvázi kőszínházi körülményeket biztosítson a résztvevőknek, hogy tudjanak úgy dolgozni, mintha egy támogatott társulatban lennének. Az a produktum, amit Veszprémben láttam, igazolta a program létjogosultságát, a Trafó estje viszont számomra nem. Mindezek ellenére azt mondom, tök jó, hogy egy csomó táncos idekerül Európa különböző országaiból, itt élnek egy darabig kvázi profi társulati létben, még ha nagy mű nem is születik egy ilyen aktivitásból. Kérdés persze, hogy a kortárs művészetben egyáltalán születnek-e nagy művek? Van-e olyan, hogy nagy irodalom, nagy költészet, zene, képzőművészet… Vagy manapság csak sok kicsi mű születik? Ez nekem rejtély.

K. L.: Erről az jut eszembe, hogy nemrég a Martha Graham-esten érdekesnek találtam, hogy mennyire tudok kapcsolódni 70-100 éves koreográfiatöredékekhez. Nem azért, mert ismert kliséket vagy könnyen értelmezhető történeteket láttam, hanem mert ma is érvényesnek, formabontónak és merésznek láttam a koreográfiákat.

K. Gy.: A Trafó estjén most merészet nem láttunk.

K. L.: Nem. Azon is érdemes lenne elgondolkodni, hogy hogyan lehetne kitörni a pályázati beszámolók egzisztenciális szorításából, hogy mivel lehetne csökkenteni a projektalapú működés káros hatásait. Azt is szomorúnak találom, hogy a társulati működés ideiglenes körülményeit is egy erre szolgáló pályázattal lehet csak előteremteni.

K. Gy.: Igen, ez a program éppen a projektalapú működés hátrányait kívánja csökkenteni, de lehet, hogy a koncepció minden jó szándéka ellenére nem igazán jó. Ugyanis nem organikus. És egy társulat csakis organikusan fejlődhet társulattá, egy ilyen különleges, egyszeri alkalom ezt nem teszi lehetővé.

Amit felvetettél, hogy válságban van-e a kortárstánc, arról azért nehéz beszélni, mert jövőképről nem lehet szavakkal beszélni. Az nem brosúra szintű kérdés.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2022. május 26.