Szuszók, a zsírfecske
Bozsik Yvette Társulat: Tayos / Nemzeti Táncszínház -
…mit keres a Nemzeti Táncszínházban egy, a legdurvább laposföld-hívőkkel vetekedő, az amerikai kontinens lakosságának magyar, illetve a magyarok kozmikus (szíriuszi) eredetét hirdető elmélet?
Móricz Lajos 1969-ben leereszkedett az Andok délkeleti részén húzódó rejtélyes Tayos-barlangrendszerbe. Odalent az emberiség fémtáblákra vésett eredettörténetére bukkant, letűnt civilizációk nyomait fedezte fel, sőt, némi földönkívüli jelenlétet is érzékelt. Bizonyítékot soha nem nyert állításai a mai napig lelkes expedíciók, filmek, nagyívű elméletek, sőt, táncelőadások táptalaja. Bozsik Yvette és társulata Golenya Ágnes Táltosok barlangja című könyvéből és Móricz feljegyzéseiből inspirálódva kísérli meg szemünk elé tárni az „Isteni, kozmikus energiát” (sic).
„Elhatároztuk, hogy lapunkon meghonosítjuk az interjúkritika műfaját. Egyre több felől halljuk, hogy leáldozóban van a művészetkritika régi módszere, mely szerint a kritikus megnézi az alkotást, majd hazamegy, és megírja a kritikát. Ez olyan, állítják sokan, mint amikor a bíró kihirdeti az ítéletet. Ezért kritikai beszélgetéseket szervezünk…” – ez új, kísérleti rovatunk mottója.
Tyler Teadora beszélgetőtársa ezúttal (is) húga, Tyler Szonja.
Tyler Teadora: Az előadás után a női vécében elhangzott pár olyan félmondat, hogy „azt hittem, hogy értem, aztán rájöttem, hogy abszolút nem”. Ez elég tanulságos. Habár az előadás ismertetője felvázolta a Tayos-barlangot övező rejtélyeket, sőt, még a zsírfecskékről is szó esik benne (bár arról nem, hogy azok valójában nem is fecskék), mindez mégsem volt elég ahhoz, hogy az ember jelentéssel tudja megtölteni a színpadi történéseket. Rajtam legalábbis kifogott.
A fotók forrása a Bozsik Yvette Társulat facebook-oldala
Tyler Szonja: Utólag, a Táltosok barlangja című könyv (Purisaca Golenya Ágnes, 2022) összefoglalóját olvasva, némileg összeállt a kép, de háttértudás nélkül a néző valószínűleg egy nehezen követhető, bizarr mesevilágba csöppen.
Kérdés, hogy mit keres a Nemzeti Táncszínházban egy, a legdurvább laposföld-hívőkkel vetekedő, az amerikai kontinens lakosságának magyar, illetve a magyarok kozmikus (szíriuszi) eredetét hirdető elmélet.
Vagy talán még jobb kérdés, hogy mit üzen nekünk, egyszerű, 21. századi, színházba járó halandóknak? Talán pont ennek, az ellaposodott, természettől elszakadt, a modern élet fényűző mókuskerekeiben rohanó népségnek kéne leginkább újra megmutatni a kozmikus energiát?
Azt szerencsére kimondhatjuk, hogy aki háttértudás nélkül érkezik, a nélkül is távozik. Szerencsére nem konkrétan a szóban forgó elméletekről szólt az előadás, hanem… Idézzük fel, mi történt!
Izgalmas, szokatlan, a témához maradéktalanul illő a kezdés! A táncosok sátrakkal, fejlámpával, hátizsákkal felszerelkezve „ereszkednek” egy hosszú kötélen, a színpad bal hátsó sarkából a jobb elülső sarok felé. Az elmés, belülről megvilágított díszlet-objektumnak köszönhetően a színpad teljes magasságában barlanggá válik. A lüktető, izgalmas zene megfelelően fokozza a hangulatot.
Az ereszkedés sokáig tart, kicsit egyhangú, a rángatozó mozgáselemek repetitívek…
Ami nem feltétlenül negatívum – a Tayos-barlangba egy 70 méteres, függőleges ereszkedés vezet! Érezzük kissé azt a torokszorító érzést, ahogy az ember centiről centire vánszorog lefele, bele az ismeretlenbe, miközben egyszerre borzasztó kíváncsi és halálra rémült. Gyorsan, hangosan lüktet a zene, összevissza villóznak a fények, rángatóznak a táncosok – a sok felfokozott inger szinte elnyomja egymást.
A háttérben villódzó fények a zenével együtt mozognak. Ez remek kapaszkodót nyújthatna: a káoszt jobban tudom értékelni, ha felfedezni vélek benne némi rendszert. Akkor érdekes. De itt nem jött létre ilyesmi, valószínűleg a fejek mozgásából adódó random, imbolygó fejlámpafények miatt. Úgyhogy én ezt csak bambán bámultam, és vártam, hogy mi lesz a barlang mélyén.
Amikor leérnek, sorra révületbe esnek, rángatóznak, végül persze a ruháikat is ledobálják, hogy kellően átérezzük a helyzet súlyosságát.
Őszintén, én már annyira unom a vetkőzést. Ezt a kortárs vetkőzést. Hatást akarunk elérni? Le a ruhával! Hangos bravózással fogom fogadni, ha egy kortárs darabban végre valaki tetőtől talpig ruhában is képes kivetkőzni magából.
Jó, jó, de a természetet, az ősit annál hatékonyabban lehet megidézni, minél kevesebb a ruha. Ki látott már sámánt zokniban? Egyébként is, a révület rövid: felocsúdnak, összeszedik a ruháikat és zavartan bebújnak a sátrakba. Én egyébként már itt elvesztem a fonalat, hogy most akkor 4 vagy 6 felfedező van? Honnan csatlakozott hozzájuk a másik kettő, aki szemmel láthatólag tudta, hogy kell megszüntetni a barlangrévületet?
Én ezt elengedtem – inkább a kozmikus egészre próbáltam fókuszálni. Témát váltunk: a barlang bemutatkozik… Elsőként a fehér ruhás barlanglány formájában, akiről talaj menti mozgásából kiindulva, én eleinte azt hittem, hogy valamiféle félvak barlangi gekkó. Nagyon tetszetős, magával ragadó jelenet: a rejtélyes mesevilágot idéző zene és a különös tánc együtt mozog.
Ebben átélés volt, a táncos teste teljesen átlényegült azzá, amivé akarta. Szerintem ő maga a barlang. Kíváncsiskodik: kik jöttek, mit akarnak? Földön kúszik, négykézláb mászik, ráadásul sokszor eltakarja a szemét, mintegy jelezve, hogy nem feltétlen azokkal lát.
Ez izgalmas gondolat! Persze, a felfedezők felfigyelnek rá, és mint az várható, próbálják elfogni, csapdába ejteni, lefogni, hogy jól megnézhessék maguknak, esetleg hazavigyék, múzeumba tegyék. Az ember így tesz mindennel, amit nem ismer. Befogni, elnevezni, megvizsgálni.
Csakhogy itt már kezd kicsúszni a lábunk alól a valóság talaja.
Úgy van. Tudjuk, hogy Bozsik Yvette-hez közel áll a gyermekszínház (is): talán ezért is érezhető egyfajta furcsa, mesebeli hangulat, valahol az Ahol a vadak várnak és a Faun labirintusa között félúton (az előbbi Maurice Sendak 1963-ban készült gyerekkönyve, az utóbbi Guillermo del Toro 2006-os Oscar-díjas filmje – a szerk. megj.), amikor feltűnik a színen egy szőrös, kecskelábú teremtmény. Egyedül jön, egy darabig csak az árnyékát látjuk. Lassan, méltóságteljesen mozog…
Aztán találkozik a barlanglánnyal. A tánc eleinte ismerkedésre emlékeztet, végül a lány egy csonttal szelídíti meg a furcsa lényt. Na de miért? Itt már repedezik az elméletünk, miszerint a lány a barlangot reprezentálja. Miért kéne megszelídítenie egy benne élő lényt? Táncjelenetük zavaros, furcsa, groteszk. Az erőviszonyok folyton változnak, nehéz eldönteni, hogy ki mit reprezentál és mit „akar”? Ismerkedéstől kezdve barátság, szeretet-szerelem, bántalmazás, könyörgés és erőszak is felvillan benne, ami mind nagyon emberi. Miért viselkednek emberi módon a nem-emberinek vélt lények?
Erre őszintén nem tudok válaszolni, gyenge spekulációimtól pedig inkább megkímélek mindenkit.
Pedig ez még mind semmi! Ezek után megnyílik előttünk a titkos terem, és feltűnik a Fémkönyvtár – az ezt megtestesítő táncos jól felismerhető a ruháira aggatott aranylemezekről. Tánca légies, lassú, meghatározhatatlan. Hogy miért táncol vele egy gyerek – valamiféle kontextus nélküli anya-gyermek történetet mesélve – az teljes mértékben a fantáziánkra van bízva (bár az enyém cserbenhagyott). Van az az elvont, esztétikus, hangulatokra építő tánc, amit nem kell érteni, úgy is eléri a célt: nyomot hagy, belénk hasít, érzelmeket vált ki. Talán…
De ez nem az volt, annyira kívánkozott hozzá a történet. Túl sok kalandos sztori-elem volt a színpadon. Hol a kincs? Kik, mik ezek a lények? Mi lett a barlangászokkal? Ilyen körülmények mellett nem szabadna ennyire magára hagyni a nagyérdemű történetre éhes, kíváncsi agyát.
Talán abba tudunk kapaszkodni, hogy ki kivel tűnik fel. A barlanglány a hasonmásával (?), a barlangászokkal és a kecskelábú lénnyel táncol. A gyerek a Fémkönyvtárnő oldalán tűnik fel, de aztán a sámán mellé szegődik. Ilyen körülmények közt nyilván kell egy sámán. Lezajlik az obligát mezítlábas, sámándobos sámántánc bottal, piros fénnyel: ha ez nem képez hidat földiek és égiek közt, akkor semmi.
Igen, ez világos, sámán kell. Az össznépi tánc (ami végképp nem illik sehova) talán felfogható a sámántánc sikerének: földi és égi találkozik, és együtt örül a kozmikus, isteni energia jóságos fényében. Barlangász, rejtélyes lények, ember és kevésbé ember mind együtt táncol, mint valami borzasztó Disney-film végén. Csak nehogy énekelni kezdjenek.
Éreztem, hogy itt valamiféle katarzist próbálnak elérni, hogy ide kulminál az egész sztori. De hogy miért ezzel a dínomdánommal?
Ráadásul a dínomdánommal a mesének nincs vége. Még szót kell ejteni a legizgalmasabb alakról, a földig érő szakállú, obskúrus vénemberről. Utólag érezni vélem, hogy ő bizony egy Égi Mester lehetett (aki kíváncsi, járjon utána).
Nyilván időtlen idők óta létező, ősi tudással rendelkező lényről van szó. Nem tudni, milyen kapcsolata van bárkivel vagy bármivel; a legtöbb időt egy barlanglánnyal és a vélhetően zsírfecskéket reprezentáló műdenevérekkel tölti. Előbb elhelyezik őket szerteszét a színpadon, aztán be is kapcsolják, egyesével, szép lassan, mindet. Szépen izegnek-mozognak is, minden elem működik. Kivonulás.
Mintázatokban gondolkodó agyunk örömmel észleli, hogy míg az előadás elején a táncosok a színpad bal hátsó sarkából „ereszkedtek le”, a rejtélyes kivonulás pont ellenkezőleg, jobbról bal hátra történt. Ennek a mintázatnak nagyon örül az elme, biztos jelent valamit!
De hogy mit, az már sosem fog kiderülni. A pillanat elillan, marad a vadul repdeső, vijjogó elektromos denevérek – misztikus zsírfecskék – hada és fülsiketítő, túl hosszan kitartott hangazavara. A katarzis-élmény hiányát ezzel az auditoros sokkal némileg elfedték. A teltház mindenesetre tapsolt, ahogy mindig, némileg döbbenten rendezte sorait, és értetlenségének csak a mosdóban adott hangot néhány elharapott félmondatban.
A zsírfecske, más néven szuszók, egyébként rettentő jó fej madár. Köze nincs a fecskéhez, a lappantyúfélék közé tartozik. Neve onnan ered, hogy fióka korában vastag zsírréteget növeszt, ami az őslakosok számára nagyon vonzóvá teszi. Érdekessége, hogy a denevérekhez hasonló módon, visszhangok alapján tájékozódik. Tájékozódás közben tipikus, kattogó hangokat hallat, ami egyáltalán nem hasonlít a denevér vijjogására.
Bozsik Yvette Társulat: Tayos
Előadja: Hasznos Dóra, Samantha Kettle, Bujdosó Anna, Hortobágyi Brigitta, Tóth Rebeka, Gombai Szabolcs, Vati Tamás, Krizsán Dániel, Darabont Áron, Deák Kristóf, Sikó Koppány, Szeri Martin, Iványi Mirkó Dorián.
Zene: Philippe Heritier. Jelmez: Bati Nikoletta. Tér: Vati Tamás. Fény: Pető József. Kreatív producer: Iványi Marcell. Koreográfus-munkatárs: Krizsán Dániel. Koreográfus: Bozsik Yvette.
Nemzeti Táncszínház, 2022. november 20.
