Kritika

Kortárs tánc, Mozgásszínház

Török Ákos: Gesztusok és füstjelek

IV. NEXTFESZT / Trafó –

…a rázúduló világ, zenék, képek, pop- és bulvárkultúra viharverései között, a füstként be-bezúduló homályban semmi mást nem csinál, mint: van.

(Az idei, IV. NEXTFESZT-ről szóló beszámolónk első része testvérlapunkon, a KútszéliStílus.hu-n olvasható, itt – a szerk. megj.)

Egy-egy fesztivál egyetlen napi kínálatát általában nem könnyű egy szálra felfűzni. Van, hogy egyetlen kötegre sem. A Trafóban immár negyedik alkalommal megrendezett NEXTFESZT harmadik napjával kapcsolatban ez mégis meglepően könnyen megy. Részben azért, mert a fesztivál szervezői az innovatívabb, független színházi és kortárstánc-előadások közül válogatnak, így karakterjegyként az egyre vagy kettőre redukált szereplőszám szinte borítékolható. Ebben a közegben ugyanis többre általában nincsen pénz. A fesztivál által közzétett tematika is összerántja a látnivalókat: „a NEXTFESZT idei programjában szereplő előadások és produkciók intimek és személyesek: a szorongásról, a kiégésről, az izoláltságról, a traumafeldolgozásról és a válságkezelésről szólnak”. Meglehet, a korunk, amelyben társak vagyunk, tematikai megkötéstől függetlenül is egyre több ilyen jellegű darabot terem. A mai napon túltengő fényvillódzások és a színpadi műfüst gyakorisága már kevéssé tűnik kortünetnek, ahogy az előadások erőteljes gesztusjellege sem.

A hetedik te magad légy

Fázisbemutatóként került a programba Kozma Zsófia Rebeka Shmita című munkája, amit Varga Léda és az amerikai Christianna Giaume ad elő. A szó jelentése a zsidó kultúrkörből származik: „szombatév”, vagyis minden hetedik év, amikor a teremtés hetedik napja mintájára az adott földterületet abban az esztendőben pihenni hagyják, nem művelik meg. Ötletes megoldás hétszer hét perces bontásban bemutatni a folyamatos tevés-vevésünket egyedül és másokkal harcolva, vagy éppen vállat vállnak vetve: minden hetedik percben elcsendesedve, végül a hetedik hét perc egészében elpihenve. A falra vetített filmen eközben egy kis szelet, virágcserépnyinél alig nagyobb földművelést láthatunk időben előre, majd vissza, újra és újra. A nap többi, felturbózott produkciójával összevetve a Shmita a maga közvetlenségével, a Munkácsi Ádám által élőben játszott zenével, a két eltérő mozgáskarakterű táncossal, minden különösebb fény és hangtechnika nélkül, tőlünk pár méterre, fent a Trafó Stúdiójában olyan, mint egy könnyen fűszerezett előétel a disznótoroson.

next1

Töréspont

Bizonyára véletlen, de a következő kortárstánc-előadás is mintha a földből indulna ki, ahová pár perccel korábban az előadók lepihentek, és ahová képzeletben elültethettük a Shmita elején kezünkbe kapott napraforgómagokat. Igaz, most két emelettel lejjebb vagyunk. Juhász Adél koreográfiája, a László Károlyné már a címével is a nőiségre, azon belül az identitásában megcsonkolt asszonyvoltra utalhat: amikor egy nő a házasságkötésekor elveszti a nevét. A félmeztelen, zöldesszürke, szőrszerű alsóruhában guggoló női alak olyan, mintha éppen imént gyúrták volna földből és sárból: nincsen benne semmi animális, annál több diabolikus. Intelligens és csábító. Itt is, később is nyelvét nyújtogatja, ami lehet egyszerre gúny és erotikus kihívás is. A darab legerősebb része, amikor a lassan felemelkedő nő dervistáncszerű mozgásba kezd, előbb nekünk, majd a tetőponton már önmagában, szabadon. Az első részt elsősorban Juhász Adél színpadi ereje, primer mozdulatai és a nézőkkel való kapcsolódása tartja meg, a másodikban azonban ugyanezt Csernovszky Márton finoman változó, agyunkba mászóan döbögő és zakatoló zenéjének és a táncos extatikus kivonulásának erőteljes gesztusa, mindezek összeadódása teremti meg. A villódzó fények és a gomolygó füst is fokozzák a hatást, a jelenet tetőpontján azonban a táncos és a zene túlnövik ezeket a külsőségeket.

Ezen a ponton azonban a darab mintha megtörne, részben a következő jelenetre való átállás technikai kényszere miatt, de talán a gondolati ív is megbicsaklik. Egy videómontázst látunk, amelyben Juhász Adél – felvétel a felvételben – egymás után háromszor is feláll egy fellépőre: előbb csak a leghátsóra a legelső felvételen, majd a következőn is megjelenik, azután a harmadikhoz is odamegy. Utoljára pedig élőben is megjelenik a táncos, és a vetített képek előtti valódi fellépőre is feláll. Így négyszeres alakban áll előttünk, és mozdul el lassan az egyiptomi festményeken látható kétdimenziós figurákhoz hasonló kéztartással. Nyakában súlyos lánc, mint akit a nélkül emeltek nyilvánosan piedesztálra, hogy őt magát megkérdezték róla, akarja-e.

JuhaszAdel Juhász Adél: László Károlyné / A fotó forrása: hangvilla.com

Túl azon, miként értelmezzük a különböző részeket, a harmadik szakasz olyan, mintha egy másik darabhoz tartozna, vagy egy önálló alkotói állítás lenne. Ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne összekötni az extázis szabadságát a szoborszerű pózolás gúzsba kötöttségével akár női sorsként, akár bármi másként, hiszen az emberi elme bármit bármivel össze tud kötni. A törést az okozza, hogy a két, egymástól eltérő atmoszféra, hangulat és formanyelv közötti ugráshoz az előző pillanatok katarzisa utáni esést követően nem kapunk elég lendületet a darabtól. Meglehet, éppen erről a zuhanásról szól a harmadik jelenet, és maga a darab is. De ez csak egy jól szabott gondolatmenet, és elsősorban nem ilyenek miatt járunk színházba.

Breaking pojintsz

Az előbbiek szellemében a beszámolóban is törés következik, ráadásul dupla. Az első nem igényel különösebb magyarázatot, lévén a fesztivál egyik állandó jelenségéről szól: a két hangulatfelelősről, akik egy-egy erősített hangszóróval a fejükön informálják és igyekeznek hangulatba hozni, hangulatban tartani a fesztiválvendégeket az előadások között. Nem tudni, kinek a hibája és hiba-e egyáltalán, vagy valami másról árulkodik, minden esetre másfél nap tapasztalata, hogy általában és alapvetően szinte senki nem kíváncsi rájuk. Volt abban valami heroikus és megindító, ahogy hasztalan próbálták magukra vonni az egymással beszélgető fesztiválvendégek figyelmet: ennek csúcspontjaként Göndör László színművész némi erőszaktól sem riadva lesmárolta Fekete Ádám színházi polihisztort, amire az intellektuális diskurzusok alapzaja még csak árnyalatnyi rebbenéssel sem reagált. Majd felálltak és szépen megbeszélték a dolgot, ahogy mi is a magunkét.

nextsimon iringóGöndör László és Fekete Ádám / Fotó: Simon Iringó

A másik törés a linearitáson, hogy a beszámolóban eggyel előrébb ugrik az este utolsó darabja: Farkas D. Gergő Deep fake című előadása. Ennek írásdramaturgiai oka van: amennyire nem esett jól ez a produkció a cikk szerzőjének, ez az érzés nem tükrözné az egész nap alapélményét az írás zárásaként. A műélvezet hiányának egyébként szinte semmi köze nincsen a darabhoz, valamennyire azzal függ össze, hogy az előadás este tíz helyett közel háromnegyed tizenegykor kezdődött, de a darabot igazán zsibbasztóvá az tette számomra, hogy angol nyelven zajlik, és a szövegek (amelyeknek érezhetően fontos szerepük van) ráadásul torzítva hangzanak el. Persze tudom, hogy mindenkinek érdemes jól tudnia angolul, főként ha kortárstáncot néz, mivel a darabokat az alkotók eleve kénytelenek külföldre (is) pozícionálni, és hogy a drog helyett az életet kell választani. Ezzel együtt nem lehetne mégis, hogy Magyarországon magyar előadók magyar nyelven adjanak elő? (Ha mást nem is, legalább a torzított szövegeket este tíz után.)

Az előadás zenéjét a László Károlynéhoz hasonlóan Csernovszky Márton jegyzi, és az általa keltett hangzással itt is tele van a tér, ám ezek a hangok most inkább atmoszférául szolgálnak, kevésbé sűrűk, a Trafó alagsori játékterében szinte szétfolynak az oszlopok között. A hangok a be-beömlő füsttel együtt egy ismerős, mégsem evilági helyet alapítanak, amiben Farkas D. Gergő lényszerű figurája a bennszülöttek otthonosságával van jelen, munkás overálban, narancssárga térdvédőkkel és tündefülekkel. Mint aki beköltözött a maga által írt programba, így egyszerre rabja és teremtője is ennek a helynek. A darab alapgesztusa, vagy inkább alapérzete ezzel együtt a szabadság. Farkas D. Gergő különös színpadi alakja, keresetlen mozgása és tevés-vevése olyan, mint aki mentes a meghatározottságoktól: semmiféle tradíció vagy elvárás nem köti. Van benne egyfajta izgalmas és lényegi semmilyenség. Mindezek persze csupán utánérzések az egyidejűekkel szemben, amelyek ezeknél sokkal prózaibbak voltak, és többek között az utolsó nappali buszjárat elérésére vonatkoztak.

deepfakeFarkas D. Gergő: Deep Fake / Fotó: Szombathy András

A legerősebb gesztus

Nem csupán a nap, de az utóbbi idők egyik legerősebb hatású kortárstánc-előadása Szeri Viktor fatigue című darabja. Nem így indul, pontosabban így indul: a zene elkezdődik, de még senki nincsen az előadó számára kijelölt helyen, majd megérkezik Szeri Viktor, aki egy ideig csak áll velünk szemben, majd nagyon lassan kezd bele egy mozdulatba, voltaképpen az egyetlenbe, szóval izgalmasan indul, ezt követően azonban egy idő után leül a kezdeti nézőtéri lendület. Már-már unalmassá válik ugyanannak, a bulikból jól ismert, kígyózó mozdulatnak az ismétlése, kelletlen variálása: a táncos szórakozóhelyek katatón vendégei szoktak hasonlót produkálni hajnal négykor. Aztán valami megváltozik: nemcsak jelentése lesz ennek a szőkített figurának a színpadon, de a lassú, repetitív mozgássor hirtelen drámává válik, olyan drámává, amihez eredendően közünk van.

Fehér Ferenc tud ehhez hasonló erejű ecce homót felmutatni a színpadon, igaz, ő erre minden high-tech nélkül is képes. A fatigue ereje ugyanis nem elsősorban az előadóból, hanem a remekül szerkesztett darabból fakad. Molnár András zenéje például legalább annyit tesz hozzá, mint a táncos, és a vetített képek is megtámogatják az élményt. Szeri Viktor valójában egy nagyon egyszerű ötleten keresztül mutatja fel az életbe beleállított ember drámáját, aki a rázúduló világ, zenék, képek, pop- és bulvárkultúra viharverései között, a füstként be-bezúduló homályban semmi mást nem csinál, mint: van. Szeri Viktor folyamatosan minket néz, a tekintete az első pillanattól kezdve üres: nézi, ahogy nézzük. A fatigue azt jelenti, fáradtság, kimerültség, kiégés.

szeriSzeri Viktor: fatigue / A fotó forrása a trafo.hu

Kozma Zsófi Rebeka: Shmita

Táncosok: Varga Léda, Christianna Giaume. Zenész: Munkácsi Ádám. Koreográfia, külső szem: Valovics Ágnes. Produkciós vezető: Mayer Daniel.

Mentor: Hudi László. Rendező: Kozma Zsófi Rebeka. Külön köszönet: Cserne Klára, Béres Bíborka, Ausztrics Andrea, Kozma Leó.

Juhász Adél: László Károlyné

Koreográfus, előadó: Juhász Adél. Zeneszerző, előadó: Csernovszky Márton.

Fény: Gautier Teuscher / Payer Ferenc. Mediadizájner: Yann Longchamp, Nagy András. Jelmez: Vass Csenge.

Szeri Viktor: fatigue

Alkotó, előadó: Szeri Viktor. Zene: Molnár András. Videó: Páll Tamás. Fény: Payer Ferenc. Fotó: Szabó R. János. Külön köszönet: Soós Andrea, Raubinek Lili.

Farkas D. Gergő: Deep Fake

Koreográfia és előadás: Farkas D. Gergő. Asszisztencia és művészeti vezetés: Cserna Endre. Zene: Csernovszky Márton. Fények: Dézsi Kata. Tanácsadás: Vass Imre. Videó: Ofner Gergely. Web-dizájn: Kophelyi Dániel, Ofner Gergely.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2023. március 3.

IV. NEXTFESZT