Kutszegi Csaba: Mindent bele!
TÁNC XXV. Nemzetközi Kortárs Fesztivál, Veszprém – 3. rész /
A fesztivál neve: TÁNC; sorszáma: XXV.; meghatározása: nemzetközi kortárs fesztivál – mindezekből, főleg a meghatározásból az következik, hogy minden jöhet bele a világ bármely pontjáról, amit élő előadó performál.
A fesztivál ötödik napja végén végre annak örülhettünk, hogy a nap legjobb produkciója magyar volt. Igaz, aznap valamennyi előadás létrehozói és előadói magyarok voltak, és nálam a legjobb egy ingyenes kísérőprogram lett, de mindez egyáltalán nem üröm az örömben.
Ingyenesen megtekinthető kísérőprogram egyébként aznapra négy is jutott, míg versenyszám csak kettő, és ezek közül is az egyik Lajkó Félix hegedűkoncertje volt, amely újra felébresztette bennem a már-már szunnyadozni kezdő vágyat, hogy tudniillik megfejtsem az idei veszprémi fesztivál műfaji merítésének rejtett csillagrendszerét. És sikerült! Ráadásul tök egyszerűen. A fesztivál neve: TÁNC; sorszáma: XXV.; meghatározása: nemzetközi kortárs fesztivál – mindezekből, főleg a meghatározásból az következik, hogy minden jöhet bele a világ bármely pontjáról, amit élő előadó performál. Ezt a meghatározást rögtön csereszabatosítanám a kortárstánc műfaji definíciójára is (amelynek megalkotásán évtizedek óta kitűnő elmék fáradoznak mindhiába). Szeretnék gyorsan megnyugtatni mindenkit: most éppen egy kicsit sem ironizálok. Komolyan úgy vélem, hogy a kortárs (újítással kísérletező) előadóművészetek egy komoly nagy csoportja hasonló irányba fejlődik, egyfajta összművészetiség felé tart, ahol már tényleg nem kérdés, miért kerül a tánc-mozgás, zene és ének mellé improvizált, előre megírt vagy klasszikus szerzőktől kölcsönvett verbális szöveg. Vagy bármi más. Falfestés helyszínen, madárreptetés, de jöhet egérirtás hozott szalonnával is.
Lajkó Félix / A fotó forrása az atancfesztivalja.hu
Lajkó Félix koncertjét egyébként pontosabb kortárs performansznak nevezni, mert ugyan kétségtelenül a zenélés a produkció fő száma, de Lajkó viselkedése, személyessége, csöndes kommunikálása az első két sorral, valamint a laza mozdulata, ahogy a szünet elején a színpadról kifelé menet berúgta a kinyílni nem akaró díszletajtót – mindezek a koncertezés klasszikus szokásszabályaiba nemigen illeszkednek (legalábbis eddig még nem).
Ingyenes kísérőprogram volt a Színház- és Filmművészeti Egyetem fizikai színházi rendező szakos hallgatóinak Lordok tánca című utcaszínházi előadása (koreográfus: Horváth Csaba). A címadást a közeli „Lordok háza” épülete ihlette, a gazdag, anyagerős, mozdulatban bővelkedő koreográfikus akciókat pedig a helyszín, a Szent Imre tér inspirálta – ahogy az lenni is szokott helyspecifikus köztéri performanszokon. A Lordok tánca mégsem ezektől volt üdítő, hanem a csapat fiatalos lendületétől, robbanó energiáitól, amit a koreográfus-tanár Horváth körültekintő szakértelemmel igyekszik még inkább felszabadítani. Az ilyen „térfoglaló” produkciókban általában a komoly tanulmányokat folytató fiatalok a legsikeresebbek, mert az ő előadásukban eleve beszédes az alaphelyzet: megjelenik egy új generáció, és birtokba akarja venni a világot. A tereket, a szobrokat, a lépcsőket, a szökőkutat, a házakat, az aszfaltot, a térköveket és a rajtuk, bennük, mellettük jövő-menő embereket. Felemelő és biztató érzés látni az elszántságukat.
Lordok tánca / A fotó forrása az atancfesztivalja.hu
A következő, hatodik napon is láthattunk (szintén ingyenes kísérőprogramként) utcaszínházi performanszt: Goda Gábor és az Artus – szép, kedves gesztusként – a Hangvilla melletti térre, annak kockakövekkel kirakott „porondjára” komponálta a Hajótöröttek című új, összművészeti produkciót. A Lordok tánca közben úgy éreztem, áramlik belém a fiatalok energiája (jó, egy kis része legalább), a Hajótöröttektől viszont jól lefáradtam. Az utóbbi népes előadógárdájának többsége már sokat látott, tapasztalt, rutinos művész, belőlük nem kirobbanó energia, hanem inkább egyfajta rezignált életbölcsesség árad, rosszabb esetben itt-ott enyhe fásultság is. Persze a téma sem vidámító. Már az ajánló olvasása sem: „Egyre inkább megélhetjük, hogy hajótöröttek vagyunk. Úszunk és kapálózunk…”. Az sem töltött el örömmel, hogy „a vízen szétszóródott úszó tárgyak” között nem kevés, számomra (más Goda-opusból) ismerőssel is találkoztam. Pedig ez a darab új, ez volt a premiere. Goda Gábor viszont a régi. Ez utóbbi megállapításnak én évtizedeken át őszintén örültem (tudniillik Goda már régóta mindig a régi), mert az jól működő, egyéni formanyelvet, ábrázolásmódot, valamint következetes, mindig üde világ- és színházfelfogást eredményezett. Talán most először éreztem úgy: az Artus nem akarja már birtokba venni a világot, mert azt vagy harminc éven át folyamatosan megtette. Most inkább nem tud mit kezdeni vele.
Pirkad / Fotó: KNI / A fotó forrása az atancfesztivalja.hu
Visszatérve az ötödik nap eseményeihez, a Lajkó-koncert mellett a Hodworks délutáni Pirkad-előadása volt a nap másik versenyprogramja. Ha maradunk a „melyik műfajba mi fér bele” kérdésfelvetésnél, az nyilvánvaló, hogy a meztelenség a kortárstáncba belefér, sőt, egyik gyakran ismétlődő motívuma. Hód Adrienn munkásságának idevágó részéről azt gondolom, hogy teoretikusan is fontos állomása annak a folyamatnak, amelyben a kortárs művészetek meg akarják szüntetni a test és a bűn fogalmának évszázadok (évezredek?) óta tartó mesterséges összekapcsolását (értsd: fel akarják szabadítani az emberi testet). Hód meztelenségkutatásának kétségtelenül ez az implicit (nemes) célja. Praktikusan viszont két kérdés is megfogalmazódik bennem. Fokozható-e, és meddig a színpadi meztelenség intenzitása, illetve felmerül-e, hogy a téma iránti, általában felfokozott nézői érdeklős mennyire szól a tudományos-esztétikai háttérnek, és mennyire a frivol látványnak. Azt mondják, utóbbival kapcsolatban két férfitípus létezik: az egyik bevallja, hogy erotikus izgalmat is gerjeszt a látvány, másik nem.
És végre elértünk a nap legjobb előadásához. Ami nem más, mint ugyanannak a színművészetis osztálynak az esti Vérnász-előadása, szintén Horváth Csaba rendezésében. Ami a Lordok tánca előadására igaz, az mind áll a Vérnászéra is (fiatalos lendület, erő, energia, a világ birtokba vétele…). Ám ezúttal emeli a tétet és a nehézségi fokot, hogy egy jól ismert klasszikus drámairodalmi szöveg, egy sokat játszott-látott színdarab méltó interpretálása is feladat.
Vérnász / Fotó: Kuttner Ádám / A fotó forrása az atancfesztivalja.hu
Körbeültük a kis stúdió játékterét, közöttünk foglaltak helyet a színészek is, akik a legtöbbször, miután előadták a jelenetüket, visszaültek közénk. Jól bevált forma, olajozottan is működött. Mint ahogy a tipikus Horváth Csaba-féle „fizikai” módszer is: a verbális szövegeket igen gyakran gondosan megkoreografált mozdulatsorozatok kísérték. Közöttük volt olyan, amelyik elvontan és artisztikusan ugyan, de szöveget illusztrált (például lovas jelenetek, harc), akadtak a puszta hangulatteremtés céljából eltáncolt, absztrakt kiskoreográfiák is (például lányok lírai tánca). A lényeg minden esetben ugyanaz: verbális szövegnek és testnyelvnek komplex, homogén egységgé kell válnia úgy, hogy az végig, következetesen a darab megjelenítésének megfelelő nyelvezete legyen. Tehát a mozgást nem egyszerűen a szöveg mellé kell helyezni, azért, hogy ott legyen, hanem az előbbinek mindig valami olyan pluszjelentést kell generálnia, amire a verbális szöveg önmagában nem elegendő. Ebben a bonyolult műveletben a hallgatók jelesre vizsgáztak. Megmutatták, hogy magabiztos a nyelvtudásuk, felkészültek a darabból, igényesen építették fel a karaktereiket, végig összpontosítva, de motiváltan és felszabadultan játszottak. Létrejött egy egyedi, príma, erős, drámai előadás. A majd’ kétórás játékidőnek nem volt egyetlen unalmas pillanata sem.
A hatodik nap utolsó (hozzá illő meghatározással) látványossága a belga Miet Warlop After all Springville című kedvesen pihent agyú előadása volt. Tulajdonképpen nem szólt semmiről, de arról nagyon jól. Egy kicsiny kartonházban élő igen furcsa emberek és még furcsább humanizált tárgyaik a megsemmisülés felé tartanak, ami a végén be is következik. A belga színházcsinálók az akcióikkal alaposan megnevettették a publikumot. Ez leginkább azért sikerül nekik, mert az általuk színpadra tett karakterek egyikében sem ismerhetünk rá konkrétan senkire, de magunkra szinte valamennyiben.
After all Springville / Fotó: Pillér Sándor / A fotó forrása a fesztivál fb-oldala
Ezzel a hatodik napon be is fejeződött a fesztivál, illetve másnap még hátra volt az eredményhirdetés és az ünnepélyes záró gála, amelyen az After all Springville-t játszották el még egyszer. De ezt én már nem láthattam (ha szabad egy személyes megjegyzést a legvégén), mert akkor már Európa (másik) Kulturális Fővárosában, Temesváron néztem egy meghatározhatatlan műfajú, sokmozgásos-táncos, őrült kellékekkel, maszkokkal, zenével, zörejekkel, elektronikus kisülésekkel, abszurd halandzsabeszéddel teli, miért ne alapon kortárstánc-produkciónak is nevezhető performanszt. A bánáti kulturális fővárosban nem problémáznak túl sokat a műfaji besorolásokon. Ezt és az ehhez hasonló produkciókat nonverbális előadásoknak hívják.
TÁNC XXV. Nemzetközi Kortárs Fesztivál, Veszprém, 2023. május 19-20.
Cikkzárta után érkezett a hír: átadták az idei, 2023-as fesztivál díjait. Ha kíváncsi rá, ki mit kapott, kattintson ide.
