„Mert minden körbe ér”
Kutszegi Csaba beszélget Darabos Eszterrel a SUB.LAB.PRO – Jenna Jalonen HALO című előadásáról – INTERJÚKRITIKA –
…összességében ennek az előadásnak valami olyan célja lehet, hogy demonstrálja: a kortárstánc mindent elbír.
A műfaji határok szabad átjárhatósága már régóta a kortárs művészet egyik lényeges alapelve. Gyakorlati megvalósulásának is számos példáját ismerhetjük – a táncművészet berkein belül is. Különösen érdekesek az olyan műfaj- és stílustalálkozások, amelyekben a kiinduló pontok jó távol állnak egymástól, és a randevú reményében nagy utat kell bejárniuk a felfedezőknek. Persze sokszor éppen nincs is szükség hosszú útra. Például akkor, ha valamilyen módon bebizonyosodik Weöres Sándor igaza, hogy ti. „Ha pokolra jutsz, legmélyére térj: az már a menny. Mert minden körbe ér.” A pokol mélyére a látott előadás kapcsán ugyan nem kell letérnünk, de az biztosnak tetszik, hogy aki a tánc szakralitását, ősi formáit keresi, az találkozni fog körrel, akár a kortárstánc, akár a tradicionális néptánc felől közelíti meg a kérdést. A Weöres-idézet azért is idevág, mert láthattunk már nem egy kortárstánc-előadást, amely a korszerű kísérletezés, és még több néptánc-előadást, mely a hagyománykutatás jegyében fedezte fel magának és nekünk az ősi kört. Így lehet a nagyon régiből nagyon új.
Új, kísérleti rovatunk mottója: „Elhatároztuk, hogy lapunkon meghonosítjuk az interjúkritika műfaját. Egyre több felől halljuk, hogy leáldozóban van a művészetkritika régi módszere, mely szerint a kritikus megnézi az alkotást, majd hazamegy, és megírja a kritikát. Ez olyan, állítják sokan, mint amikor a bíró kihirdeti az ítéletet. Ezért kritikai beszélgetéseket szervezünk…”
A SUB.LAB.PRO – Jenna Jalonen HALO című produkciója után (a magam hiányosságait kompenzálandó) néptánchoz értő fiatal szakembert kértem rá, hogy beszélgessen velem a látottakról-hallottakról. Darabos Eszter gyerekkora óta táncol, magyar és német szakos tanári diplomái mellé szerzett egy néptáncos tánctanárit is a Magyar Táncművészeti Egyetemen, ahol most éppen esti tagozaton tánctörténetet tanul.
Fotók: Ofner Gergely / A fotók forrása: trafo.hu
K. Cs.: Legelőször szedjük össze, mit tudhatunk a SUB.LAB.PRO The Ensemble Programról…
D. E.: Ez egy nemzetközi, tulajdonképpen képzési program. Több országból jelentkeznek fiatal táncosok, közülük választják ki azokat, aki majd’ egy évig együtt dolgoznak egy vagy több koreográfussal, és úgy háromhavonta tartanak egy bemutatót is. A HALO a 2023-24-es évad első bemutatója, ősszel volt a premiere a Trafóban.
A program egyik elindítója Jenna Jalonen, a HALO koreográfusa volt. Egyes koreográfusok többször is sorra kerülhetnek, Jalonen például a HALO-t megelőzően a Program egy másik csoportjának a Ringet készítette el, mely előadásban szintén az ősi körmotívumot vizsgálta. Mi ez a HALO? Kortárs táncszínházi előadás vagy inkább vizsga-bemutató? Esetleg hasznos, önfejlesztő szakmai és közösségi tevékenység?
A Trafó előadásként hirdette meg, pénzért árulnak rá jegyet. Ezek után nézőként színházi élményt akarok kapni, és nem érdekel igazán, hogy ki miért van ott, kit mi motivál a színpadon. Az nem zavar, hogy az előadók egy része feltehetően még nem vett részt alapos professzionális képzésben, attól még lehetnek nagyon jók, mint ahogy profik is nyújthatnak gyenge teljesítményt. Az egyetemen nemrég Pina Bausch-sal foglalkoztam, az ő előadásaiba bekerültek idősek, fiatalok, táncosok, színészek, az utca emberei, és kortól, testtömegtől függetlenül kitűnő teljesítményt nyújtottak.
Akárkikkel dolgozott Pina Bausch, hagyományos értelemben vett (tánc)színházi előadásokat készített, amelyek nekem és rólam szóltak. Még aránylag fiatal voltam, amikor Bécsben láttam a Kontakthofját, melyet teljesen civil, idős szereplőkkel készített, de az is felkavaróan és elbűvölően rólam, nekem szólt, és színházi élményt nyújtott.
Te nem tartod színházi előadásnak a HALO-t?
Sok hozzá hasonló előadást néztem végig az elmúlt 10-15 évben. Azok leginkább abban hasonlítanak egymásra – nagyon felületes megközelítésben –, hogy míg Pina Bausch és a szereplői a közönségnek, a közönségért dolgoznak, a HALO-é önmaguknak, önmagukért. Ezt nem elítélően mondom, hanem azt gondolom, tudomásul kell vennem: változik a világ. A fiatalabb generációk olyan színházat szeretnek, amelyben nem az a fő kérdés, hogy mit kap a közönség, hanem az, hogyan érzik magukat a szereplők. A HALO szerintem a részvevőknek hatalmas élmény, és az előadással azt akarják megmutatni a közönségnek, hogy nagyszerű dolog a produkcióban benne lenni, átélni azt. Egyébként hajdanán a valóságban, a paraszti kultúrában a néptánc is pontosan így működött, amikor az ünnepeken, jeles alkalmakkor a résztvevők önmaguk boldogságára táncoltak a közösségben (ez is egy példája annak, hogy „minden körbe ér”, és a régi hirtelen nagyon új lesz). Úgy tudom, a SUB.LAB.PRO táncosai sem kapnak fellépti díjat a szereplésükért, sőt, ők fizetnek azért, hogy a koreográfus dolgozzon velük. Nem lehet, hogy ez a jövő egyfajta új színháza? Hogy legalábbis lesz egy (fizetőképes) réteg, amely ilyen, előre megfontolt szándékkal felépített, totális „részvételi” színházat igényel majd?
Nem tudom. Bevallom, egy idő után, sőt, elég hamar a HALO nézése közben (is) azt gondoltam, én vagyok kevés, én nem értek valamit. A kezdés, az előadás eleje nagyon jó. Olyan csendet magam körül már rég hallottam… Amikor a kis körben összekapaszkodó szereplők elkezdtek csendben, ütemesen lélegezni, én alig mertem levegőt venni. Annyira figyeltem őket, hogy szabályosan elakadt a lélegzetem. Úgy érték el ezt a különleges hatást, hogy a színpadon tulajdonképpen nem történt semmi. Nem volt meghökkentő jelmez, erős zenei hangzás, mély gondolat, nagy mozdulat, egyszerűen a levegővételükkel érték el, hogy én ne vegyek levegőt. Nagyon izgalmas volt.
Először egy-egy halk, suttogó-susogó hang hallatszott, aztán kialakult a folyamatos, ritmikus közös légzés, amelybe néha egy-egy magas, énekhang szólt bele…
És ezekből a hangokból, ritmusokból végül kialakult egy rövid, összefüggő, verbális dallamsor, amit kívülről érkező énekhangon hallhattunk.
Mindeközben a hét lány és egy fiú (utóbbi ugyanúgy volt felöltözve, mint a lányok) egy kis körben összekapaszkodva, nagyon lassan körben forgott, és közülük ketten-hárman, mindig más-más, beléptek a kör közepébe. A sejtelmes, halvány megvilágításban, főleg eleinte pulzáló, nagy masszának néztek ki. Közben a légző, lihegő hangok egyre erősödtek, néhány hörgésszerű is hallható lett. Kb. idáig nekem egyértelmű volt, hogy valamilyen elvont genezis-ábrázolást látok, a világ, vagy a földi élet kialakulását… De aztán máshogy folytatódott.
Nem fejlődött ki genezisre utaló narratíva, legalábbis a kezdeti izgalom, a finom építkezés hangokból, mozdulatokból, nem folytatódott. A továbbiakban is érezhető volt egyfajta didaktikai vonal: először megtanulunk hangot adni, hanggal bánni, aztán grimaszolni, egyszerre járni, közösséggé fejlődni, majd egyéniségként is megmutatkozni.
Én, amikor a táncosok arccal a közönség felé nagy körbe kinyíltak (körbeültük őket négy tribünön), és kicsit mai gyerekesen elkezdtek nekünk grimaszolni, előbb zsákmányállatkákként riadtan ide-oda nézegettek, nos, akkor kezdtem elveszteni, elengedni az előadást. Engem nem zavar, ha színpadon előadás gyanánt táncos-mozgásos önismereti tréning eredményét látom, de a későbbiekben gondolatiság és eszme nélkül összefűzött, tulajdonképpen súlytalan, játékos kis mozdulatcsomagokat láttam. Érdekes volt, át tudtam érezni a fiatal táncosok örömét, lelkesedését, és valamennyire elszórakoztatott, hogy találgathattam: most mintha pomponlányokat játszanának, ez flamenco-utánzatnak tetszik… És jópofa volt, amikor egyenként megmutatták, milyen specialitásokat, extra mozdulatkombinációkat tudnak. De igazán behúzni, magával ragadni, elbűvölni már nem tudott a produkció.
Én sem találtam nyomát annak, hogy a koreográfiában valóban megpróbálták volna valamilyen módon rekonstruálni az ősi, szakrális táncokat, márpedig ezt meg kellett volna tenni azért, hogy aztán a „rituális mozdulatok összefonódhassanak a kortárs táncformákkal”. Az alkotói ajánló azt a várakozásomat is felkelti, hogyan fogja az előadás a tánc célját „modern társadalmi kontextusban vizsgálni”. De a látottakból nem tudtam ezekben a témákban releváns gondolatokra asszociálni. Az ősi rítusokra talán leginkább a meztelenség emlékeztetett…
Jó, hogy említed. Azon kívül, hogy a női (fél)meztelenségről rituálékra (is) lehet asszociálni, vajon a HALO-ban mi a célja, funkciója vagy egyszerűbben, a miértje annak, hogy a szereplők (köztük az egy fiú is) felül meztelenek, alul pedig egy néptánc-alsószoknyát viselnek?
Egyszerűen, röviden erre nem tudok válaszolni. Szerintem összességében ennek az előadásnak valami olyan célja lehet, hogy demonstrálja: a kortárstánc mindent elbír. Lehetnek benne különböző hangok, testből előtörő ösztönös hangadások, zaj, zene, csend, a kortárstánc megengedheti magának, hogy közösségi legyen vagy individuális, kifelé vagy befelé forduló egyének szerepeljenek benne, a kortárstánc elbírja a cselekményt, de azt is, hogy nem történik az előadásán semmi, vagyis hogy nincs se cselekmény, se történés, elbírja a profánt és szakrálist, az összetartást és a szétesést, a sokkolót és a felháborítót, a ritmusost, a ritmikátlan és persze a meztelenséget is.
Ez kb. ugyanaz, mint amikor azt mondjuk: a kortárstánc legfőbb szabálya az, hogy nincs benne szabály. De időzzünk még egy kicsit a meztelenségnél! A meztelenség is valóban beleillik ebbe az előbbi felsorolásba, de érdekes kérdés, hogy az ott említetteken túl vajon mi célja lehet még. Mert például Jenna Jalonen már említett korábbi koreográfiája, a Ring is hasonlóan vizsgálja-ábrázolja az ősi rituális körtáncokat, de ha jól emlékszem, abban mindenki nyakig fel van öltözve.
A színpadi meztelenség általában kifejezhet egyfajta szabadságot is, mert például az utcán mégsem lehet meztelenül sétálni. Rosszabb esetben egyszerűen öncélú, még rosszabb esetben el akarnak fedni vele valamit, például fedetlenséggel vagy jó világítással, szép fényekkel akarják elfedni, hogy nem elég jók a táncosok, vagy sekélyes az előadás gondolatisága.
Én is általánosságban teszem hozzá, nem a HALO-ra értem, de nekem van egy olyan, igen profán gondolatom is, hogy a meztelenség híre minden műfajban, és még ma is általában emeli a jegybevételt, növeli a produkció iránti érdeklődést.
Engem egyébként a HALO-ban nem zavart a lányok és a fiú meztelen felsőteste, az viszont igen, hogy alul fehér néptánc-alsószoknyában voltak. A fehér a menyasszony színe, a tisztaságot, az ártatlanságot, a fedhetetlenséget jelképezi.
De nem tudhatjuk, hogy a tiszta, ártatlan lányokban belül, a lelkükben mi lakozik. Milyen érzések, félelmek, vágyak… Lehet, a HALO arról szól, hogy a látható jelképek mögött mi minden zajlik egy fiatal lányban vagy fiúban – az első hangadása és a felnőtté érése között. És mi végig az emberi belsőt látjuk kivetülve…
Még ez is lehet. Ez is azt bizonyítja, hogy a kortárstánc mindent elbír. Még azt is, hogy minden néző a maga egyéni módján értelmezze, magyarázza az alkotásokat.
SUB.LAB.PRO – Jenna Jalonen: HALO
Alkotók, előadók: Axelle Sechao, Ása Sigrúnardóttír, Boris Charrion, Emma Delvac, Inés Grima, Mar Serra Matrí, Melén Constant, Michela Centon, Nerya Zahavi.
Fény: Dézsi Kata. Ének: Gál Eszter. Énekmentor: Mizsei Zoltán. Mozgásmentor: Pirók Zsófia, Szabó Dániel. Koreográfus-asszisztens: Ines Lopez. Koncepció, koreográfus: Jenna Jalonen.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2024. január 12.
