Kortárs tánc

Török Ákos: Hun-kongi mesék

Hodworks – Unlock Dancing Plaza: Midnight Oil / Trafó -

…a böfögős-hányós jelenet hossza egy idő után kioltja a rácsodálkozás vagy éppen hátrahőkölés keltette energiákat.

Egy jó barátom mesélte, hogy amikor először járt külföldön, annyira felszabadítóan hatott rá, hogy bármit is mondjon, azt senki nem érti, hogy egy alkalommal hangosan elfingta magát. Persze azonnal rájött, hogy ez a hang jócskán átüti az anyanyelv jótékony védvonalát. A hazai Hodworks és a hongkongi Unlock Dancing Plaza éppen ezeket a kulturális határokon átnyúló, testtel kapcsolatos közös nevezőket keresi, vagy ahol nem talál, maga igyekszik létrehozni ilyeneket.

Fotók: Joris Wu

Az előadás második jelenetében az egyik ázsiai táncosnő, Li Ka Man érces baritonnal végigböfögi a szólóját, közben pedig Kacsó Imola egy marék gumicukorral a szájában addig egzecíroztatja magát, míg az arcára tekert, áttetsző kendőt homlokközépig tele nem hányja. Ez a nevező vitán felül közös, egyben a két párhuzamba állított, egymást támogató magánszám az est legmélyebb pontja – pozitív és negatív értelemben egyaránt. Elemi, antropológiai vegytisztaságuk és ordenáréságuk egyaránt az előadás határpontja: a Midnight Oil ennél „lejjebb” nem megy.

A Hodworks munkái kapcsán gyakran előkerül a „határok feszegetése”, ez náluk részben a hagyományosan nem, vagy csak kevésbé táncszínpadképes jelenségek és témák (primer testiség, szöveges önvallomások, mozgásos és szöveges groteszk, profán fizikai és verbális gesztusok, társadalompolitikai szatíra, fogyatékkal élő és ép előadók egyenrangú együttműködése, stb.) mozgásművészetbe beemelését jelenti. E mögött esetükben inkább az állandó megújulás szándéka és a radikális kérdésfelvetések alkotói gyakorlata érződik, mintsem a színpadi tabuk ledöntésének forradalmi hevülete. Noha például egy pár évvel korábbi darabjukból élesen élhet az emlékezetünkben egy jelenet, amelyben talán Molnár Csaba igyekszik az ujját kisebb-nagyobb sikerrel bedugni az előtte négykézláb meztelenül mászó társa ánuszrózsái közé, a Hodworks előadásaira nem jellemző az öncélú provokáció és az önmagáért való ízléstelenkedés sem. Úgy tűnik, az előadóművészi határok mondanivalóhoz illeszkedő tágítása a Unlock Dancing Plazának is sajátja.  

A Midnight Oil nehézkesen indul. Részben azért, mert a böfögős-hányós jelenet hossza egy idő után kioltja a rácsodálkozás vagy éppen hátrahőkölés keltette energiákat. Sőt, talán még az utána következőket is nehéz helyzetbe hozza, igazán erőteljes látnivaló. Jelentős színpadi súly és hangkulissza híján az első pár jelenet szinte lehangoló. Kell egy kis idő, mire kiderül, hogy ez a hangolás gyaníthatóan tudatos: a rövidebb-hosszabb töredékek (szemben a második jelenet fináléjával) nem csupán egymásra vannak hányva. Az előadás (dramaturg: Szabó-Székely Ármin) olyan, mint egy monstre, kortárs zenei kompozíció: folyamatosan lüktet, emelkedik, süllyed, hígul és sűrűsödik. A pillanat, amikor a ráhangolás lejtmenete kaptatóra vált, egyben az egész együttműködés lehetséges értelmét is kimondja. Miközben a hongkongi sound designer, Gold Mountain Budapesttel való találkozásáról beszél, és éppen ott tart, hogy a város sebzettsége elgondolkodtatta saját lelki sérülésein, egy táncosnő, Cheung Tsz Kwan mozgása és főként arcjátéka finoman rezonál az elhangzottakra. Ezen a ponton nem csupán a szöveg és a látvány, a szövegmondó és a táncos, de a világ két távoli pontja is találkozik egymással.

Az emésztőtraktusok működésének egyneműsége mellett több olyan mozdulatsor és gesztus is előkerül az előadásban, amelyek számunkra és a hongkongi emberek számára egyaránt otthonosak lehetnek: dobás és elkapás, csoportos merevedések pátoszos színházi pózokba, ellenállhatatlanul kitörő nevetés, evezés egy gondolán vagy éppen a villámkezű távolkeleti séfek szeletelő technikája. Mindezek könnyed felvetések, miként az is, hogy egy ázsiai ember számára Budapest különféle keleti éttermeinek a kínálata nációtól és az adott ételtől függetlenül mindig és mindenhol kolbászízű. Találtak viszont az előadás alkotói egy különös és súlyos metszéspontot is hazánk és a 2020-ig Kínától gyakorlatilag független (pontosabban: háborítatlan) „különleges közigazgatási terület” között, amely New York és London után a világ harmadik legnagyobb pénzügyi központja, és 2016-ban az övék volt a világ legliberálisabb gazdasága. Gold Mountain, a hangkulissza említett felelőse arra is rákérdez, miként lehet/tudunk úgy beszélni, hogy amit mondunk, a politikai hatalom természete miatt akár veszélybe is sodorhat minket. Ebben ugyanis nekünk több évtizednyi, akár évszázados tapasztalatunk van, a sokezer éves kínai kultúra hongkongi szegletének viszont úgy tűnik, ezt még csak most kell megtanulnia.

Ha már a hongkongi előadókról beszéltünk, meg kell említenünk, hogy minden dramaturgi, koreográfusi munka és „cselvetés” ellenére (koreográfus: Hód Adrienn; koreográfusi társalkotó: Molnár Csaba) nyomot hagy az előadáson, hogy a magyarok jobb táncosok. Így bármennyire is rövidek a jelenetek, ahol az ázsiai előadók viszik a prímet, ezeken a pontokon az előadás általában veszít a lendületéből. Ez alól általában kivétel Cheung Tsz Kwan, aki a kevésbé képességes mozgását esetenként megejtő színpadi jelenléttel és szuggesztív mimikával ellensúlyozza. Ő jegyzi a darab egy másik gyöngyszemét, amikor a Csárdáskirálynő, sőt az egész magyar operett-irodalom legismertebb dalára (Jaj, cica…) táncol. Szemmel láthatóan fogalma sincsen magáról a műfajról, számunkra szokatlan, oda nem illő játéka és mozdulatai azonban nem csupán ritmusban és hangulatban találják el a Rátonyi Róbert előadásában a ’60-as években felvett nemzeti klasszikust, de a produkció a slágermatuzsálemhez fűződő kortárs viszonyunktól sem áll annyira távol, mint elsőre gondolnánk. Úgy veszi ugyanis komolyan a dalt, hogy közben, legalábbis számomra, utal az operett másfél évszázados műfajának Rátonyi Róbert színészetében kicsúcsosodó túljátszott giccsességére is (lásd: https://www.youtube.com/watch?v=Rc30cwzh_ew). Nem egyszerűen lemezteleníti, át is öltözteti a királyt – és mindezt talán teljesen akaratlanul teszi.

A dramaturgia által ráncba szedett és lazán láncra fűzött jelenetek látszólagos keresetlenségükben és gyakran lendületükben is úgy követik egymást, mintha egy felszabadult, street dance-re összeverődött társaság szórakoztatná nézőit és önmagát. A táncosok egy-egy karaktert magukra öltve, hol egyesével, hol párosával perdülnek/sodródnak a színpadra, míg a többiek a tánctér szélén várnak a sorukra, máskor kavalkádszerű forgatagként mindannyian színre lépnek. Egy idő után Trista Ma antik görög tunikát formázó jelmezei a két eltérő kulturális hátterű csapat közös gondolkodását a művészet placcán tereli össze.

Nem tudni, hogy rendezői/koreográfusi ötlet, vagy csupán a nemzeti karakterisztika teszi, de a magyar táncosok mozgásukban és színpadi lényükben valóban elesettebbek és sebzettebbek. Főként Kacsó Imola és Molnár Csaba. Előbbi akár egyetlen mozdulatsorral képes satuba préselni a nézők szerteszét röpködő lelkét, bármiféle szenvelgés vagy hatásvadász előadói trükk nélkül. Utóbbi amellett, hogy ezúttal tánctudásából is komoly ízelítőt ad, a kutyás jelenetben plüssből gyúrt játszótársát már-már bábszínészi minőségben kelti életre. Gláser Márton sem kevésbé mély és jelentéses, az ő megtörtsége azonban egyfajta pimasz fickóssággal van átoltva, amitől ő válik az előadás legösszetettebb alakjává – még ha az arcát alig-alig lehet is látni. Ezzel szemben, az említett Cheung Tsz Kwan kivételével, akinek folyamatosan él az arca, és színpadi lényében meg-megjelenik figurájának árnyékos oldala is, a hongkongi táncosok tekintete és mozdulatainak „hangulata” jobbára egyaránt rezzenéstelen. Lehetne ez az erő és „egészség” jelzése is, itt azonban ez a fajta érintetlenség mint „sebzett budapestit”, inkább csak távol tart minket magától. (Ebben bizonyára szerepet játszik a táncos minőségek közötti különbség is.)

Beszédes, hogy a Midnight Oil talán legerősebb jeleneteit, Kacsó Imola és Gláser Márton lelkes műkedvelőket mímelő, ijesztően zabolátlan duóját és a páros, majd össznépi verekedést imitáló részeket a Hodworks korábbi produkcióiból mentették át. Ráadásul úgy, hogy eredeti helyükön mindkettő hosszabb, sprődebb és gyomorszorítóbb volt. A Midnight Oil a Hód Adrienn társulatától megszokott előadásokhoz képest szellősebb és kevésbé fajsúlyos: szellemes ötletek terén, minőségben és mennyiségileg is kevesebb benne az anyag, és több az „üresjárat”, valamint a mellékszál.

Hodworks – Unlock Dancing Plaza: Midnight Oil

 Koreográfus: Hód Adrienn. Koreográfusi társalkotó: Molnár Csaba. Dramaturg: Szabó-Székely Ármin. Zene és sound design: Gold Mountain. Kosztüm: Trista Ma.

Előadók: Cheung Tsz Kwan, Gláser Márton, Kacsó Imola, Li Ka Man, Molnár Csaba, Woo Yat Hei.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2024. március 14.