Török Ákos: Szexen innen, ivaron túl
Marco da Silva Ferreira: Bölény / Trafó –
…a Bölény című előadás egy impozáns és mindvégig magával ragadó, egyenletesen lüktető élőlény.
Az állatbőrbe bújtatott nemi sztereotípiák félrecsúszásának egyik közismert példája a Walt Disney Company által készített Bambi című rajzfilm. Ebben ugyanis a címszereplő anyja odaadó őzsuta, apja pedig pompázatos szarvasbika. A bölény, ugyanezen a vonalon haladva egy erőtől duzzadó, fejnehéz, robusztus élőlény: igazi férfiállat. De mi a helyzet a bölény tehenekkel? Mert bár ők párszáz kilóval könnyebbek a közel egytonnás bikáknál, alkatra és küllemre őket sem hívná meg senkifia egy pohár chiantira. Marco Da Silva Ferreira Bölény című koreográfiája természetesen nem böhömnagy tülkösszarvúakról, hanem a nemi identitás kérdéseiről és kijelentéseiről szól.
A fotók forrása a trafo.hu
Egy-egy nép táncai, főként a néptáncok megmutatják, mit gondolnak/gondoltak az adott társadalomban a nemi szerepekről. Közép-Európa keleti és déli fertályának néptáncai például az életöröm és életszomorúság felmutatása mellett elsősorban a férfivirtust hangsúlyozzák, a nők számára pedig leginkább a férfias energiákat elismerő/csodáló társ szerepe jut. A latin-amerikai társastáncok lényegüknél fogva intimebbek, kizárólag két emberre tartoznak, és ezt a fajta egymásra zártságot színpadi táncként is megőrizték. Itt is a férfi vezet, de a nő önmaga kinyilvánításában egyenrangú partner, az érzékelhető és kívülről is átélhető energiák között pedig hangsúlyosan jelenik meg az erotikus vonzás és vonzódás. A nő a befogadás kimondatlan ígéretével és nőiesen gördülő, kissé szélesebb mozdulataival vonz, a férfi a behatolás vágyával és leheletnyivel darabosabb, kisebb amplitúdójú mozgással követi felkorbácsolt vonzalmát. (A versenytáncban látványszinten mindkét nem mozgása „felszorzódik”, ám mivel a férfiaké erőteljesebben, így a két nem közötti különbség a mozdulatok szintjén nagyrészt eltűnik.)
A portugál csapat a latin-amerikai kultúrkörből érkezett a Trafóba, erre előadásukkal több ponton utalásokat is tesznek. Az előadás műfaja azonban inkább a hip-hop, ami viszont egy újkeletű, elsősorban afroamerikaik (és karibi származású latinok) által elindított, különböző táncstílusok fúziójából létrejött, mára nemzetközivé vált mozgásforma. A hip-hop zenei világa a heteroszexuális alfahímek játéktere (ld. Benedek Csanád idevágó írását a 4BRO.hu-n: https://4bro.hu/a-hiphop-kecsesebb-formaja-noi-rap/). A tánc szintén a tomboló tesztoszteron és a versengés terepe, ami a nők számára is inkább csak a kőmacsók szerepét kínálja. Mint amikor egy-egy merészebb néptánc-koreográfiában a nők ezerrel csapásolva járják a botolót és a legényest.
Az előadás elején egy jókiállású férfi nőies léptekkel érkezik a rivaldába, majd zenei kiséret nélkül portugálul (vagy spanyolul?) kezd el énekelni. A technika női hangfekvésbe emeli a tisztán és érzékeny átéléssel éneklő férfi tenorját, így a két hang töredéknyi elcsúszással egyszerre hallható. Kell egy kis idő, mire ebből a különös hangzásból felismerhetővé válik a ’90-es évek mindent vivő zenés-táncos slágere, a Lambada. Erős felütés: maszkulin külső és erőteljes tenor keveredik az érzékenység és a lágyabb mozgás feminin jegyeivel egy több évtizedes megagiccs[i] fájdalmasan gyönyörű romjain. A kortársbaletten és kortárstáncon hazánkban szocializálódott nézők számára szokatlan, ahogy a darab sokfélesége (showszerűen szuggesztív mozgássorok, mozgásos gesztusok és jelek, dobjáték, szólóéneklés és karének, hangerő és lecsendesedés) végig szerves egységben marad és halad előre (rendező: Mafalda Bastos). Olyan, mintha az optika egyre közeledne egy embercsordához egészen addig a pontig, ahol még látszik a tömeg sajátos szerkezete és fajra jellemző egyneműsége, de már kivehetők a csoportosulások, a párok és az egyedek.
Marco Da Silva Ferreira koreográfusként bölényemberekké formázza a táncosokat: ütemesen szaggatott, energikus mozdulataik úgy utalnak a nagytestű patások jellegzetes, többmázsás lépteire, hogy az a legkevésbé sem hat bölényeskedésnek. Az előadókon lévő kineziológiai tapasz egyszerre archaizáló törzsi jel és a mozgó embertest modernkori vívmánya. A mozgás a sejtelmesen alulvilágított térben így leginkább olyan, mint egy kortárs, ősi rituálé: nem imitál, nem eljátszik, hanem megidéz. Olyan közösséget látunk, amelyben a szerepeket és viselkedési mintákat nem az ivar határozza meg. A bölénység és a rituális jelleg mindezt természetközelivé teszi, miközben az előadás maga sem állítja feje tetejére a biológiát: például nem hágnak nők férfiakat és nem szülnek a fiatalemberek. Anakronisztikus, ha akarom, nemek előtti vagy utáni előlénycsoportot látunk, ahol még vagy már nem az ivarszerveken, hanem az adott egyének fizikalitásán és őseredeti (szocializáció előtti) habitusán, valamint nemektől független, személyes döntéseken és kölcsönös vonzódásokon múlik a társas viselkedések mikéntje. A táncosok önazonosnak érződő, férfiasan feminin és nőiesen maszkulin figurákkal teszik átélhetővé ezt a képzeletbeli világot.
Egy ponton az egész előadói csapat legférfiasabb tagja, egy megjelenésében és mozgásában egyaránt maszkulin nő és egy másik női táncos félmeztelenül ül le egymással szemben egy-egy hangfalra. Ezután minden szexuális vágytól mentesen egymásra tapasztják szélesre tátott szájukat, és amikor kissé oldalra fordulnak, látszik, hogy eközben mindkettőjük pofazacskója ütemesen pulzál. A jelenet minden erotikától, így a homoerotikától is távol áll, az egész aktus kelletlensége és magától értetődősége valami elemibb kapcsolódást jelez: mintha a két lény éltető levegőt vagy egyenesen életet pumpálna egymásba. Mint akiket az érzékeket és érzelmeket felkorbácsoló nemi vágynál eredendőbb és sokkal kevésbé zaklatott szükséglet kapcsol össze. A szívverésre vagy ennél is primerebb ütemre való pulzálás az egész előadás alapélménye és mozgatórugója, amihez Rui Lima és Sérgio Martins tervezett zenét, amelynek utóbbi MC-ként helyben szolgáltatója is. A dallamívektől majdnem teljesen mentes, szinte folyamatosan dübörgő, lecsendesedve is hallható ütem a sokféleségével együtt végtelenül egyszerű és kérlelhetetlen. A koreográfia mellett ennek köszönhető, hogy a Bölény című előadás egy impozáns és mindvégig magával ragadó, egyenletesen lüktető élőlény. E lény életigenlő bölényereje mellett aztán megmutatkozik sebzettsége és önmagán vagy akár közvetlen környezetén is túlmutató fájdalma is. Ez utóbbi kizárólag az ember sajátja, és nem felsőbbrendűséget, főként nem uralmat, mint inkább lehetőséget és felelősséget jelent. Még ha ezzel a lehetőséggel nem is feltétlenül szeretünk élni.
Az előadás kényes társadalmi kérdéseket pedzeget, ám miközben éppen nemi sztereotípiáinkat építi le, végig szem előtt tartja férfiközpontú társadalmi érzékenységünket, és csak szőrmentén simogatja a hozzá mért ingerküszöböt: kizárólag nőket (fél)meztelenít le, és amíg férfiak között csupán egy gyors szájra puszi csattan, az előadás fent említett jelenetében a női ajkak annál hosszabban szorulnak egymásra. Úgy tűnik, a radikális alkotói gondolat hegyét itt alkukészre gömbölyítik.
Marco da Silva Ferreira: Bölény (Pensamento Avulso – Associação de Artes Performativas)
Koreográfus és zenei rendező: Marco da Silva Ferreira. Díszlettervező: Fernando Ribeiro. Jelmeztervező: João Rôla. Eredeti zene és hangtervezés: Rui Lima és Sérgio Martins. Rendező: Mafalda Bastos.
Előadók: Anaísa Lopes, Duarte Valadares, Eríc Santos, João Reis Moreira, Leo és Marco da Silva Ferreira.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2024. március 19.
[i] A „megagiccs” kifejezés a Kaoma együttes 1989-es feldolgozására és klipjére vonatkozik (https://www.youtube.com/watch?v=syRKI3lQelo). Az eredeti dalt 1981-ben a Los Kjarkas nevű bolíviai folklóregyüttes játszotta fel (https://www.youtube.com/watch?v=xKau76yc4HE).
