A személyes közügyek viktimológiai természete
Szoboszlai Annamária kritikája a Trilógia Maratonról
Ez most egyszeri alkalomra remixelt változat, akárcsak ez a cikk. S miközben elhihetjük neki (én ez esetben elhiszem), hogy a magánügy lehet közügy, bizonyos leszek abban, hogy a művészetben igazán semmi sem privát.
Szoboszlai Annamária kritikája a Trilógia Maratonról
Ez most egyszeri alkalomra remixelt változat, akárcsak ez a cikk. S miközben elhihetjük neki (én ez esetben elhiszem), hogy a magánügy lehet közügy, bizonyos leszek abban, hogy a művészetben igazán semmi sem privát.
Bolygatjuk a jelent. Egy alkotó manapság arra van hitelesítve, amire hitelesítettnek tartja magát, meg amit el tud hitetni másokkal is; nincsenek abszolút igazságok, csakis abszurd igazságok vannak. A művészeti ágakban teljes a zűrzavar és az alkotói szabadság. Nincs többé senki és semmi, aki vagy ami akadályokat gördítene az önkifejezés útjába. A mi kultúránkban szinte egy évszázada öltöznek, vetkőznek, hánynak s metélnek fitymát a kivérzésig – a színpadon meg a kiállítóterekben. Az alkotói szabadság megkérdőjelezhetetlen, érte küzdeni anakronisztikus. Van, akit kivívott szabadságában is érdekel a közönsége; van, akinek nincs szüksége rá, s olyan is, aki gyűlöli. Komolyan, mondom, ez nem blöff, teljes a szabadság, s aki akar, az totálisan független lehet. A néző is dönthet, hogy tettestárs lesz, vagy áldozat. Az állam meg, hogy zárol, vagy támogat.
Fotók: Kővágó Nagy Imre
/Forrás: Gergye Krisztián Társulata/
Hogy van ez? A művész mégis az államtól függ, a pénztől függ, a művész a nézőtől függ, a néző a művésztől függ(etlen)? A függés nem szabadság, függésben szabadnak lenni szolgaság, de a tett (lehet) szabad? Ugyanez végigolvasandó kérdőjel helyett pontokkal bevégezve, csak a kísérlet meg a helyszínelés kedvéért.
Gergye Krisztián premierje egy kőszegi, egy pannonhalmi és egy budapesti performansz összegzése, s egyben a társulat tíz éves évfordulóját ünneplő Trilógia Maraton első darabja. Aki trilógiát tervez, az már a jövőbe veti tekintetét. A személyes elemekben is bővelkedő Feltépett Múlt elsősorban politikai tett, nem pedig önállóvá formált műegész. Csonka. A megelőlegezett „maraton forma” ugyancsak lezáratlan, nyitott műre utal, így aztán jelen írás igyekszik távol tartani tőle mindenféle lebilincselő esztétikai kategóriát és konkrétumot. A számos kortárs- és önhivatkozással keretezett és dúsított, egyszeri és megismételetlen est kapcsán kiindulhatok a szabadságból (ahogy alig egyharmadosan fönt tettem), de beszélhetek a művészetről is. A művészet születéséről, a múzsáról, Tárnok Maricáról, arról, ahogy beljebb terel a MU Színház mini galériájába, és felszólít minket a műélvezetre. De csak harminc centis távolságból, és ez nem szexuális utalás. Még. Kezében papír, szövegét onnan olvassa, újra és újra, mint egy komédiás, kinek nem lévén jobb ötlete, egyszer már bevált poénját sütögeti. Vagy, beszélhetek mindjárt a képzőművészek alapélményéről, miszerint a kiállítótér ravatal, a múzeumraktár sírkamra, a mű halott. Talán, ezért installálódik egy kvázi üvegkoporsó a galéria terébe, hófehér kartonlap borította alján hüvelyknyi szélesen szórt szénporral.
Mű-alkotási kényszer van, még a koporsóban is, a fehérre meszelt testtel belemászó Gergye Krisztián pedig ismeri a rendszert, szóval teszi a dolgát. Nyomot hagy, tudatosan. Ha intellektusunk még nem elégedett a művészi tömeggyártásra vonatkozó példázattal, és akarjuk érteni, tudni, hogy a nyomot hagyás közben miféle zene szól, akkor fejünkre illeszthetünk egyet az üvegkoporsón csüngő fülhallgatók közül, s a Le Sacre du Printemps dallamára máris újraértelmeződik Gergye kicsavarodó, szenvedő lényt imitáló mozgása. Újabb lecke a nézőnek: akár meghallgatjuk a koporsó hangjait, akár nem, a zene kétségtelenül megtörtént, s hogy nekünk, nézőknek nem minden esetben van kifejlett érzékszervünk, jól informált intellektusunk vagy minimum egy fülhallgatónk a kortársmű-befogadásra, attól még az a mű érvényes lehet. Egyébként miért nem kíváncsi oly sok ember a kortárs művészetre? Némelyek azért nem nyúlnak fülhallgatóért, mert hitüket vesztették abban, hogy van mit hallani. Mások az ön-kielégítő művészettől, a szabadságot félre értelmező művészektől tartózkodnak, s az sem csodálni való, ha valakinek a kétharmadolásból meg az egyharmadolásból lett elege, nem bízik Ágensben, aki az ujjlenyomatát kéri. És inkább olajra lép.
Pedig Gergye Krisztián ez esetben nem tesz mást, mint listáz, újrafazoníroz, morfondíroz, más megvilágításba helyez, művészi és emberi sérelmeket lajstromoz alkotótársaival az oldalán. Csizmából előlötykölődő piros festékkel pas de deux-et jár Lőrinc Katalin táncművésszel; színpadra nyomakodó árnyképe konferanszié; Mesterként margaréta szirmát tépve nézi, „szerep, nem szerep”. Láttuk már ezeket a jeleneteket, másképp. Ez most egyszeri alkalomra remixelt változat, akárcsak ez a cikk. S miközben elhihetjük neki (én ez esetben elhiszem), hogy a magánügy lehet közügy, bizonyos leszek abban, hogy a művészetben igazán semmi sem privát. A Trilógia Maratonnak is mottóul választott Tarkovszkij-idézet szerint „ha valaki komolyan veszi a dolgát, akkor egy előadás nem egy következő munka csupán, hanem az ember sorsának alakulását meghatározó TETT”. Nem megkérdőjelezve, hanem kiegészítésként hozzáteszem: a művészet terén végrehajtott tett nem minden esetben komoly. De a szándék komolytalansága ellenére is a sorsot alakítja. Nemcsak az előadó sorsát, de a néző sorsát is. Maratont végigfutni blöffből nem lehet. Lelkileg kell bírni a távot. S hogy a futást TETTként vegyék, hogy a küldönc ne lehelje ki lelkét a finisben, a lélekbe több kell, mint vibrátor-reszketés.
Trilógia Maraton (Gergye Krisztián Társulata)
Zenei szerkesztő: Philipp György. Jelmez: Béres Móni. Smink, maszk, kellék: Károlyi Balázs. Video, dokumentáció és vetítés: Nay Tilda. Dramaturg konzultáns: Miklós Melánia. Pszichológus konzultáns: Csigó Katalin. Produkciós menedzser: Trifonov Dóra. Rendező, koreográfus, látványtervező, író: Gergye Krisztián.
Szereplők: Gergye Krisztián és az első trilógia három táblájának szereplői.
MU Színház, 2011. november 13.
