Kutszegi Csaba: Már máshogy csattan Lujza kezén a csók
Feledi János – Feledi Project: Liliom / Nemzeti Táncszínház -
Azért nem jó Feledi János Liliom-koreográfiáját Liliom címmel illetni, mert ezúttal a molnári hivatkozás nem hozzátesz az alkotáshoz, hanem elvesz belőle.
Tavaly, a miskolci Horizont Nemzetközi Kortárstánc Fesztiválon láttam Feledi János Sirályát. Azért az előadásért azóta is lelkesedem. Leginkább két jellemzője miatt: a kortárstáncos történetmesélésnek vagy cselekményábrázolásnak kitűnően sikerült, kompakt, tömör, de érhető, követhető, mindemellett érzéki és hatásos módját mutatta fel, valamint olyan nagyszerű karaktereket vonultatott fel, amelyek egyszerre voltak ízig-vérig maiak és tökéletesen Csehov-hűek.
Nem csoda hát, hogy fokozott kíváncsisággal ültem be a Feledi Projekt friss bemutatójára, a Molnár Ferenc színműve nyomán készült Liliomra. Nem kertelek: nálam a Liliom meg sem közelíti a Sirályt.
Míg a Sirályban hamar, különösebb erőlködés vagy nyomozás nélkül, magától értetődően be tudom azonosítani a karaktereket, a Liliomban Molnár Ferenc-szakértőnek kellene lennem ahhoz, hogy megfelelő időben és tempóban felismerjek mindenkit. Pedig az átlagnézőnél minden bizonnyal jobban ismerem a darabot, hiszen olvastam, nem egy filmes és (prózai) színházi változatát láttam, utóbbiak közül volt, amelyiket recenzáltam is. Mint valamennyi táncműfaj őszinte híve és drukkere örültem a bemutató utáni hangos sikernek, de közben azon gondolkodtam, hogy mi tetszik a közönségnek egy olyan cselekményes táncelőadásban, amelyben a történések döntő része, főleg az igen fontos mellékmotívumok nem érthetők, nem követhetők, a szereplők nagyobb része nem felismerhető. Lehet, ebben nem bírom sokak egyetértését, de szerintem egy Molnár Ferenctől eredeztetett Liliom-táncjátékban például egy Lujza nevű alakot csak akkor szabad szerepeltetni, ha abból a publikum nagykorú tagjainak döntő többsége – a darab előzetes ismerete nélkül, pusztán a koreográfiából, a látottakból-hallottakból – megérti, hogy Liliomot a halála után 16 évvel a mennyországból visszaengedik a földre, és Lujza személyében a saját lányával találkozik. Mert különben miért is lenne ott, csak úgy egy Lujza? Ugyanez a kérdés felmerül Marikával, Hollundernéval, Hugóval, Felolvasó/Lizmann-nal kapcsolatban is.
A fotó forrása a Nemzeti Táncszínház
Értem és vallom is persze, hogy egy klasszikus színmű kortárstáncos feldolgozásában egyáltalán nem kell arra törekedni, hogy a szöveg valamennyi részlete „olvashatóan” megjelenjen táncban, igen, vihetik a cselekményt a hangulatok, a szereplők között érzékelhető viszonyrendszer változásai, dinamizmusa, vezethetik a néző képzeletét szimbolikus tárgyak környezetébe komponált elvont költői képek érzéki tartalmai is. De ahhoz nem kell Hollundernénak elnevezett szerep. Számtalan kitűnően sikerült példa hozható fel arra, hogy egy szerelmi háromszög megjelenítéséhez táncban bőven elég három szereplő és mögöttük-velük még nők és férfiak. Azért nem jó Feledi János Liliom-koreográfiáját Liliom címmel illetni, mert ezúttal a molnári hivatkozás nem hozzátesz az alkotáshoz, hanem elvesz belőle. Én például nem tudtam élvezettel felfedezni és befogadni az előadás vélhetően meglévő erényeit, mert furtonfurt be akartam azonosítani a molnári figurákat, azt remélve, hogy a felismerésük tisztánlátással és hozzájuk társuló még nagyobb műélvezettel ajándékoz majd meg – ahogy ez működött is például a Sirályban.
Ha már újra sirályozok, meg kell jegyeznem azt is, hogy a Csehov-adaptációban az előadás kezdetén, felütésként jó helyen volt a verbálisszöveg-mondás, ügyesen választották ki a darabból a rövidke részletet („Miért jár mindig feketében…”), amely néhány másodperc alatt hangulatot teremtett, és egy füst alatt prímán bemutatta-karakterizálta az egyik főszereplőt. Ezzel szemben a Liliomban egyáltalán nem tudom értelmezni a kétszer is elkövetett mikrofonba szövegelést, a második ráadásul egy részlet az emlékezetes Kovács Kati-slágerből (Találkozás egy régi szerelemmel – zene: Gábor S. Pál; szöveg: Szenes Iván). Számomra ebből (sokadszorra) az a tanulság, hogy egy jópofának tetsző ötleten még rengeteget kell dolgozni ahhoz, hogy abból tartalmilag-formailag színházba illő jelenet legyen. És lehet, száz kell ilyenből, hogy a százegyedik bejöjjön.
Mindemellett sikert nyilván leginkább azért arat a produkció, mert a közreműködők kitesznek magukért. Mindenki technikásan, műgonddal, jól táncol, Wéninger Dalma Muskátné szerepében meg egyszerűen elviszi a hátán az egész estet. Egy idő után – feledve Molnárt, Liliomot, körhintát, real time-vetítést – csak rá voltam kíváncsi. Bati Nikolett jelmezei érdekesek, szépek, ízlésesek, Mester Dávid muzsikája erős, hatásos, jól táncolható, néha mintha túlontúl is jól szolgálná a koreográfiát, és ami egy ideje gyógyíthatatlannak tetsző magyar betegség: rettenetesen túl van hangosítva.
Amikor 16 évvel a halála után Liliom koldusnak öltözve visszatér a földre, hogy meglátogassa volt családját, Lujza, a lánya ajtót mutat neki. Liliom hirtelen felindulásból rácsap egy csattanósat a kezére. De a lánynak érthetetlen módon nem fáj, hanem úgy érzi, mintha megcsókolták volna. „Forró és puha volt a keze, mintha a meztelen szívét tette volna a kezemre” – mondja az anyjának. A darabot 1909-ben mutatták be a Vígszínházban. Akkor még jobban tudták, hogy bár fontos a külcsín, de a művészetben a belbecs a döntő.
Liliom
Molnár Ferenc műve nyomán készült. Zeneszerző: Mester Dávid. Látvány, díszlet: Both András, Minorics Krisztián, Feledi János. Jelmez: Bati Nikolett. Fény: Pető József. Koreográfus, rendező: Feledi János.
Előadók: Földesi Milán, Bakonyi Jusztina, Wéninger Dalma, Frank Flóra, Czvikli Fanni, Nagy Csaba, Perjési Patrik, Milchram Máté, Márkus Fanni.
Nemzeti Táncszínház, Nagyterem, 2024. április 5.
