Török Ákos: Közterek és közhelyek
FrenÁk Társulat: CrAzy_RunnErs; Parad_Is_E / Bartók Tavasz 2024, Nemzeti Táncszínház /
Frenáknál egyszerre adott egy mozdulatlan, metafizikai struktúra, és benne az ember, aki saját tökéletlen ember-volta miatt szükségszerűen kénytelen gondolkodni, kételkedni, törekedni és megtöretni – vagyis mozogni.
Többszörösen is zavarba ejtő Frenák Pál legfrissebb, a Bartók Tavasz 2024 fesztiválon bemutatott kortárstánc-előadása. A nézőnek a zavar azt jelzi, hogy sikerül kizökkennie a kényelmesre kiült karosszékünk otthonmelegéből. És ha úgy alakul, kapunk egy esélyt körbenézni, akár változni és változtatni is a dolgainkon. Feltéve, hogy eleve nem vagyunk tökéletesek, és megengedve, hogy a változás történhet jó irányba is. Persze a zavarnak vannak kevésbé inspiráló esetei is.
Kezdjük az elején, vagyis a végén! Az előadás szinopszisa „két, egymást ellenpontozó, egyben egymást kiegészítő rész”-ről beszél, és ugyanerre utal a két cím is: CrAzy_RunnErs (Őrült futók) és Parad_Is_E (Földi paradicsom). Amit látunk, ezzel szemben egyetlen, egynemű történés egy rövid zárógesztussal. Prózaian szólva, mintha a második rész nem készült volna el, vagy poétikusan nézve, mintha az alkotók ezzel jeleznék, hogy olyannyira távol van most tőlünk a földi mennyország, hogy még csak színpadi képzeteink sem lehetnek róla. Mindez semmit nem von le a látottak értékéből: akár elolvassuk előzetesen a színlapot, akár nem, egy kerek produkciót látunk.
Fotók: Mészáros Csaba
Frenák Pálnak alkotóként mindig is volt affinitása az allegóriára. Legfőképpen talán a fenti és a lenti világ közé vont világtengely és az azon közlekedő/megfeszülő ember képzetével. Lehet azon morfondírozni, hogy ezt a kötelekben, hálókban és fentről lelógó egyéb kellékekben testet öltő képet Frenák egy idő után meglehetősen elhasználta, azt azonban nehéz lenne tagadni, hogy folyamatosan tud és tudósít is egy olyan világegészről, amelynek az alapszerkezete értékalapú és változhatatlan. Ebben a világban öröktől fogva létezik a jó és a rossz, az ég és a föld, az ideák és a valóság, és nem kérdéses, hogy ezek éppen melyik irányba esnek az origótól. Legjobb darabjaiban (és ilyenek szép számmal vannak) ebbe a világos létszerkezetbe helyezi bele az embert, akiben szétbonthatatlanul és önmaga számára (szinte) átláthatatlanul keveredik az égi és földi eredet. Színpadi alakjai nem attól drámaiak, mert belső késztetéseiket nem tudják/nem lehet összhangba hozni a környezet adta lehetőségekkel, hanem azért, mert a vágyaik önmagukban ellentmondanak egymásnak. Egyszerre törekszenek felfelé és lefelé, ráadásul mintha nem is mindig tudnák eldönteni, melyik irányba viszi őket az éppen adott indulat. Frenáknál tehát egyszerre adott egy mozdulatlan, metafizikai struktúra, és benne az ember, aki saját tökéletlen ember-volta miatt szükségszerűen kénytelen gondolkodni, kételkedni, törekedni és megtöretni – vagyis mozogni.
A CrAzy_RunnErs / Parad_Is_E előadásának kezdő képe: egy férfi futógépen lohol a színpad hátulján lévő szalagfüggönyre vetített, Édenkertet jelképező fa felé, amit így nyilvánvalóan sosem érhet el. A lényeges különbség nem az, hogy a fent említett horizontális tengelyt Frenák Pál ezúttal a földre teríti, hiszen az Édenkert és a rajta kívül eső világ kettőse azonos metafizikai tengelyen helyezkedik el, mint az Ég és a Föld, hanem az, hogy az előbbiek sokkal konkrétabb metaforák. Egy „égből lenyúló – égbe futó” kötélen függeszkedő ember mint költői kép azért izgalmas, mert valójában nem ismerjük a helyet, ahonnan jött, ahová tart, és akkor vagyunk képesek vele érezni, ha azt feltételezzük, hogy ő sem ismeri. A helyzete tehát nyílt és kérdésszerkezetű, ami folyamatosan kételyeket ébreszthet benne/bennünk. Ráadásul a kötélen felfelé tartó (vagyis a jó és igaz felé törekvő) ember kénytelen megküzdeni egy ellentétes erővel, ami folyamatosan megnehezíti a dolgát. Ezzel szemben az Édenkertről különféle képzettekkel és viszonylag pontos elképzelésekkel (szeretet, béke, megelégedettség stb.) is rendelkezünk, így az oda igyekvőt nem kell hogy kétségek gyötörjék. Ez tehát egy zárt és kijelentés-szerkezetű rendszer, ahol az embernek egy dolga van: megtalálni az oda vezető utat. A feladat nehézsége így nem az emberi lét lényegéből, hanem az egyéni mulasztások és eseti tévedések lehetőségéből fakad. Nem találni megoldást az életre így nem dráma, pusztán restség és butaság.
Az előadásban a Paradicsomot jelképező vetített kép mögül különféle figurák érkeznek a tánctérre, majd térnek vissza az Édenkertbe. Frenák Pál a korábbi alkotásaiban nem ítélkezett az emberről, színpadi alakjai nem feketék vagy fehérek, jók vagy rosszak/bűnösök voltak. Túl azon, hogy a koreográfus most a helyes és helytelen térbeli/metafizikai helyzetének kijelölésével az önmagával küzdő embert is morális ítélet alá vonja, szép számmal vezényel közhelyeket és sztereotípiákat is a színpadra. Az almaevés visszatérő képe és a kígyó különféle megjelenési formái mellett például szerepet kap az előadásban egy (talán) VR-szemüveges, az ártatlan és ijedtszemű menyasszonyát folyamatosan abuzáló férfi is. Mindezek a Frenák-koreográfiákra jellemző magas színvonalú kompozíciókban, kiemelkedő mozgásminőségben és erőteljes expresszivitással jelennek meg. Itt elfér egymás mellett a kígyóval egy átlátszó gömbben összezárt Éva cirkuszi hányattatása és az emberpár egymást egyszerre bántó és támogató viszonyának fájdalmasan szép mozgóképe. A színlap tanúsága szerint a koreográfiákat a táncosok készítették, Frenák Pál a koncepciót dolgozta ki. A kép az Édenkertből kiszakadt, és afelé hasztalan igyekvő, eltévelyedett emberekkel olyan, mintha a Képes Biblia egyik lapját egy ügyes kezű plakátkészítő festette volna meg.
Az előadás főszereplője, Eoin Mac Donncha egy különös és színes színpadi alakot formáz. Ő az, aki általában futógépen törekszik az Éden felé, hol szembe fordulva, hol háttal lépegetve, de van, hogy valaki lelöki onnan, és a helyére lép. Egy nárcisztikus széplélek némi istenkomplexussal, egyszerre gyilkos és az elesettek támogatója, harsány porondmester és önjelölt házmester vagy éppen túlfűtött parkőr, aki vehemensen igyekszik eltávolítani az emberpiszkot (az embert mint piszkot) a közterekről. Igazi pojáca erős hittel és a tisztánlátás képességének szinte teljes hiányával. Az előadás elején az ő szájából hangzik el a tételmondat, hogy „szeretnék eljutni veled az elvesztett Paradicsomba!”. Mivel nem akarnék spoilerezni, viszont az összképhez fontosnak tartom a zárógesztust, igyekszem virágnyelven fogalmazni. Noha Frenák Pál az előadás végén, ha nem is deus ex machinaként (a semmiből váratlanul megjelenő és mindent elrendező istenként), de afféle salvator ex machinaként (a semmiből megjelenő megváltóként) lép színre, és megnyitja az utat a Paradicsom felé. Az ezt követő, jelképes zárógesztus mégis egy farzsebből előrántott, pátoszos aktus. Sem színházi, sem lélektani értelemben nincs megalapozva, így üres marad. A szekunder szégyenérzet, amit ennek az egyszerűsége mellett is émelyítően giccses lezárásnak a látványa okozott bennem, bizonyára lelkialkat és ízlés kérdése is, hiszen például egy jóismerősöm, akinek elmeséltem, azt mondta, hogy ő biztosan sírva fakadt volna a jelenet felemelő szépségétől.
A CrAzy_RunnErs / Parad_Is_E címben kiemelt nagybetűkből a „CARE PIE” kifejezés olvasható össze, ami egy szociológiai elméletre utal. Eszerint a környezetünket és benne magunkat érintő kérdéseknek mindössze 10 százaléka az, amiben nekünk kell döntést hoznunk, 90 százalékát pedig jó szívvel rá kellene bíznunk a környezetünkre. A zárójelenet és az egész előadás azt üzeni, hogy bár a földi paradicsom (avagy egy boldog, de minimum élhető világ) felé vezető út nem gondtalan, de gondolkodással és egymásról való gondoskodással talán mégiscsak végig lehet menni rajta. Feltéve, ha abba a 10 százalékba, amelyikben rajtunk áll a döntés, valóban beletesszük magunkat – és kéretlenül nem rendezgetjük át a többiek 10 százaléknyi terepét. Úgy legyen!
FrenÁk Társulat: CrAzy_RunnErs / Parad_Is_E
Koncepció: FrenÁk. Koreográfia: CrAzy_RunnEr. Dramaturg: Dr. Horváth Nóra. Látvány, jelmez: Victoria Frenák. Zenei koncepció: Hunyadi Máté.
Előadók: Zoe Lenzi, Árvay-Vass Léna, Eoin Mac Donncha, David Leonidas Thiel, Cserháti Gergely, Banka Viktor, Ferencz Vivian.
Bartók Tavasz 2024, Nemzeti Táncszínház, 2024. április 10.
