Darabos Eszter: Néptáncolás helyett: mozogtak
18. Erdélyi Magyar Hivatásos Néptáncegyüttesek Találkozója – 3. rész /
…nem néptáncbetéteket készített a rendező, hanem az előadás nyelvéhez igazította a mozgást, ami sokkal nagyobb erény.
Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes: Katica, az örökké síró királykisasszony
A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes előadásának nyitóképe elbizonytalanított: inkább egy gálaműsoron, mintsem egy gyerekdarab előadásán éreztem magam. A kezdés és a zárás hatványozottan fontos egy gyerekeknek szánt előadásban, az érdeklődésük felkeltésére kevés a pusztán térformákba rendezett néptáncolás.
A történet címszavakban: mulatság, Katicát szomorúságra átkozza egy boszorkány, fel kell vidítani, közben elrabolják, megtalálják, szerelem, fele királyság, Katica boldog, mindenki boldog… Mindehhez: mutatványosok, fakanalakkal harcoló pékek, rolleren száguldó, nézők között menekülő boszorkány, meghitt somogyi páros jelenet, érdekes táncos învârtită egyveleg. Az előadás végére ugorva, dramaturgiailag nem tisztázott zárást láthattunk. Illetve közben volt még egy-két történet, amit sajnos én nem, remélem a gyerekek tudtak követni. A műsor után egy 30 fős gyerekcsoportot kérdeztem arról, mi tetszett nekik a legjobban. A boszorkányok, és amikor meg kellett labdával dobálni őket – vallották be. Megértem. A trambulinokon ugráló, kék fényekkel jól eltalált, fanfáros moldvai zenére szerbázó boszorkányok világa engem is megfogott. Nemcsak Katica, hanem a gyerekekkel együtt mi is nevettünk a Rossini macska-duettjére emlékeztető, kutyaugatással tarkított, többszólamú kórus hallatán, vagy a német sörfesztivált megidéző Schuhplattler és Rüpeltanz láttán. Bár az utóbbi eredeti célját – férfiak egymás pofozgatása a nőért való küzdelemért – nem tudom elhelyezni az előadás szüzséjében. Az előadásban a forma sokszor a téma fölé került.
Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes: Katica, az örökké síró királykisasszony / Fotók: Toró Attila
A Katicát kereső pakulár helyett itt a pipiskedő király karaktere gyengíti az igazi keresés erejét. Viszont szimpatikus az a mondanivaló, hogy tánccal és zenével közelebb hozható, elérhető a boldogság. Ez az igazság hiába van jelen a mindennapokban is, újra és újra rá kell eszmélnünk. De változatlanul nincs válaszom azokra a kérdésekre, hogy vajon a labdát dobáló, ordító gyerektömeg „létrehozása” a célja az előadásnak? Illetve, miért tartják lent a gyerekek képzelőerejét és kreatív asszociációit azzal, hogy mindent elmesélnek a színpadon? Milyen mértékben kell szavakkal megsegíteni egy előadást, mennyire tud a zene-tánc önállóan is szituációt teremteni? A gyerekzsivajt hallva, a lelkes gyerekhad láttán az előadás sikeresnek mondható. Valóban hihetetlen energiákat mozgatott meg a gyerekekben. Ez végre nem egy olyan előadás, amelyben a gyerekekre már-már ijesztően mosolygó táncosokat láthatunk, ezért én feldobódva jöttem ki a színházteremből. De még komolyabban is lehet venni a gyerekeket. Szerintem megérné megtenni a bátor lépést: ledobni a tipikus, gyerekeknek szánt grimaszokkal teli előadásálarcot.
Kovács Levente színházi rendező, egyetemi tanár szavait idézem: „Nagyon nagy a felelősség, hogyan csinálunk színházat gyerekeknek, mert azzal a jövő közönségét és a jövő emberét is próbáljuk építeni. Erre nagy szükség van ahhoz, hogy egy nemzet – akármekkora – életben maradjon.”
Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes: Katica, az örökké síró királykisasszony
Bekecs Táncszínház: A helység kalapácsa
A helység kalapácsa záró előadásként tökéletes helyet foglalt el a találkozón. A Bekecs Táncszínház árnyalta a hét során felmerülő, a néptánc – színház –táncszínházzal kapcsolatos kérdéseket azzal, hogy elénk rakott egy általuk „néptáncszínházi előadásnak” nevezett, prózai szövegeket teljesen mellőző produkciót. "Ahogyan Petőfi az eposzt mint műfajt parodizálja írásával, hasonló módon karikírozzuk ki a tánc eszközeivel a falusi környezetben élők jellemvonásait…” olvasható az előadás leírásában. Tovább mennék ezen az analógián. Ha a sokak által hibásan, táncszínháznak nevezett előadások, táncos jelenetek magukra aggathatják ezt a műfaji megjelölést, akkor egy igazán színházi elemekben bővelkedő előadás, amelyben jócskán előfordul néptánc, miért ne tehetné ugyanezt? Ha ezzel a műfaji megjelöléssel, és ennek kapcsán a táncosabb részekkel – Petőfi gondolatiságával karöltve – Györfi Csaba rendező-koreográfus a táncszínházat mint téves műfaji megjelölést is parodizálja, akkor ezért óriási elismerés a részemről. Mert szerintem A helység kalapácsa nem néptáncszínházi előadás, legalább is biztosan nem úgy, ahogyan a fogalmat általánosságban használjuk. Ugyanis nem néptáncbetéteket készített a rendező, hanem az előadás nyelvéhez igazította a mozgást, ami sokkal nagyobb erény. A néptáncolás helyett előbb fogalmaznék úgy, hogy mozogtak… Ez az előadás jól megfogott atmoszféráját is jellemzi. Itt a tartalom az elsődleges, és ez alá van rendelve a forma.
Bekecs Táncszínház: A helység kalapácsa
Ebben az előadásban láttam a legkevesebb megalkuvást a héten, ezt persze elősegítette a néptánckomédia-jelleg is. Farkas Tamás a szakmai bizottság értékelésén hangsúlyozta, hogy ifj. Csoóri Sándor zenéje kifejezetten illik ehhez a műfaji formához, amelyben a karikírozás egyik sajátossága a tudatos ellenpontozás. Továbbá: minél inkább táncszínházi üzenettel és mondanivalóval terhelt egy előadás, annál kisebb mértékben tartalmaz minőségi táncot. Ezért a tánccal többet kell foglalkozni benne, hogy a táncélmény ne csökkenjen.
Rábai Miklóst idézve 1958-ból: „Hol élhet tehát a magyar tánc jövője? Hol élhet tovább a népi mozgás? A színpadon. A színpadon, mert új művészeti ág született s járja diadalútját. A színpad is az élet része, nagy hatása van társadalmunkra. Itt született meg az új magyar néptáncművészet.”
Bekecs Táncszínház: A helység kalapácsa
Az Erdélyi Hivatásos Néptáncegyüttesek Találkozóján is megtapasztalhattuk, hogy a néptánc olyan matéria, amelyet mindenki másképp használ fel – más céllal és más eszközökkel. Már-már elcsépelten hangoztatjuk néptánckultúránk egyedülálló sokszínűségét, elfeledve, hogy ebből sokféleség és különböző interpretációs lehetőségek is következnek. Nem kell minden megnyilatkozási formára iránymutatóként tekinteni, de megfelelő/megalapozott háttértudással véleményt kell formálni róluk. A legfontosabb a párbeszéd, hogy ne csak szemlélői lehessünk a változásoknak, hanem meg is ismerjük azokat. Sepsiszentgyörgyön pont ezt történt.
18. Erdélyi Magyar Hivatásos Néptáncegyüttesek Találkozója, Sepsiszentgyörgy, 2024. május 30-31.
