Lénárt Gábor: A humanista tapasztalat
Nederlands Dans Theater – NDT 2: Mixed bill / Nemzeti Táncszínház //
Olyan mozgásvilágot hoz létre, melynek szereplői megállás nélkül együtt áramlanak, de mégis az egyéni rezdülések pillangóeffektusában szabadulnak fel a terheik alól.
A Budapest Táncfesztivál keretében a FrenÁk Társulat, a Szegedi Kortárs Balett, a PB2 Company, a Győri Balett és a Bozsik Yvette Társulat új produkciói mellett a kortárstánc nemzetközileg elismert alkotói is megjelentek a Nemzeti Táncszínház színpadán. A Nederlands Dans Theater (NDT) a magyar származású Emily Molnar művészeti vezetésével három koreográfiával érkezett Budapestre. Az NDT 1 a karrierjük csúcsán lévő táncosokat foglalkoztatja, míg az NDT 2 a fiatalabb korosztály számára nyújt egyedi fejlődési lehetőséget. A Budapest Táncfesztiválon az ifjú tehetségek mutatkoztak be Johan Inger, Botis Seva és Marcos Morau koreográfiájával. Ahogy Emily Molnár nyilatkozta az est utáni pódiumbeszélgetésen, táncművészeiket arra ösztönzik, hogy merjék felfedezni a számukra még ismeretlent, hogy ebből meríthessék a szakmai fejlődésükhöz elengedhetetlen energiát. Emellett fontosnak tartják a saját művészi örökségük életben tartását is, így a magyar közönség sem csak új koreográfiákat láthatott, mivel Inger munkájának 2001-ben, míg Morau táncművének premierje 2021-ben volt.
Ismeretlen vándor érkezik a térbe, szinte észrevétlenül, puhán lép elénk, és valószínűleg csak keresztülhaladna, ha a színpad sötét mélyében útját torlaszoló, széles-feketés fal nem akadályozná meg ebben, nagyot dördülve, amikor a fiú nekiütődik. Ettől a pillanattól a díszlet manipulálni kezdi a teret: helyet adva, kiszorítva, csoportosítva vagy elválasztva egymástól az alakokat. Ravel Bolerójának szenvedélyes ismétlődése akusztikailag ad keretet a „történetnek”, melyben a vándor egy időre egy közösség részévé válik. A kapcsolódási kísérletek azonban inkább egyedülléteket provokálnak a konfliktusossá váló viszonyokban, melyekből a vándor végül az Arvo Pärt csendes akusztikai visszhangjaira távozik a térből. Maga mögött hagyja az addigi történéseket, átlép újra az ismeretlenbe, míg a többi szereplő alkotta közösség a fal keretei között reked. Inger világa valóban az emberit értelmezi újra táncosainak kapcsolódásaiban, csereszabatos magányokat kreálva teremt egy csoportot, mely egy játéknyi időre örülni, évődni, féltékenykedni, lélegezni kezd.
Walking Mad / Koreográfus: Johan Inger / Fotó: Rahi Rezvani
A fal különböző formációkban szabdalja fel a teret, és ezzel megkerülhetetlen referenciaponttá válik: oda sűríti a figyelmet, ahol a kapcsolatok épp változnak. Minden, ami történik, a fal által értelmezhető, ahogy a táncosok új lendülettel elrugaszkodnak róla, nekiütődnek, felmásznak vagy felállnak rá. A díszlet ezzel alapvető emberi viszonyainkra utal, egyszerre szimbolizálja mind a fizikai közeget, mind a mentális kapcsolati teret, amelyben a közösség tagjai értelmezni tudják magukat.
A csoportmozgás elkerülhetetlen: ha valaki képes a kapcsolódásra, a fal biztonságot ad, ha képtelen rá, akkor fojtogató teret hoz létre. Az egyik jelenetben a díszlet két oldalról a nőre záródik, beszorítva az alakot egy sötét sarokba. Megpróbál ugyan kijutni, de nem találja a testtartást, melyre kinyílnának az ajtórések, hogy visszaszabaduljon a többiek világába. Inger koreográfiájának pozitív üzenete, hogy a közösség mindig képes reagálni a falon belüli magányra. Megjelenik egy fiú, aki bejut a lány hangtalan börtönébe. Ravel zenéje hirtelen felütéssel akkor folytatódik csak, amikor kettőjük dinamikájában a lány feje újra kibukkan a fal mögül, és ki tud tekinteni a saját világából – erre a fordulatra újraépül a közösség.
A kapcsolatok újrafogalmazhatósága mellett azonban a folyamatos keresés is jellemzi a színpadi alakokat. Az egyik szereplő az utolsó jelenetben elhagyatott kabátok között kutat szüntelen, mintha monomániájában már nem is a valakit keresné, aki a ruhát viselte, hanem saját válaszútjainak akarna értelmet találni az emlékei között. Mivel játéka lassan monodrámává szűkül, a figyelmét kereső vándor végül elhagyja. A Walking Mad világának izgalma a játéktér folyamatos újraformálásából ered, amely a szereplők kapcsolódási próbálkozásait jeleníti meg. A koreográfia nem kíván feloldozni, mert a fal folyamatosan feltáruló rései sem valódi bejáratok vagy kijáratok, nem lehet rajtuk keresztül eljutni valahová, így a vándorlét jelenti a fájdalmasan könnyed „megoldást”.
Watch Ur Mouth / Koreográfus: Botis Seva / Fotó: Rahi Rezvani
Botis Seva a brit kortárs tánc egyik új alakja, a Far From The Norm táncformáció alapítójaként a hip-hop, a fizikai színház és a kortárstánc világából inspirálódik. Munkáiban mélyen személyes, saját életéből fakadó kérdésekkel foglalkozik. A Watch Ur Mouth című koreográfiája – melynek idén volt a bemutatója – első együttműködése az NDT 2 táncművészeivel. „Egy olyan világban, amelyet állandó zaj, belső viharok és külső ítélkezés tölt meg, mindannyian terheket hordozunk” – írja Botis Seva az előadás fülszövegében. Ez a nyomasztó alaphang az egész táncmű vizualitásában érződik. A sötét tónusú színpadon főszereplővé válnak a ködszerű világítás erőteljes csóvái, amelyek nemcsak „rákeresnek” a táncosokra, de mintha valamiféle hatalmat is képviselnének időnként. Belső félelmek kivetülései, mikor a nézőtérre merőleges lámpasor „szkenneli” a térdre rogyottakat, de a fény mint az összetartozás ereje is megjelenik, amikor szinte átvilágítja a körülötte „melegedő” kis csoportot, melynek tagjai egymásban keresnek menedéket.
Seva koreográfiája – miközben a közösség erejéről, a problémákkal való küzdelmes szembenézésről szól – egyáltalán nem a közhelyekben merül ki, és táncnyelve nemcsak a frissítően újszerű gyökerei miatt figyelemreméltó. Színpadi világa katonásan-feszesen kemény, nem könnyen megközelíthető erők zsigeri képét adja. Alakjai a saját állóképességükre építenek, a közösség megküzdési stratégiáinak kitartó erőit szívják magukba a mindennapok túléléséhez. „A Watch Ur Mouth számomra egy köztes állapotot fogalmaz meg a remény és a sötétség között, azt az embert próbáló élethelyzetet, amikor nagyon vágyod a változást.” – mondja Rebecca Speroni az NDT 2 táncosa.
Nemcsak a szívós akarás, de az egymást érző kapcsolódás is jellemzi ezt a közösséget. Már a kezdőkép aszimmetriájában is a befogadás indítja el a történést. A csoport szembenéz egy férfival a színpad előterében, de amikor az egyén a közösség részévé válik, az magába építi az addig egyedül álló belső küzdelmeit is. A kezdeti feszes, tisztelgő gesztusok meneteléséből később kiválik egy szereplő gördülékenyebb, rugalmasabb mozdulata, amelyet azonnal magába szív a többség dinamikája, így a testekben szétszóródó „mutáció” beépül az izmokba, és megváltoztatja a további mozgásképet. A kietlen, futurisztikus „katonabázis” mozdulati kapcsolódásaiban így jelenik meg az érzékenység, amely úgy reagál az egyén fájdalmára, hogy újraformálja és még inkább energetizálja a közösséget összetartó mozdulatsorokat. A tovább haladás jelenti a kiutat az elakadásokból, az újraéledés képessége és az újraélesztés belső parancsa, ha valaki a földre kerül a küzdelemben. A változás csakis ebből a termékeny áramlásból fakadhat.
Watch Ur Mouth / Koreográfus: Botis Seva / Fotó: Rahi Rezvani
Botis Seva koreográfiáját látni olyan, mint egy első meghatározó találkozás egy addig ismeretlen látásmóddal, amely makacs erővel küzd az ösztönös, mély fájdalmak és elhagyatottság-érzés bénultsága ellen. Olyan mozgásvilágot hoz létre, melynek szereplői megállás nélkül együtt áramlanak, de mégis az egyéni rezdülések pillangóeffektusában szabadulnak fel a terheik alól.
Az NDT 2 estje Marcos Morau Folkå című emlékezetes koreográfiájával zárul. Morau fotóművészetet, színpadi mozgást és színházművészetet tanult Barcelonában és New Yorkban, majd megalapította saját alkotói bázisát a La Veronalt, ahol rendezőként, koreográfusként, díszlet-, jelmez és világítástervezőként tevékenykedik. Emellett a Staatsballett Berlin és az NDT koreográfusa.
Az első képben a sötétségből világító, mindenfelé rebbenő maszkok csoportja, hirtelen fejmozdulatokkal pásztázza az irányokat, mintha valakinek a jöttét lesnék vagy félnék. Az akusztikai teret megtölti a többszólamú, bolgár népi kórus stílusú hangzás, melynek misztikuma átjárja a színpadot. „Az év egyik éjszakáján a csillagos ég alatt egy ünneplő csoport gyűlik össze, hogy szembenézzen az ősidőktől bennünk munkáló kérdésekkel.” – írja Morau a Folkå világáról, melyben a misztikum és az archaikus nem ősi leletek valószerű következtetései, hanem a „maszkok” mögött élő, jelen idejű kapcsolatok, amelyek a közösség rituális összetartozását fejezik ki.
Morau hagyományképe azonban nem a tradicionális népiesre asszociál, hanem sokkal mélyebbre hatol, arra az ösztönös, talán még nem is teljesen emberi kapcsolódásra, amely a születésre és a halálra reagál, de még nem támogatja az egyéni létet. Szokatlanul izgalmas látványt teremt a megtört testvonalak szürrealitása, melyben az ízületi töréspontok irányítják a mozgást, mintha az emberszerű alakzatokat egy láthatatlan zsinóron húznák-vonnák a természet erői.
Folkå / Koreográfus: Marcos Morau / Fotó: Rahi Rezvani
A helyenként szinte démonikus pózokat eredményező rituálé azonban mégis mélyen emberire utal: a létezők zsigeri összetartozására. Ennek megjelenítése érdekében Morau a végletekig „tördeli” a testet, nem ritka, hogy egy táncos – a feszített tempó nyomásával dacolva – féltucatnyi pózból állít össze egy helyzetváltoztatást, melyet aztán félpillanatnyi egyéni eltérésekkel a többi szereplő is kivitelez. Szinte egy folyamatosan mutálódó színpadkép keletkezik, amely valóban extrém pontos összmunkát követel meg a táncosoktól.
A kórusszólamok megkérdőjelezhetetlen összhangzatában, a kérlelhetetlen pózokban tobzódó látványban ott létezik az eleve elrendeltség könyörtelen rendszerparancsa, amely lehetetlenné teszi a kötelékből való szabadulást. Ugyanakkor érthető a többséggel szembekerülő egyéni elrugaszkodás-vágy is, amely végül a csoportgravitációnak sosem tud ellenállni. Morau részletgazdag koreográfiájának kiszámíthatatlanul egyedi látványvilága a csoport tagjainak folyamatosan pulzáló, és a közösség állandóan újraformálódó erőiből keletkezik. A rítus kiismerhetetlen dinamikája még az elhullottakat is magába formálja, hogy az éjszaka visszhangszínházában végül újraszülessen a megmásíthatatlan összetartozás élménye.
Az NDT 2 társulata kivételes profizmussal formálja meg a Mixed bill táncműveit, amelyek három egymástól lényegesen különböző szemléletű koreográfus finom minimalizmussal emberire hangolt közösségélményét jelenítik meg a színpadon. Triptichonjuk a ma közönségét egy hiánypótlón reményteli, humanista tapasztalattal gazdagítja.
Mixed bill (Nederlands Dans Theater – NDT 2)
Walking Mad, koreográfus: Johan Inger; Watch Ur Mouth, koreográfus: Botis Seva; Folkå, koreográfus: Marcos Morau.
Táncművészek: Nathan Allen, Maša Anić, Nathaniel Belnavis-Wright, Viola Busi, Conner Chew, Giovanna Doria, Sophia Frilot, Joey Gertin, Eliana Hayward, Ruth Lee, Miquel Martínez Pedro, Casper Mott, Nathanaël Plantier, Gabriele Rolle, César Sautès-Vescovali, Rebecca Speroni, Esmee Boevink (tanuló), Femmie Packbier (tanuló).
Művészeti igazgató: Emily Molnar. Ügyvezető igazgató: Marc Pil. Próbavezetők/művészeti koordinátorok: Lydia Bustinduy, Ander Zabala. NDT 2 társulatvezető: Robin Hogervorst. Színpadtechnikus: Joël Wolf. Hangtechnikus: Daan de Boer. Fénytechnikusok: Lidewij Eggels, Yuka Hisa. Öltöztető: Karianne Hoenderkamp. Zongorista : Erwin Weerstra. Gyógytornász: Menno de Vries.
Nemzeti Táncszínház, 2025. május 3.
Budapest Táncfesztivál
