Lénárt Gábor: Túlvilági kilátások
Szegedi Kortárs Balett: Isteni színjáték / Nemzeti Táncszínház /
Az Isteni színjáték mindhárom, dantei utazás ihlette koreográfiája minimalista. Annak ellenére, hogy más-más dimenziók különböző stációit jelenítik meg, a hasonló ábrázolásmód némi hangulati hasonlóságot teremt az egyes felvonások között.
A Szegedi Kortárs Balett társulata márciusban tartotta 150. bemutatóját. Az Isteni színjáték színre vitelének ötlete már korábban megfogalmazódott az együttes vezetőségében, de a Győri és a Pécsi Balettel tervezett közös munkát akkor finanszírozási problémák akadályozták meg. Most azonban a Nemzeti Táncszínház támogatásával egy másik koncepciót megvalósítva létrejött a premier. A gyakran vendégkoreográfusokkal dolgozó társulatban jelenleg is vannak olasz táncosok, így kézenfekvő volt az ötlet, hogy a Dante-műből inspirálódó táncjáték is koprodukcióban jöjjön létre: a pokol koreográfiáját Giovanni Napoli, a purgatóriumét Thomas Martino készítette, a Paradicsom énekeit pedig Czár Gergely ültette át a tánc nyelvére.
POKOL – A modern káosz
Ha a Pokol bemutatására szánt első felvonástól Hieronymus Bosch képeinek dermesztő hangulatát várjuk, kínzókamrákkal és emberi hússal táplálkozó démonokkal, meglepődve tapasztalhatjuk, hogy az Olaszországban és Németországban alkotó koreográfus, Giovanni Napoli nem efféle elkárhozást jelenít meg.
Fotók: Tarnavölgyi Photography
A kezdőkép hátterében feltűnő lépcsők odavetett testek talapzatai, mintha a szenvedésre ítélt lelkek épp most zuhantak volna rájuk. Áttört szögeikre változó fény esik a színpad magasából, ahogy a díszlet előre majd ismét a tér mélységébe távolodik. A lépcsősorokból később egy folyamatosan változó labirintus képződik, mely lezárja a menekülési utakat. Mintha valóban egy elvarázsolt erdőben lennénk, ahogy a dantei szöveg mondja. Hirtelen szokatlanul puha mozdulatok törnek természetellenesen derékba, amikor az izmok egy pillanatra megszaggatják a testek ívét. Majd a szólók váratlanul összevegyülnek, a testek élettelen elegyet formálva áramlanak a színpadon, hogy magasba tolják közülük az egyiket, aki aztán újra visszasüllyed a masszába.
A játéktér magasában aranylón derengő villanykörték pislognak, jelezve egyfajta gépezet működését: itt minden okkal történik. A duettekbe került alakok zuhanást mintáznak, inkább vonszolják, mint támogatják egymást. Egyfajta irányvesztettség bontakozik ki az összjátékból, mely önálló mozgásképtelenségre korlátozza a jelenlévőket. A pokol kegyetlenségét ebben a képben nem az agresszió, a primer kínzás adja, hanem az ismétlődő mozdulatok arctalan tudatlansága. Lágy, lebegésszerű állapot körvonalazódik, melynek zenéjébe információ nélküli hangfoszlányok törnek be. Ez a látszólag simulékony burokvilág tartja fullasztó agóniában a lelkeket, akik mintha sosem tudnák befejezni az elkezdett mondataikat.
PURGATÓRIUM – A lélek karanténja
A balettművészként és koreográfusként Németországban és Svájcban dolgozó Thomas Martino a játékterének hátterébe a purgatórium hegyét állítja, melyen minél magasabbra jutnak a jelenlévők, annál közelebb kerülnek a Paradicsomhoz. Ehhez azonban végig kell haladniuk egy megtisztulási folyamaton. Az új lélek érkezésére reagálva a közösség összjátéka felidézi a hét főbűnt. A buja érintések testi mohóságát a sugdosó irigység követi, amely kiveti a többségből az egyik lelket. A kontrollálatlan harag bosszúvágya egy plasztikus kettős harcával indul, majd a küzdelem átterjed a csapat összes tagjára: mindenki a saját démonával küzd. A restség zenéje mintha víz alól hangzana, lenyomja a testet a tehetetlenség állapotába. A végtagok nehezen mozdulnak, nem tudják megközelíteni a többiek akcióját. A szélsőséges önhittség menetelése, az ego izommunkája katonás vonalakat rajzol a játéktérbe, míg a fösvénység inkább szétszakítaná az uralma alá vont testet, minthogy a másiknak jusson belőle. A restség pedig képtelen segíteni, görcsbe rándulva hagyja a szenvedő kínlódó izmait.
A megszabadulás a bűnöktől végül szinte kéjes szenvedést okoz a lelkeknek, hiszen a negatív érzelmek erős élvezeti értékétől is szabadulni kell. A lemondás azonban nem mindenkinek egyszerű: a visszaesés egy tercett formában mutatkozik meg. A hármas ellenállás testisége először duettre bomlik, s befejezésül szólók menetelnek a megtisztulás felsőbb körei felé.
PARADICSOM – A jóváhagyott valóság
Czár Gergely, a társulat vezető táncművészének Paradicsom-képe az est találó táncnyelvi példája. Koreográfiájában az alázatos jelenlévők tekintete időről-időre kérdőn felfelé szökik, miközben energikus összjáték bontakozik ki a térben. Ebben a játékban minden összhang működik: ha az egyik zuhan, rögtön támogató duett formálódik. Holott a résztvevők folyamatosan ki-be szaladnak, de áramlásuknak mindig okot és célt ad a másik mozgása. Nem szükséges vágyat, magányt vagy hiányt kifejezni, mert mindenki önműködően kiegészül és teljessé válik. Az elfogadás és az egymáshoz rendeltség automatikusan hatja át a teret.
A korábbi képek koreográfiáját követve a Paradicsom-jelenetben is egy szólón keresztül fogalmazódik meg a szín személyes üzenete, ebben az esetben a kiválasztottság állapota. Valaki bizonytalan, érdemes-e arra, hogy feljebb lépjen. A közösség azonban élő testként pártját fogja, és egészen az utolsó pillanatig segíti a lépcsőn felfelé. A végső egyensúlyi állapot emlékezetes képben bontakozik ki: a táncos az emelvény legfelső fokán állva hátra hajlik, míg a többiek megtartják a felsőtestét, amely a magasból érkező fényben fürdik. A lírai kép kifejez egy pillanatnyi éteri könnyedséget, amely a próbákat kiállt tiszta közösséggel való összeolvadás bizonyítéka.
Az Isteni színjáték mindhárom, dantei utazás ihlette koreográfiája minimalista. Annak ellenére, hogy más-más dimenziók különböző stációit jelenítik meg, a hasonló ábrázolásmód némi hangulati hasonlóságot teremt az egyes felvonások között. Ugyanakkor belátásra és önvizsgálatra is késztetnek a verses eposz énekeibe álmodott puritán, túlvilági víziók, amikor az evilági jelenünk szüntelenül ordítani kész.
Isteni színjáték (Szegedi Kortárs Balett)
Táncművészek: Csató Málna, Dorsich Hanna, Füzesi Csongor, Kiss Róbert, Alisa Kurilenkova, Gioele Marcante, Miriam Munno, Alice Del Frate, Diletta Ranuzzi, Rudisch Boglárka, Francesco Totaro, Vincze Lotár.
Zene: Lorenzo Cimarelli, montázs. Fény: Szabó Dániel. Styling és jelmeztervezés: Bianca Imelda Jeremias. Díszlet: Tóth Kázmér. Szövegíró: Szokolai Brigitta. Koreográfusok: Giovanni Napoli (Pokol), Thomas Martino (Purgatórium), Czár Gergely (Paradicsom).
Nemzeti Táncszínház, 2026. március 13.
