Kutszegi Csaba: Emberek és állatok a Horizonton
9. Horizont Nemzetközi Kortárstánc Fesztivál, Miskolc / első rész /
Ez a két szereplőre készült koreográfia a kortárstánc-műfaj egyik védőbástyája jelenleg: ékesen bizonyítja, hogy üres térben, csupán fény- és hangkíséretben, egyszerű, stilizált, hétköznapi (gyakorló)ruhában még mindig lehet újat és többet mondani…
Idén is a hagyományok szerint, a rendező Miskolci Balett legfrissebb előadásával kezdődött a fesztivál: a Toldival. Becsülöm az előadásban, hogy nem akar több lenni, mint ami. És nem is markolt sokat, de éppen ezért nem fog keveset. Mert ez a furcsa műfajú didaktikus illusztrativitás – így láttam a nézőtéren – bejön a gyerekeknek.
Azt már régóta nem tudom megmondani, hogy a 8-16 éves fiataloknak mi a korszerű, trendi stílus, azt gondolom, ennek az oka leginkább a hézagos ismereteim a számítógépes és okostelefonos játékok terén. Ám azt tapasztalom, hogy ennek a korosztálynak elképesztően sokszínű az érdeklődése. Abban is biztos vagyok, hogy közöttük a képregény- és a rajzfilmstílus mostanság is előkelő helyen áll. Összefoglalva: Kozma Attila Toldija egy olyan bájos, játékos ismeretterjesztő alkotás, amelynek a legfőbb értéke az, hogy közérthető történetmesélésével, valamint egyszerű szépségével fel tudja kelteni a tanulók érdeklődését irodalmunk egyik kiemelkedő remekműve iránt. Mindemellett az előadásban egy kitűnő színész-táncos, és több elismerésre méltó táncos-színész alakítás látható.
Toldi / Fotó: Éder Vera
Az illusztratív és a didaktikus jelzők használata színházi produkciók esetében általában lesújtó véleményt takar, de ha ezt a jelleget és módszert az alkotók eleve, tudatosan és koncepciózusan felvállalják, valamint következetesek maradnak a megvalósításukban, az előadás erényévé válik. A Toldiban nem kell keresgélni a táncmotívumok néprajzi-történelmi hitelességet, nem szabad fennakadni olyasmin, hogy dög melegben napszámos parasztok igen elegáns fekete mellényben kaszálnak, továbbá az arisztokrata hölgyek és a parasztlányok egyaránt olyan csinosak és gyönyörűek, mint a mai szépségverseny-nyertes manökenek. Tény: némi helyhez igazított Walt Disney-ízlést tükröz az előadás. Egyébként a női tánckar nemcsak szépségben, hanem játékban, táncban, odaadásban és művészi alázatban is példamutató, persze a férfiak sem maradnak le mögöttük, de ők inkább egyéni teljesítményekben jeleskednek.
Filippo Nestola Toldi György, a rókalelkű báty szerepében ügyesen hozza a mai utcákról, terekről, kocsmákból is ismert nagyarcú kötekedő alakot, miközben táncos tudását is megmutatja. Például megbízható partner is, ez leginkább a szerepbéli anyjával, a Toldi Lőrincnét alakító Mátyás Flórával előadott kettősökben figyelhető meg. Mátyás Flóra igen jól kihasználja különleges testi adottságait, szép vonalú, hosszú végtagjaival lágyan, muzikálisan rajzol földön és levegőben, de nemcsak testtel, hanem lélekkel is táncol: hitelesen mutatja meg a fiai közt őrlődő, aggódó anya karakterét. Hozzá hasonlóan szépen táncol és jól játszik a szintén tragikus sorsú anyát megformáló Martyna Warzocha, akinek Özvegyasszonyként a két fiát is el kell siratnia. A két fiút Amedeo D’aleo és Theo Shirt táncolja, mindketten jó képességekkel bíró, technikás balettművészek. Lukács Ádám Lajos király szerepében ezúttal kevesebb mozgást, viszont igen karakteres, kitűnő színészi játékot hoz. Valamennyi szereplő jól teljesít, mindenki megérdemelné a név szerinti említést, nekem különösen tetszettek a meseszerűre formált állatszereplők, különösen a teljes farkashad, és ki kell még emelnem Harangozó Lili „csoda” Szarvasát és Kepess Boglárka bűbáj Kuvikját.
Toldi / Fotó: Éder Vera
Az estet a hátán végig egy különleges színész-táncos viszi: a Toldi Miklóst játszó Tegyi Kornél. Azt gondolom, hogy szinte rá készült a darab. Testi adottságai olyanok, mintha egy kitűnő táncos volna, és úgy játszik, alakít, kitűnően, mai ízlésben megtalálja-megadja a vers hangsúlyait, hogy az ember magában örvendezik: megismerhettem egy újabb, igen tehetséges magyar színészt. Kozma Attila koreográfus-rendező nagyszerűen megtalálta a verbális szövegek és a (tánc)mozgás arányát, kapcsolódási módjait (dramaturg: Rusznyák Gábor), koreográfusként pedig megmutatta sokoldalú stílusérzékenységét: a rusztikus, karakteres táncok mellett láthatóan élvezettel komponálja a kortársbalett-kettősöket és -szólókat. Feltétlenül megemlítendő az előadás sokrétű, de igényes kísérőzenéje, valamint ízléses látványközege, benne jól működő, variálható díszletelemekkel.
A második napon két előadáson három darabot láthattunk. A Szerb Nemzeti Balett táncművészei és a szerbiai National Dance Foundation növendékei Barak Marshall Rooster (Kakas) című koreográfiájával nyitották a sort. Príma stílusgyakorlatok és kitörő táncöröm – ezzel a két jelzős szerkezettel tudom röviden jellemezni a fiatal csapat produkcióját. Ez azt is jelenti, hogy bajban lennék, ha a koreográfia mélyre ható üzenetét kellene megkeresnem. De a kortárstánc, kortárs balett műfajában sokszor bőven elég annyi „mondanivaló”, hogy vannak fiatal lányok és fiatal férfiak, akik intenzíven keresik egymás társaságát, és ha végre összetalálkoznak, felpörögnek, beindulnak, vagy éppen tökre lefagynak, megrémülnek a lehetőségtől, esetleg pillanatok alatt fülig egymásba esnek. Ebben az őrülten szép világban még az is megtörténhet, hogy egy termékeny kiskakas hozza világra – tojás formájában, szájon át – az utódokat.
Rooster (Kakas) / Fotó: Éder Vera
De mindez táncelőadásként csak akkor működik, ha van tánctechnika, tánctudás, táncöröm. A szerbiai – láthatóan soknemzetiségű – csapat ezeket bírja, üdítő a zenei kíséret multikulturális stílusgazdagsága. Táncos szemmel jól látható, hogy az alkotó és az előadók nem a könnyű megoldásokat keresik, sűrű, gyors, apró mozdulatokkal díszítik a legtöbbször igen lendületes táncokat, amelyeket igen gyakran egyszerre, egyformán, szinkronban adnak elő. Ilyen tuttikban nem lehet ügyes játékkal elkenni a tévesztéseket. Talán ezért is, a Rooster táncosai nemigen tévesztenek. Az előadás Christopher Bruce The Rooster című, egy Rolling Stones-koncert zenéjére készült ikonikus koreográfiájának balkáni-kelet-európai klónja. Én az európai táncképzésben mindenhol kötelezővé tenném egy-egy újabb és újabb, helyi adottságokhoz kötődő kakaskodás színrevitelét és eltáncolását.
A délutáni előadás második részében a Vasas Művek Zárt ajtók című kettőse került műsorra. Vasas Erika koreográfiája tiszta képlet, nő és férfi kapcsolatát boncolgatja – mélyvágású szikével, testi-lelki titkokat feltárva. Ebben a témában azokat az alkotásokat kedvelem, amelyek, bár csak a két ember kapcsolatáról szólnak, ám a tágabb világra, a társadalmi-közösségi környezetre is lehet következtetni belőlük. A Zárt ajtók testvérművei a Jelenetek egy házasságból (Ingmar Bergman), Az apa és a Júlia kisasszony (August Strindberg), a Nem félünk a farkastól (Edward Albee) és még sorolhatnánk a példákat. Vasas Erika emberpárja egymással, egymásért él, de korántsem csupán egymással van bajuk. Kapcsolatukat – ahogy az életben is lenni szokott – a külső léleknyomorító világ mérgezi. Ez a nő és férfi, amikor időlegesen elválik egymástól, az egyedüllétükben is egymásban van, amikor a nő már majdnem teljesen szétesik, a férfi az utolsó pillanatban kétségbeesetten a segítségére siet, a zuhanásban elkapja. Igazi se vele, se nélküle kapcsolat. De ideillik a híres régi bon mot is: soha nem fognak egyezni, mert mindig mást akarnak, a nő a férfit, a férfi a nőt.
Zárt ajtók / Fotó: Éder Vera
Vasas Erika hihetetlenül kifinomult test-, lélek- és mozdulatérzékenységgel fogalmazza újra a témát, mely az emberi létezés alapkérdése (erről szól másmilyen hangulatban a fentebbi kakaskodás is). Ez a két szereplőre készült koreográfia a kortárstánc-műfaj egyik védőbástyája jelenleg: ékesen bizonyítja, hogy üres térben, csupán fény- és hangkíséretben, egyszerű, stilizált, hétköznapi (gyakorló)ruhában még mindig lehet újat és többet mondani, lehet újra csúcsra járatni a már-már eléggé fáradni látszó műfajt. Ehhez a tehetség mellett rengeteg munka és mély alázat kell. Ezekben Rónai Attila, a koreográfus-előadó Vasas partnere nemcsak méltó táncpartner, hanem elkötelezett (alkotó)társ is lehetett.
Az aznapi második, esti előadáson is felfedezhettem a felkészültség és alázat nyomait: a Grecsó fivérek Apánk üzent című összművészeti estjén ezek egyértelműen a két zenész produkciójában érhetők tetten. A színlap szerint Fodor Réka (ének, cajón) és Kézdy Luca (hegedű) jegyzi a zenét, láthatóan-hallhatóan ők is adják elő, amelyet minden bizonnyal maguk is komponáltak és/vagy improvizálnak. Fodor énekhangjai, Kézdy hegedűből előcsalt különféle hangzásai kívánatos, élvezetes kortárs zenévé érnek össze az esten.
A táncot Grecsó Zoltán Willany Leó Improvizációs Táncszínháza jegyzi. A már majdnem két évtizede működő ön- és egymásfejlesztő társulás tagjai két felolvasás között táncba ringatják magukat, szisztematikus mozdulat- és közösségépítéssel egyre szervezettebbé, technikásabbá csiszolják a koreográfiát, miközben látható, hogy megvalósul a deklarált társulati célkitűzésük is: a tagok egy közösség tagjaként jól érzik magukat, és önmagukban is megerősödnek.
Apánk üzent / A fotó forrása a Horizont Táncfesztivál
Grecsó Krisztián író a maga írta regényéből, az Apám üzentből olvas fel részleteket. Tudható, hogy ez az egyik legszemélyesebb írása, az álnevek használata csak jelképes távolságtartást eredményez. A regénynek ez igen jót tesz, mert megkönnyíti az olvasó dolgát: a szöveget elejétől végig külön erőlködés nélkül többnek érezhetem az egyszerű memoárnál, pontosabban, rögtön ráengedhetem a saját olvasatomat, ettől lesz az enyém, ettől szól rólam, ettől lesz regény. A saját sorsát, életét, a saját írását és annak saját olvasatát a szerző ismeri a legjobban, mi a nézőtéren nem a regényről, az általa írt mi regényünkről tudunk meg többet, hanem magáról Grecsó Krisztiánról. Ennek persze örülünk, mert szeretjük az írót, szeretjük Grecsó Krisztiánt, az embert, hiszen sokat tudunk róla, tudhatunk a küzdelmeiről, poklairól és a boldogságáról is. Ezen az esten nézőként részt venni öröm és megtiszteltetés. Ez a produkció a testvéri összetartás gyönyörű példája, mindhárom fő összetevőjét kíváncsian figyeltem, de előadó-művészeti összefüggést nem találtam köztük.
A harmadik napon csak a délelőtt tíz órakor kezdődő gyerekelőadást tudtam megnézni. Soha rosszabb „hajnali” ébresztőt! A Pataky Klári koreografálta Méhek meséje már az első pillanatban rabul ejti óvodáskorú nézőit – köztük a nem is kicsit túlkoros jómagamat. Ideiglenes óvodástársaimmal átérzem, hogy értem van minden, én vagyok a fontos, cserébe eszembe sem jut unatkozni vagy imposztorkodni. Minden pillanatban van mire figyelnem, és ez nem kerül erőlködésembe. A megjelenő kedves állatkák, méhek, hangyák, kacsák nekem táncolnak, hozzám beszélnek, még feladatokat is kapok tőlük, a legvégén rajzolhatok is. És a főszereplő fiú, bár már szép szál nagy srác, ugyanúgy fél sok mindentől, de közben bátor is, mint én. Nem baj, hogy a méhkirálynő nem rohan rögtön közénk, mert ő egy kicsit furcsa, de aztán megszeretjük, mert pont olyan, mint amikor a nagyi mesél.
Méhek meséje / A fotó forrása a Horizont Táncfesztivál
Az a jó előadás, amelyen az ember nemcsak a szereplők, hanem a nézők helyébe is bele tudja élni magát. És az igazi hab a tortán az, ha még nagyapa korunkban is emlegetjük, hogy egyszer, nagyon régen egy előadáson elhittük, hogy jó tett helyébe jót várhatunk. De végül is, hátha…
Horizont Nemzetközi Kortárstánc Fesztivál, Miskolc, 2026. március 24-25-26.
(folyt. köv.)
