Török Ákos: Túlélők és túlontúl élők
Ballet Company of the Serbian National Theatre: Good Vibrations; Vasas Erika: Salem; Fejes Ádám: Megmaradunk / Nemzeti Táncszínház /
Erős nemzetközi kezdés után átmeneti hazai megtorpanás – leginkább talán ezzel lehetne jellemezni a Budapest Táncfesztivál első két napját a Nemzeti Táncszínházban.
Modern klasszikusok
Egy felvezető beszélgetés előzte meg a Ballet Company of the Serbian National Theatre első napi két produkcióját. Ebben egy ponton sorjáztak a „big stars” és a „megastar” kifejezések, ami az álmoskönyv és a tapasztalat szerint sem szokott jót jelenteni akkor, ha valaki csillámpor helyett egy mezei „good enough” (elég jó) előadásra vágyik. Az est elnevezése (Good Vibrations) már szerényebben hangzik, az alkotók „csupán” jó rezgéseket ígérnek, és ezt az ígéretet a két előadás maximálisan beváltja, vagy akár túl is teljesíti.
A Game of Shadows (Árnyak játéka) című darab első mozdulatai után tisztán látszik, hogy ha csikorog is az agyunkban a táncos celebritásokra való utalás, valóban elsőrangúan képzett, prémiumkategóriás táncosokat látunk. Ahogy az is elég hamar világossá válik, hogy Jacopo Godani a produkció nemzetközileg elismert, világjáró tervezője és koreográfusa sem csupán egy kommunikációs fogásokkal megtámogatott „híresség”, hanem egy olyan alkotó, aki képes a rácsodálkozás friss élményével megkínálni minket a kortárs balett konvencionálisabb keretein belül is.
Ballet Company of the Serbian National Theatre: Good Vibrations / Fotó: Marija Erdelji
A hétköznapi fényekkel megvilágított térben meztelen hatást keltő alakok mozognak a derekuk köré csavart, csomóra kötött estélyi ruhákban. A futurisztikus hangulatú zenével mindez olyan, mint egy kataklizma nélküli vagy azon túli posztapokaliptikus vízió, ahol a (túl)élők magukra hagyott, tisztatekintetű gyermekként aggatják magukra szüleik egykori legféltettebb ruhadarabjait, és lakják be egy hajdanvolt kultúra kiürült tereit. A profán szentség mozgóképei hangulatukban a filmművészet klasszikus olasz nagymestereit idézik. Közéjük ékelődik egy nagyszabású és nagy hatású, fémes-kékes jelenés, ahol a térben szabályos rendben elhelyezkedő táncosok egyetlen eleven lényként pulzálnak. Az előadás vissza-visszatérő alapmozdulata, hogy a színpadi alakok hol egy-egy színes estélyit visznek, máskor semmi nincsen a maguk elé tartott kezekben. A Game of Shadows bármiféle melankolikus bágyadtság nélkül, egyszerűen és élesen veti fel a kérdést: „ki viszi át…” és van-e még, ami átvihető?
Ballet Company of the Serbian National Theatre: Good Vibrations / Fotó: Marija Erdelji
Ravel Boleróját Maša Kolar állította színpadra a szerb Nemzeti Színház balettegyüttesével. Az egyik leggyakrabban játszott zenemű az újszerűségre is érzékeny táncalkotói-befogadói viszony tekintetében hasonlít Shakespeare Rómeó és Júliájához: nem könnyű újat és érdekeset mondani úgy, hogy pontosan tudjuk a történet végét. A horvát koreográfusnak azonban ez most az ízekre szedés és újjáépítés poszt posztmodern gesztusával, kortárstánc elemekkel és a remek táncosokkal sikerül. Ebben a kortárs hozzászólásban komoly érdeme van Višeslav Laboš elektroakusztikus zenei „ámokfutásának”: a három részre tagolódó előadás első két etapja az eredeti zenemű talán negyedik taktusáig jut el. A kezdés és elindulás elmaradásának egyre feszültebb élményéhez Kolar a világ korlátos szövetébe ágyazott, szabad vegyértékekért és terekért küzdő individuumok képzetét társítja. A harmadik részben tovább lódul a dallam és minden táncos szerepel, de a különös össztánc ekkor sem jut el a megannyi feldolgozásból ismert menetelő falankszig. A téblábolók közösségének egyre fokozódó energiájú lüktetése végül egyszerre felszabadító és nyugtalanító.
Nevetni kell, ennyi az egész
A fesztivál első napja a komolyság, a második a lassan belopódzó humor jegyében telt. Elsőre talán nem az élcelődés ugrik be Vasas Erika Salem című darabja kapcsán, amely az ismert XVII. század végi boszorkányperek virtuális kulisszája előtt játszódik. Nem a konkrét esetet emeli be a táncszínpadra, de ez (és minden idevágó) történelmi tény adja a látottak súlyát és tétjét, enélkül az előadás csupán három egzaltált nőalak szabadságtánca volna. Ez így, utólag nézve, talán nem is lenne baj. A legnagyobb probléma ugyanis éppen az, hogy a színpadi történések során fokozatosan elolvad a pusztán előadáscímen nyert kapcsolat a boszorkányperekkel és azon keresztül a megsemmisítésig eljutó kirekesztés közösségi botrányával. Egyszerűen szólva: a darabban senki nem bántja ezeket a nőket, akik így háborítatlanul élhetik ki a belülről jövő késztetéseiket. Ezzel a Salem elveszti a tőkesúlyát, és marad a boszorkány sémához illeszkedő, gyakran önismétlő gesztusok és mozgásos jelek egymásutánja. Mindez nem a táncosokon múlik, mindhárman magas mozgásminőség mellett adják a testüket és a jelenlétüket a boszorkánykodáshoz.
Vasas Erika: Salem / Fotó: Mészáros Csaba
Az előadás talán egyetlen ponton lép ki az esztétikus jelbeszédből, ami egyben a produkció legerősebb jelenete: Vasas Erika egy rövid szólóban mutatja meg az egzaltált dinamikák és mozgások mögötti meggyötört asszonylelket. A produkcióba kissé hajánál fogva előrángatva, többek között egy lokálhangulatú seprűs játékban és egy „varázsgömbbel” labdázó ritmikus sportgimnasztikai betétben jelenik meg a humor. Ha túl sok is a boszorkánykodás, a Salem érzékletes és átélhető módon mutatja meg, hogy minden „öreg és ijesztő boszorkány” lelke mélyén/eredetpontján egy önazonosságra és pusztán emberi léptékű szabadságra vágyó fiatal lány áll.
Vasas Erika: Salem / Fotó: Mészáros Csaba
A Megmaradunk című táncelőadás nagyon fura szerzet. Ahogy a kezdés pillanatában láthatóvá válik egy férfi és egy nő a fekete-fehér luftballonok tengere mögött a XIX. századi családi dagerotípiák vizuális atmoszférájában, majd egy fiatal nő pattan elő a lufik közül egy értelmezhetetlen szóló erejéig, miközben a színpad két oldalán egy-egy copfos kislány biodíszletként álldogál, sokunk gyomra rándulhatott össze néma jajongással. Talán azon a ponton oldódik a fájdalmas görcs, amikor Fejes Ádám feláll hófehér székéből és vállalhatatlan mozgásos gesztusokkal jelzi családfői pozícióját. Bárki joggal és méltán találhatja úgy, hogy Fejes Ádám és családjának a produkciója a Benny Hill Showk bárgyú idiotizmusára emlékezteti. A cikk szerzője számára viszont az egész inkább a Monty Python-féle, lényegesen más kvalitású humort idézi, amelyet egyébként szintén rengetegen utálnak. Ezen a szemüvegen keresztül nézve a Megmaradunk egy hétköznapi család történéseinek és feszültségeinek meghökkentő látlelete, amely során nézőként egymást követik az „ezt nem hiszem el!” élmények sora. Az előadás színlapja a komédia mellett a drámát is említi, azonban Fejes Ádám megjelenését követően semmit nem lehet komolyan venni, így a fajsúlyosabbnak tűnő részeknél kicsit el is laposodik a produkció. A családra nehezedő, egymást követő külső és belső nyomásban mindannyian magunkra ismerhetünk, és együtt röhöghetjük rá a giccseken átívelő előadásra és a giccses happy endre a szorongásainkat.
Fejes Ádám: Megmaradunk / Fotó: Zelkó Csilla
Good Vibrations (Ballet Company of the Serbian National Theatre)
Game of Shadows
Koreográfia, jelmezterv, világítástervezés: Jacopo Godani.
Bolero
Koreográfia: Maša Kolar.
Nemzeti Táncszínház, Budapest Táncfesztivál, 2026. április 26.
Salem
Koreográfus: Vasas Erika. Fény- és látványterv, díszlettervező: Molnár Péter József. Zeneszerző: Mádi László. Dramaturg: Mezei Bence. Jelmez, smink: Pintér Áron Tamás. Táncolja: Lőrincz Emma, Baumgartner Krisztina, Vasas Erika.
Megmaradunk
Dramaturg: Bali Barbara. Jelmez, díszlet, kellék: Tari Kriszta.
Alkotók – előadók: Fejes Ádám, Hoffmann-Fejes Adrienn, Hoffmann-Fejes Róza, Halász Csilla, Jens Bjerregaard.
Nemzeti Táncszínház, Budapest Táncfesztivál, 2026. április 27.
Budapest Táncfesztivál 2026
