Kutszegi Csaba: Frenetikusak a színpadon
FrenÁk Társulat: FrenÉsie / Müpa Budapest
Úgy érezzük, a világot találja telibe, rólunk beszél a kollektív őrületekben, vagy éppen a csöndes, megszeppent magány pillanataiban: a saját, figyelemért, fennmaradásért, túlélésért, örömökért, győzelemért, élvezetért folytatott vergődésünkkel szembesít minket.
Nagyon nehéz megfejteni a Frenák-jelenség titkát. Már húsz éve is van, hogy először hallottam róla ezt: mindig ugyanolyan, ismétli önmagát. Ez tényleg így volt, és azóta sem változott. Frenák Pál most is – a lényegét tekintve – ugyanolyan koreográfiákat tesz színpadra, vagy ha úgy tetszik, ugyanarról beszél, ugyanazt mondja el. De az hogy lehet, hogy mindeközben mégis mindig más, sőt, egyre jobb? Szinte tudom, hogy mikor melyik ismerős mozdulatsorozatát fogja a táncosokkal többször is megismételtetni, mégis – az összes nézővel együtt – pattanásig feszült figyelemmel, kíváncsian lesem, mi fog történni. De nem történik semmi különös, illetve: nagyon-nagyon különös, ami folyamatosan történik – avagy éppen nem történik.
Fotók: Mészáros Csaba
Főleg az utóbbi időben Frenák mindegyik koreográfiája olyan, mintha önmaga maró paródiája volna. Van valami nem is diszkrét báj abban, ahogy a frenáki kliséket Frenák Pál évtizedek óta gátlástalanul ömleszti a színpadra, ahol előzetesen gondosan megágyaz nekik a popkultúra pofátlanul harsány, de csúcsteljesítményű, briliáns világslágereivel. Ha ezt más csinálná vele, ócska plágium lenne az eredmény, ha maga teszi magával, úgy érezzük, a világot találja telibe, rólunk beszél a kollektív őrületekben, vagy éppen a csöndes, megszeppent magány pillanataiban: a saját, figyelemért, fennmaradásért, túlélésért, örömökért, győzelemért, élvezetért folytatott vergődésünkkel szembesít minket. Azt sem lehet sem magyarázni, sem megérteni, hogy Frenák színpadán még a brutális, agresszív véglények is valahogy esendők, igazán nem lehet haragudni rájuk, sőt, szerethetők. Talán mert ebben a világban az agresszor bármikor áldozat lehet, még a Megváltó Jézus Krisztust is leszedik a keresztről, hogy aztán a korpusszal, egy motorkerékpár oldalkocsijába helyezve azt, elhajtsanak a szüntelen, örök körforgásba. Kik hajtanak el vele? Hát, mi. Mindenhol mi vagyunk. Áldozatok, megváltók és agresszorok is vagyunk, valamennyire biztosan, ha máshol nem, a lelkünk mélyén, igen.
Engem már a FrenÉsie kezdő jelenete megfog. Felcsendül egy zeneszám, a kívül-belül, alul-felül fehérbe öltözött, fehérben bujkáló együttesvezető (csak a napszemüvege sötét) éterien finom gesztusokkal mintegy jelt ad a kezdésre, miközben csöndben hallható a már a bevezető akkordjairól felismerhető énekszám, amelynek kezdő sora: Dance me to your beauty with a burning violin… Igen, Leonard Cohen énekli az egyik spleenes-dekadens, de közben hihetetlenül bölcs, életigenlő dalát: a Dance me to the end of love címűt. Ritkán látni táncszínpadon ekkora, gyönyörű, orbitális kortárs megagiccset, de még ritkábban lehet átélni nézőtéren ehhez hasonlóan szívet-lelket melengető, érthetetlenül boldogító pillanatokat. Úgy látszik, el kell fogadnunk: Frenák színpadán a Barbie baba Mona Lisává, az érzelmes klezmer sanzon Mahler-tétellé változik. És még a többi táncos be sem jött…
Aztán be-bevillannak a táncosok, majd a színpad teljes közepét uraló, félkör alakú, Frenák-darabokban immár nélkülözhetetlen, mozdítható óriás ülőgarnitúra háttámláján átlendülve sorban landolnak, hogy aztán elkezdjék-folytassák a FrenÉsie-t, vagyis a felfokozott őrületet, tombolást. A ’frenésie’ szó a francia köznyelvben is ezt jelenti. Már sokszor megtapasztalhattuk, hogy Frenák Pál szereti a játékos címadásokat, ezúttal vele tartva, szívesen javasolnám friss bemutatója alternatív címének az alábbit: FRENetika. De ezt már lefoglalták egy sötét, lövöldözős számítógépes játék címéül. Viszont bevezethetnénk esztétikai kategóriaként a frenáki frenetika fogalmát (Babits Mihály is megirigyelné ezt az alliterációt), nem csodálkoznék, ha a jövőben diplomamunkák kedvelt témájává válna.
Az oldalkocsis motorkerékpár rendszeresen visszatér, immár Jézus teste nélkül, vad motoros hajtja fekete bőrszerkóban, mögötte feketebugyis-melltartós szexi nő kapaszkodik, akivel a motoros úgy bánik, mint a ronggyal: hátranyúlkál érte, jobbra-balra csapkodja, dobálja, fejét menetközben az ölébe fekteti (Árvay-Vass Léna a fizika törvényeinek fittyet hányva fetreng, csapódik a járművön, repked a levegőben). Ezt a kiszolgáltatott rongybabalétet sokan átélik a valóságban is. De vannak férfit leigázó kemény vampok is, Jurák Bettina Rose-nak minden pasi behódol, rendesen lemennek előtte kutyába. Van úgy, hogy négy, bukósisakos, bőrdzsekis, ezek alatt csupán fekete kisgatyát hordó macsó rajongja körül az élet szédítő ülőgarnitúráján a csodanőt, miközben a pop-rock műfaj legjobb hangjain, fullon tombol Tom Jones felülmúlhatatlan Sex Bombja. Aztán egyszer csak búgó hangon megjelenik az ártatlanság. Karády Katalinra ezt a jelzőt talán még soha senki nem illesztette, de mégis maga a tisztaság, ahogy egyik dalát Egerházi Thália a némák jelbeszédére fordítja.
Mi van itt? Mi ez az őrület? Ilyet ma már nem szabad leírni, de egykori tanulmányainkban a fentiek összességét intenzív totalitásnak neveztük, a fogalom azt kívánta jelezni, hogy a művészet egy-egy ütős bombában képes az élet teljességét megjeleníteni. Csak meg ne próbáljuk mindezt szavakkal leírni, megmagyarázni! Közhely, hogy ahol a szó már kevés, ott kezdődik a tánc, az elvont testbeszéd, a gesztusok, a nézések, a belénk égő képek, a komplex színpadi hatás világa, ahol a magyarázat már nem ér semmit, csak a beleélés vihet el az értelmezésig. Ezt a világot megteremteni a színpadon csak hivatástudattal bíró, alázatos művészek képesek.
A Frenák-táncosok kiteszik elénk testüket-lelküket. Nem túl-, hanem megélni akarnak, ennek érdekében a végsőkig elmennek. Minden este önmagukat odaadva azonosulnak a feladattal, a tevékenységgel. Eredeti egyéniségek, de közös sikerért küzdenek. Lehet, ennyi a titok? Meg elmélyülés, gyakorlás, életforma és rengeteg meló… Frenetikusak a színpadon.
FrenÉsie (FrenÁk Társulat)
Előadja: Árvay-Vass Léna, Buda Balázs, Cserháti Gergely, Deák Kristóf, Egerházi Thália, Jurák Bettina Rose, Kovács Mátyás. Zsolt Szlavkovszki.
Dramaturg: dr. Horváth Nóra. Zenei szerkesztő: Gergely Attila. Látvány: Victoria Frenak. Jelmez és design: Nyári Gergő. Fényterv: FrenÁk. Fényterv-kivitelező: Barad Dávid. Művészeti asszisztens: Árvay-Vass Léna. Produkciós asszisztens: Török Viktor. Alpintechnika: Zoltai György. Társkoreográfus: Jurák Bettina Rose. Koreográfia: Crazy Társulás. Koncepció: FrenÁk.
Müpa Budapest, Fesztivál Színház, 2026. október 10.
