Az engesztelhetetlenek kínjai
Ady Mária kritikája a Bosszúállókról
Élektrát inkább az önmagán belül megtalált férfiúi erő és kegyetlenség, nem pedig hús-vér öccse emeli-segíti át a göröngyös út nehézségein az anyagyilkosságig, a bosszú tragikus beteljesedéséig.
Ady Mária kritikája a Bosszúállókról
Élektrát inkább az önmagán belül megtalált férfiúi erő és kegyetlenség, nem pedig hús-vér öccse emeli-segíti át a göröngyös út nehézségein az anyagyilkosságig, a bosszú tragikus beteljesedéséig.
A nő szépség, csábítás, termékenység, ígéret; az asszony tűrés, kibékítés, gondoskodás, a házi tűz és az élet megőrzése. Az igazság, becsület, lelkiismeret és harc világában helyt állni a férfiak kiváltsága és kötelessége, míg asszonyaik örök passzivitásra ítélve őrlődnek nemük ellentétes, csábító-megtartó princípiumai között – hol önmagukban, hol más nőkben szembesülve e kettősséggel. És ha a konfliktus a női szerepkörben feloldhatatlan, nem marad más hátra, mint a tehetetlenséggel járó ártatlanság elveszítése, a férfiúi megtalálása az asszonyiban: erő és erőszak, amely ugyanakkor, éppen mert kilépés a női világból, soha fel nem oldhatja annak tragikus paradoxonát.
Tematikailag ez a hiábavaló küzdelem köti össze a Bosszúállók három különálló koreográfiájának hősnőit, Élektrát, Médeiát és Déianeirát, akik az igazság nevében pusztítanak. Sorsuk párhuzamba állítása izgalmas kiindulópont, a kérdés pedig ezúttal is az, sikerül-e a tematikai egység formai tükrözése, a különálló koreográfiák zenei-, képi- és mozdulatvilágának összehangolása, az egyes elemeket erősítő, „negyedik” egészet kiadó trilógia megkomponálása.
Élektra
A Juronics Tamás koreografálta Élektra a tragédiát nem hősök közötti külső, hanem a hősnő lelkében végbemenő belső közdelemként demonstrálja. Színpadán valójában egyedül a Szarvas Krisztina által megformált Élektra alakja valóságos, a tragédia többi szereplője pedig mintegy az ő interpretációjában, lázas víziójaként jelenik meg. Feltűrt inges, öltöny-mellényes ruhájában fiús, táncában mégis inkább kislányosan vadóc, szerepét kereső félárva, akinek apját megölték, bujdosó öccse pedig csupán távoli idea, ígéret – lehetőség, hogy a biztonságot jelentő férfivilágot legalább ideáig-óráig önmagán kívül kereshesse. A színpad fekete alapszínét hullámzó mozgással animált fekete téglalap kulisszák árnyalják megvilágítás szerint, finoman, alig láthatóan zárva Élektrát a maga sötétjébe. A proszcénium hosszában fehér kövekből rakott szikkadt patakmeder, az élet, a termékenység, a fekete-fehér szigort oldó flórát tápláló víz fájó hiányaként. A saját férjét (feláldozott gyermekéért bosszúból) megölő, fiának haragját új urával együtt félő anya, Klütaimnésztra (Markovics Ágnes) buja, vad, erőszakos alakja éppoly groteszk és eltúlzott a letisztult-öltönyös világból kirívó fodros ruhájával és vérvörös magassarkújával, mint fehér alsónadrágos, trónbitorló szeretője (Czár Gergely), a közösülés mozdulataira épített táncával.
Élektra
Ez Élektra sarkított látomása, szenvedésének és tehetetlenségének visszhangja, amelynek szögletességét és fekete-fehérségét egyedül húgának, Krüszothémisznek összetettre rajzolt, szürke ruhás, a csábító-erőszakos női világgal szembeállított, ártatlan és békítő alakja, puhaságában engesztelő, lágy mozgásvilága oldja. Ő sem különálló személyiség, inkább Élektra belső lehetősége, az igazságért cserébe elveszítendő ártatlanság, az engesztelhetetlenségért feláldozott termékenység. Szarvas Krisztina és Tóth Andrea kettőse az előadás leglíraibb jelenete, Élektra legnagyobb belső küzdelme, és legfájóbb, kétes győzelme. Ezért is lehet olyan szívszorító, amikor belelép anyja vörös lakkcipőjébe, és egyedül, öccsének halálhírétől lesújtva végigbukdácsol a fehér köveken – a bosszú terméketlen útján, amin anyja is gyilkossá lett. A szimbólumrendszer logikája szerint Oresztész visszatérése kérdésessé válik, és a kövekkel küzdő magassarkús Élektrát inkább az önmagán belül megtalált férfiúi erő és kegyetlenség, nem pedig hús-vér öccse emeli-segíti át a göröngyös út nehézségein az anyagyilkosságig, a bosszú tragikus beteljesedéséig.
Trakhiszi nők
Ezt a letisztult, sarkítottan szimbolikus, fekete-fehér-vörös gondolatiságot hajtja aztán a végletekig Juronics másik koreográfiája, az estet záró Trakhiszi nők. Az alapszín itt a színpadra épített szoba rideg, steril fehérje, amelyet a fehér ruhás Iolé ártatlan alakját vészmadárraj módjára körülzsongó asszonyi kar hatalmas fekete szoknyái bontanak meg. A megtévesztő cím ellenére az előadás Szophoklész jóindulatú, naivságában balga karaktere helyett a mítoszváltozatok gyilkos haragú, magabiztos és határozott Déianeiráját idézi, aki mögött a trakhiszi nők hatni képes társadalmi erőként sorakoznak fel. A hangulatot az ő erőszakos, szögletes, szikár táncuk teremti meg, amint meghurcolják-agyongyötrik a vetélytárs Iolét (Hajszán Kitti), akinek egyetlen bűne fiatalságának vonzereje. Végül valósággal bekebelezik: átöltöztetve olyan tökéletesen oldódik fel csoportjukban, hogy a fehérre púderezett testű, a kartánc és az enteriőr szigorúan művi világát motívumaiban vadállati, nyers táncával megbontó Héraklész (Finta Gábor) hiába keresi közöttük. És bár a koreográfia a történetet egyetlen ponton, a mérgezett vérrel átitatott köntössel beteljesedő átok momentumában idézi egyértelműen, az események időbeli kibomlásában mégis tetten érhető a narratív séma: Déianeira (Zsadon Flóra) gyászában kiválik a gyilkos karból, hogy egy pillanatra mégiscsak felvillantsa a szenvedő individuumot, mielőtt férjét megölelvén, véget vetne életének. A Trakhiszi nők erőssége a kar szuggesztív tánca, míg túlfeszített stilizáltságában mintha kevesebb gondolati gazdagság rejlene, mint az Élektra szimbolikájában.
Trakhiszi nők
Mind tematikailag, mind formailag elüt Juronics két koreográfiájának hasonló fogalmazásmódjától a portugál Pedro Goucha Gomez Médeia agóniája című kompozíciója. Már a nyitóképet kísérő zene szúnyogzümmögés-motívuma előrevetíti azt a fülledt mozdulatlanságot, amely az ismétlésekre és kényszerességre épített koreográfiát végigkíséri és meghatározza. És bár a zene és a tánc később dobogó, vad ritmust vesz fel, továbbra is elüt az Élektra és a Trakhiszi nők erős líraiságától. Témája nem a kibomló tragédia, nem a belső vagy külső motivációk kifejezése, hanem a prométheuszi bocsánat nélküli bűnhődés kínjai. Finom, utalásszerű motívumok (például a kicsinyét fogai közt mentő nőstény megidézése) váltakoznak a narratívát és időbeliséget nem tűrő, kegyetlen állapotrajzba sehogyan sem illő, didaktikusan egyértelmű képekkel. Ilyen a sziszüphoszi büntetésként halott gyermekek sokaságát vég nélkül cipelő, vagy a béna csecsemőtesteken lépdelő gyilkos anya alakja, de a leginkább kizökkentő jelenet a halott gyermektesteket formázó bábuk eszelős és hatásvadász dobálása, amit lehetetlen komolyan venni, viszont a groteszk szűk tartományát sem sikerül eltalálnia. Ezek nélkül sokkal erősebb kompozíciót adna az őrült, vad ritmusok kényszerességének és a víz alatti világot idéző, lassú, lebegő mozdulatsoroknak a váltakozása, mélységeiben fejezve ki a végtelenség és a szenvedés-szenvedély irtózatos, elgondolhatatlan együttesét.
Médeia agóniája
Talán ha a Médeia agóniája nem középre került volna, összeáll a trilógia: akár előrevetíti, akár megjeleníti a vérbosszú megnyugvást sosem hozó, végtelen szenvedést okozó természetét, szervesülhetett volna Juronics egészen más logikájú koreográfiáival. Hiszen Élektra és a bosszúálló Déianeira tragédiája nem a végkifejletben rejlik, hanem abban a folyamatban, amelynek során a médeiai végtelen szenvedést előre látva, és az igazságért vállalva, leszámolnak az engesztelődés és megbocsátás lehetőségével: a női nemet szimbolizáló termékenységgel.
Bosszúállók – Élektra, Médeia agóniája, Trakhiszi nők (Szegedi Kortárs Balett)
Zene: Thomas Adès, montázs (Médeia agóniája). Fény: Stadler Ferenc. Díszlet és jelmez: Bianca Imelda Jeremias. Koreográfus: Juronics Tamás (Élektra, Trakhiszi nők), Pedro Goucha Gomes (Médeia agóniája).
Táncolják: Czár Gergely, Csetényi Vencel, Fehér Laura, Finta Gábor, Hortobágyi Brigitta, Horváth M. Gergő, Májer Gábor, Markovics Ágnes, Szarvas Krisztina, Tarnavölgyi Zoltán, Tóth Krisztina, Zsadon Flóra.
Nemzeti Táncszínház, 2011. december 10.
