Darabos Eszter: „Nem szeretek cigány lenni…”
Duna Művészegyüttes: Cigányok arca – Romengi faca / Müpa Budapest /
Úgy érzem, hogy Farkas Franciskát hallom, nem egy színésznőt, nem egy cigány költők (mint például: Jónás Tamás, Choli Daróczi József, Bari Károly, Szécsi Magda) verseit közlő előadóművészt…
A Duna Művészegyüttes elmúlt években készült előadásainak többsége – Juhász Zsolt rendezői intencióját tükrözve – hasonlít egymásra, azaz: egy adott terület (Partium, 2025.) táncait, egy adott ember táncos gyűjtéseit (Apák és fiak, 2023.) vagy éppen egy adott népcsoport (Cigányok arca – Romengi faca, 2026.) kultúráját, táncait összegzi és sorakoztatja fel a nézők számára. Az említett előadások közös, sarkalatos pontja még a színészi jelenlét, a szövegmondás beemelése. Míg az első két esten Rubold Ödön színművész megjelenései úgy váltották a táncos részeket, mint egy lemez különböző zeneszámai, addig a mostani bemutatón a színész-táncos betétek inkább egy megszakítás nélküli, folyamatos, egymásba folyó, dzsesszes zenei albumhoz hasonlók. De mégsem, mert ez utóbbiban általában van ív, ami eligazít a valami felől a valahová, a Cigányok arca – Romengi facában viszont nem éreztem semmilyen vezérmotívumot, a tánc, a szöveg, a koreográfia egymástól jól elkülöníthető, független részekből áll. Annak ellenére, hogy Farkas Franciska színésznő szinte végig jelen van, mégis snittszerűnek, fragmentáltnak éreztem az előadást. Ez a kollázsként ható rendezés arra a következtetésre juttat, hogy a rendező így akarta bemutatni a cigányok rendezetlenségét, változékonyságát. Nem a történetelmesélést és a cselekményességet hiányolom tehát, sokkal inkább egy átfogó koncepciót, amely mégis egységbe foglalja a cigányok különbözőségéből származó sokszínűséget.
Középen Farkas Franciska / Fotó: Végh Tamás
A színésznő állandó jelenléte – ami számomra a cigány lelket szimbolizálja – nagy kihívást állítana minden színésznek, mert az előadás elsődleges célja a tánc bemutatása. Nem is mindig szükségszerű a jelenléte a táncban. A súlyos traumákról, történetekről szóló, egészen a cigány költészetig, eredetmondáig terjedő szövegei viszont megérintenek, úgy érzem, hogy Farkas Franciskát hallom, nem egy színésznőt, nem egy cigány költők (mint például: Jónás Tamás, Choli Daróczi József, Bari Károly, Szécsi Magda) verseit közlő előadóművészt, hanem őt, a húsvér hétköznapi embert, mintha a szavait egy mély, bizalmas beszélgetés közben hallanám a nappalimban. Ez a fajta természetesség és megrázó őszinteség az előadás legerősebb részei közé tartozik. A magasztosabb és súlyos történeteket elmesélő prózai pillanatokból azonban többször úgy kizökkentem (részben a férfi csapások és tapsok miatt), mint amikor becsönget a szomszéd, hogy halkítsuk le a háttérzenét, mert hangosak vagyunk. Így a szövegek sokszor inkább úgy hatottak rám, mint a színpadi kellék rönkök könnyűsége, amelyek súlyosnak akarnak tűnni, de műanyaghatásukat a hatodik sorban is érzem.
Fotó: Végh Tamás
Ám értelmezésük szép jelentést hoz elő, amely egyértelmű kapcsolatban áll az előadás címével. Ezt erősítették tovább a vetítésben visszatérő természeti képek is: akár egy halom hasított fa terülnek el a színpadon a rönkök, leképezve a cigányság szétszóródását a Kárpát-medencében, mi több az egész világban, és ahogyan minden rönk erezete más és más, úgy a Cigányok arca is más és más, de mindenik determinált. Az elhangzó szövegek sokszor erre utalnak. Lásd: „Nem szeretek cigány lenni, mert olyan, mint egy gyógyíthatatlan betegség… Tudod, mit jelent egy évezreden át szegénynek, nyomorultnak, örök számkivetettnek lenni? Tudod, mit jelenthet? Azt, hogy bűnös nép vagyunk és a sorsunk, hogy a sírig szenvedjünk.” Hallhatunk messianisztikus megközelítést is: „Nem, nem azt jelenti. Azt jelenti, hogy kiválasztottak vagyunk, kiválasztottak minket az örökös áldozat szerepére, azért, hogy a mi szenvedésünk mossa tisztára a világ vétkeit. Mi vagyunk a világ tisztaságfelelősei.”
Itt, mint kés a levegőben, megállok, mert kiemelkedően fontos, hogy az előadás milyen alkotói értelmezést jelenít meg. Az idézett szövegek összeválogatása nagy felelősség. De forduljunk a tánc felé! A rendező-koreográfus Juhász Zsolt és alkotótársai, Farkas Tamás, Fundák Kristóf a cigány kultúrával kapcsolatos elképzeléseiket, táncos tapasztalataikat vitték színre. A szóróanyagból nem tudhatjuk meg, hogy az egyes részeket melyik koreográfus készítette, és azt sem, milyen táncokat láthatunk. A nyitókép, a női visszafogottság, az érintés tiltásának finom megjelenítése, Juhász Zsolt stílusára emlékeztet. A megható pillanatokban Szilvási István énekel. A cigány ének cigány énekestől lesz igazán erős, mert olyankor az előadó őszinte hitelessége háttérbe szorít minden szcenikát, fénytechnikát, kosztümöt, és közvetlenül, kanyarok nélkül, nyílegyenesen elér a nézők lelkéhez. Az enyémhez elért, főleg amikor az énekeket Gárgyán Zoltán zenei kíséretével hallhattuk. De mindenképp kiemelném Gombai Franciska, a társulat táncművészének gyönyörű énekhangját is. A zenei anyag általában is kiváló, a vendégművészek – Szilvási István, Horváth Pákó és Balogh Dominik – közreműködése pezsgővé teszi a zenei élményt. Soós András prímás szakmaiságának beemelése az együttes munkájába pedig az elmúlt évek egyik legjobb döntése volt.
Énekesek: Gombai Franciska és Geiszelhardt Anita / Fotó: Végh Tamás
Erős pillanat, amikor Kolumbán Norbert tekintélyt parancsoló jelenlétével feláll táncolni, és ezzel – az esten először – arca lesz az előadásnak. A későbbi lovas etapban koreográfusváltást sejtettem, ebben a részben a háttérben megjelenő lovak indították el az asszociációimat vándorcigányokról, kereskedelemről, lóversenyről. Ez a lendületes, izgalmas táncos élmény fellendítette az előadást és kivívta a közönség tetszését. A tételben a színpadkép, a kendők lobogtatása, a zeneiség és a koreografált mozgás szépen illeszkedik egymáshoz. Fundák Kristófénak valószínűsítem a jelenetet, amelyet az utána következő vers (Babindák István: Cigány) szépen beágyaz az előadás egészébe.
A darab felénél újra koreográfusváltás érezhető. A lányok, csuklójukon csörgőkkel, kígyók sokaságaként tekeregnek, karjukkal az ég felé nyúlnak, mintha melengetnék a némaságról és az anyanyelv kötelékének megfosztásáról megszólaló, kendőkkel kifeszített színésznőt. Nemcsak azért tulajdonítom a jelenetet Farkas Tamásnak, mert a színpadi kép emlékeztet a Szimptóma című koreográfiájára, hanem mert tetten érhető közben a koreográfusnak a színház finomabb rétegei iránti érzékenysége. A darab egészén megfigyelhető a tudatos rendezői koncepció, hogy a vissza-visszatérő költészet olykor a mozgásoktól látszólag függetlenül párhuzamba, máskor pedig pantomimszerűen párbeszédbe lép velük. De talán a „kígyós jelentben” érvényesül igazán verbális szöveg, zene és mozgás egymásra hatása.
Zenészek: Balogh Dominik, Szilvási István, Horváth Pákó / Fotó: Végh Tamás
Nehezményezem, hogy a női tánckar szinte végig háttérbe szorul, olyannyira, hogy a tizenkét lányból hatot nagyítóval is nehezen lehet megtalálni. A férfikar sokkal erősebb a koreográfiákban. Viszont tetszik a kevert nyelvet alkalmazó gáborcigányok párbeszéde. Kedvenc táncos részem a gyimesi férfi táncokat bemutató jelenet (koreográfus: Fundák Kristóf), nem hiába kapott nagy tapsot. Amikor előadás közben többször tapsol a közönség, az sokatmondó, a reakciónak több olvasata is lehetséges. Részint a műsorszerkesztésről árulkodik, ami sokszor gálajelleget, azaz az elkülönülő részek egymás mellé szerkesztését jelenti, ezeket a tételeket sokszor az átkötő szövegek sem tudják összefonni. De szól a különböző koreográfusok bemutatkozásáról, megtapsolásáról, ami persze a nézők részéről nem tudatos, de a rendező részéről az lehet. Mint az a gyerekjáték, amikor úgy rajzoltunk egy emberi testet, hogy testrészenként lehajtottuk a lapot, majd továbbadtuk egymásnak, hozzárajzoltunk, megint továbbadtuk, és ahogyan a papír végére, úgy a Cigányok arca – Romengi faca előadásának végére is megszületett az ember. Méghozzá háromféle: fehér, fekete és barna – ahogy megtudhattuk a cigányok eredetmondájából. De mindközül a cigányember a legboldogabb, mert szent Jóisten jókedvében, örömében teremtette, ezért énekelnek, zenélnek és táncolnak a cigányok máig szívesen.
Cigányok arca – Romengi faca (Duna Művészegyüttes – Göncöl Zenekar)
Közreműködők: Farkas Franciska, Szilvási István, Horváth Pákó, Váradi László. Táncmesterek: Balogh Katesz, Barta Réka, Chifor Lénárd, Farkas Ágnes, Fundák-Kaszai Lili, Geiszelhardt Anita, Gidró Roland, Lőrinc Hortenzia, Mezei Balázs, Szabó Csaba, Sáfrán Balázs, Soltész Luca.
Zene: Szilvási István, Soós András, Dulai Zoltán, Bubnó Lőrinc. Jelmez: Winklerné Petri-Kiss Borbála. Díszlet: Túri Erzsébet. Videó: Dinea László. Fénytervező: Lendvai Károly. Hang: Földes Gábor. Asszisztensek: Bonifert Katalin, Soós Gyula András. Koreográfusok: Farkas Tamás, Fundák Kristóf, Juhász Zsolt. Rendező: Juhász Zsolt.
Müpa Budapest, 2026. október 15.
