Darabos Eszter: Néptánccal kikövezett vándorút
Fitos Dezső Társulat: János vitéz
Lehet, ez a siker titka, de nekem annyira passzol egy néptánc-előadáshoz a légtorna, mint az – ahogyan a műben olvasható –, hogy Franciaország és India határos: semennyire.
A Fitos Dezső Társulat legújabb bemutatója a magyar irodalmi kánon egyik klasszikus alkotását, Petőfi Sándor János vitézét adaptálja… De nemcsak a történetét, hanem műfaji keveredését is. Ahogyan az elbeszélő költemény az irodalomban, úgy a Fitos Dezső Társulat is egy átmeneti műfajt képez a táncművész szakmában. A rendező-koreográfusok, Kocsis Enikő és Fitos Dezső különböző művészeti ágak – báb-, cirkusz-, színház-, tánc- és zeneművészet – stílusjegyeit keverik össze, és azokat mozgalmas vizuális atmoszférában használják fel. Mindehhez képzeljük el a már megszokott lendületességet és az ezer fokon égő táncosokat!
A Társulat stílusa annyira meghatározó, hogy az előadás bármely részébe röviden bepillantva is érződik: a János vitéz ízig-vérig Kocsis – Fitos darab. Egyes jelenetek emlékeztetnek más előadásaikra, mint például a boszorkányoké az Irgalomra, a zsiványoké a Tántorgókra, a Jancsi – Iluska duettek a Bernarda Balladára. A fény meséjére pedig Iluska darab végi égből leszálló megjelenése. Mindezeket figyelembe véve megállapítható: az alkotók konzekvensen képviselnek egy stílust, ami már a védjegyükké vált.
Molnár Bálint / Fotó: Gorácz József
Szerencsés választásnak tartom Kukorica Jancsi kalandjait beemelni egy hivatásos néptáncegyüttes repertoárjába, hiszen az elbeszélő költemény is népi ihletésű. Az elbeszélő költemény igyekezett megfelelni a kor szellemének: megjelenik benne a romantikában hangsúlyos tündéri és nemzeti karakter, valamint az orientalizmus és az egzotikum. Ezeket a témákat a táncelőadásban is úgy interpretálják az alkotók és az előadók, hogy fenntartsák velük a gyerekek érdeklődését, sőt, le is nyűgözzék őket, ami ma már egyre nehezebb feladat. Kevés az olyan alkotó, mint a Kocsis – Fitos házaspár, akik a hivatásos szakmán túl az amatőr mozgalomban is aktívan működnek. Biztos vagyok benne, hogy a rengeteg gyerekegyüttes felnevelésével járó tapasztalataik, a rendszeres gyerektáncházaik alkalmain pontosan látják, hogyan lehet lekötni 2026-ban a gyerekek figyelmét. Így rájuk fókuszálva, őket ismerve hozzák létre előadásaikat. Ezzel próbálom magamnak megmagyarázni azt is, miért érzem az előadást túl soknak, túl intenzívnek. Az előadás sikere köszönhető részben a sikeres témaválasztásnak, hiszen mindenki szereti és ismeri Jancsi és Iluska történetét, ha meg esetleg nem ismeri, a történet akkor is érthető, a nézőnek nem kell a az értelmezéséért megdolgoznia. De az őszinte vastaps köszönhető az elképesztő látványvilágnak, a zeneiségnek és a táncos teljesítménynek is. Az elismerés annak is szól, hogy az alkotókat az egész szakma és az ország ismeri, többek közt azért is, mert sokoldalú előadásaikkal minden korosztályhoz eljutnak.
Fotó: Gorácz József
A János vitéz cselekményábrázoló táncjáték, vagyis tánc-, báb- és vetítésjáték. Az elhangzott prózai szövegek száma elenyésző a darab egészét tekintve, viszont a vetítés állandó kísérője az előadásnak. Van, amikor abszolút a háttérben maradva, a hangulat és az érzelmek megteremtését szolgálja, van, amikor díszletként funkcionál és bemutatja a történet környezetét, és van, amikor pedig az előadás aktív résztvevője, maga a cselekmény egyik szereplője. Ilyen a gazda animált, prózai megjelenítése, amikor elüldözi Jancsit, de nemcsak szövegben, hanem mozdulatban is mesél, így ismerjük meg például Jancsi kalandjait az óriásokkal. Ebben a jelenetben nekem különösen tetszik, hogy az irodalmi műtől eltérően kőóriásokat látunk, finoman utalva az eredeti történetben szereplő óriások kőszikla ebédére. A vetítéssel interakcióba lépő Jancsi, és így maga a történet bemutatása bennem Akram Khan Chotto Desh című előadását idézi, amelyben szintén felsejlik az Odüsszeia-motívum. A vándorlás megjelenítésére jó ötlet, hogy a díszlet fái és a vetítés mozog, a főszereplő pedig a színpadi helyét el nem hagyva járja be az erdő mélyét.
Fotó: Éder Vera
A János vitéz-táncelőadás célközönsége általános iskolás gyerekek, de az előttem hosszasan kuncogó óvodás kislányt felidézve, azt gondolom, valószínűleg a még fiatalabbak számára is élvezhető. De ha már gyermekelőadás, nem tudok a zenei hangosság mellett könnyen elmenni. Már a Bernarda Balladánál is azt éreztem, túl van hangosítva az előadás, de ott elkönyveltem dramaturgiai elemnek. Ebben az előadásban viszont indokolatlannak gondolom, főleg a playbackeknél. Kivételt képeznek a harcos jelenetek, ahol érthető ez a fajta szándék. Mind látványvilágban (jelmezek, bábok, fények, színpadi tér megnagyobbítása), mind zeneileg az előadás leghatásosabb mozzanata a törökök megjelenése és harca a magyar vitézekkel. Zseniális ötlet a törökök megháromszorozása bábokkal, amelyek együttmozgása a táncosokkal valóban egy hadsereget idéz meg. De számomra az előadás legjobb részei a magyar vitézek útját megjelenítő vonulások. Itt éreztem igazán, hogy a mozdulat, pontosabban a néptánc, hogyan tud mesélni sallangmentesen, hogyan válik egy csapás, egy legényes lépés kontextusba helyezve tartalommá, mindezt önmagából, giccs nélkül létrehozva.
Fotó: Éder Vera
A vitézek egyetlen eszköze, a zászló olykor átalakult és lóként funkcionált. A virtuóz botolással és az egymás közötti zászlódobálással nemcsak a táncosok bravúros technikai tudását mutatták meg, hanem az eszközök használatában rejlő sokrétű lehetőségeket is érzékeltették (például az általuk keltett hanghatások révén). A zászlók/lovak vállra emelésénél még az elbeszélő költemény szövege, vagy Jankovics Marcell jeges jelenete is felsejlhet a nézőben: „Aztán meg, ha fáztak, hát kapták magokat, Leszálltak, s hátokra vették a lovakat”.
Nem tudom eldönteni, hogy vajon azért használtak ennyiféle eszközt: vetítés, népi-musical éneklés, bábok, artista mozdulatok, légtornászó lányok… Mert nem bíznak eléggé a hatásban, a táncosokban vagy magában a néptáncban? Vagy, mert abszolút így látják az utat gyerekek világa felé? Lehet, ez a siker titka, de nekem annyira passzol egy néptánc-előadáshoz a légtorna, mint az – ahogyan a műben olvasható –, hogy Franciaország és India határos: semennyire. Viszont amikor a lányok indiai táncokat táncolnak, az odaillőn belesimul az előadás szövetébe. Az előadás feketebáránya számomra nem az első jelenetben jelzett bárány, hanem a francia király. Sári Ábel színészi-mozgásos játéka ugyan kiemelkedik az előadásban, és még úgy is nagyon tetszett, hogy nem értem, miért kell bolondos allűrökkel bemutatni az eredeti műben amúgy félénk, bujdosó királyként megjelenő karaktert. A francia jelenetnél szépen elkülönül a vitézek magyaros néptánca a barokk zenére táncoló udvarhölgyek mozgásától. Ennek az előadásnak Jean-Georges Noverre francia koreográfus és táncelméleti szakember cselekményes balett (ballet d'action) elnevezése után szabadon, ezt az alcímet adnám: Amikor a néptánc elmesél, avagy a danse folklorique d'action.
Sári Ábel / Fotó: Éder Vera
A János vitézt nézve elvágyódhatunk a mesék világába, a tündérek és óriások, vagy éppen a tissue-technikát bemutató artistalányok közé, de a vitézek, valamint az indiai és francia hölgyek társaságába is, ám az biztos, hogy ez a vándorút – jelentsen is ez bármit – néptánccal van kikövezve.
János vitéz (Fitos Dezső Társulat)
Szereplők: Molnár Bálint, Fafka Júlia, Östör Eszter, Östör Ákos, Sári Ábel, Sári Miklós, Alzetta Alexa, Horváth Zalán, Asperján György, Gellén-Hanekám Luca, Gulya Liliána Luca, Gyulai Evelin, Kristóf Áron, Poór Mária, Sándor Benjámin Solt, Sárándi Olga, Varga Patrik.
Zene: ifj. Csoóri Sándor, Lakatos Róbert, Paár Julianna, Szabó Dániel, ifj. Szerényi Béla. Fény: Papp Kornél. Látvány: Makhult Gabriella. Vizuál: Biljarszki Maxim. Jelmez: Kiss Borbála. Díszlet: Bujdosó Nóra. Bábtervező: Sári Miklós. Indiai táncok: Somi Panni. Tissue: Kiss Rebeka. Dramaturg: Pallai Mara. Rendező-koreográfusok: Fitos Dezső, Kocsis Enikő.
Nemzeti Táncszínház, 2026. november 10.
