Úton álló útonállók
Kutszegi Csaba kritikája a Tao Te előadásáról
Fehér Ferenc még mindig képes újabb és újabb, belülről fakadó, őszinte gesztusokat megjeleníteni a színpadon. Ez a legfőbb Erénye, és jó Úton halad afelé, hogy igazán eredeti koreográfus legyen, mert nem műélményekkel inspiráltatja magát, hanem önmagában mélyre hatol egy-egy kiérlelt mozdulatmegoldás megtalálásáért.
Kutszegi Csaba kritikája a Tao Te előadásáról
Fehér Ferenc még mindig képes újabb és újabb, belülről fakadó, őszinte gesztusokat megjeleníteni a színpadon. Ez a legfőbb Erénye, és jó Úton halad afelé, hogy igazán eredeti koreográfus legyen, mert nem műélményekkel inspiráltatja magát, hanem önmagában mélyre hatol egy-egy kiérlelt mozdulatmegoldás megtalálásáért.
Ha akarom, Fehér Ferenc Tao Te című koreográfiájának igen sok köze van Lao-ce Az Út és Erény könyve című főművéhez, de ha éppen máshogy akarom, nincs is, vagy legfeljebb csak kevés. Azt kéne tehát eldöntenem, hogyan akarjam. Persze, ha idegesít, hogy saját hogyan akarásomról kell megint döntenem, azt is megtehetem, hogy ejtem Lao-cét meg a taót, és Fehér Ferenccel meg Dózsa Ákossal foglalkozom. Róluk is akad mondandóm. Például az, hogy a Tao Tében mindkettő úton álló útonállónak néz ki. Ez akkor jutott eszembe, amikor az előadást nyitó lassú, útszéli falatozás után a két lator kinézetű táncos szaggatott mozdulatokkal összeverekedett az elemózsián. Dózsa szakállas-hajas fizimiskája romantikus gályarabra emlékeztet, Fehér kopasz fejéről pedig Pilinszky-versek – félelmet és együttérzést egyszerre felkeltő – fegyencei jutnak eszembe. Pedig például Fehér jó anyagból készült öltönyt visel – na ja, biztosan lopta.
A verekedés után Dózsa szólót lejt, amely kettőssé terebélyesedik, amikor Fehér csatlakozik hozzá. Egymást segítik és gátolják, akadályozzák és vonszolják. Állatszerűek. Úgy kommunikálnak, hogy ellenségesen lefújják egymást. De tényleg! Mi köze van ennek a két alaknak a Tao Téhez? Azt leszámítva, hogy néha útszéli a stílusuk…
Dózsa Ákos, Fehér Ferenc
Vajon mi az, amiben benne van minden dolog, a dolgok eredete és maga az igazság is? Lao-ce szerint ez a tao (az Út). Ami egyébként üres, de nem mondhatjuk róla, hogy nincs, de azt sem, hogy megfogható, behatárolható valami volna. Ha ez a helyzet, kétség sem férhet ahhoz, hogy a Fehér–Dózsa páros úton van, sőt, úton állók vagyunk magunk is. Akkor már csak azt kéne tisztázni, hogyan viszonyul mindehhez az Erény (Te). Mert ahol tao van, ott tenek is kell lennie… Vagy esetleg éppen hogy nem.
A Wikipédiáról szerzett „elmélyült” tudáson alapuló filozofálgatás ezen és az ehhez hasonló pontokon szokott az agyamra menni, ilyenkor határozom el, hogy ha legközelebb táncot fogok nézni, süket leszek a világ összes Lao-céjének minden szavára, és csak azzal fogok törődni, hogy Fehér Ferenc még mindig képes újabb és újabb, belülről fakadó, őszinte gesztusokat megjeleníteni a színpadon. Ez a legfőbb Erénye, és jó Úton halad afelé, hogy igazán eredeti koreográfus legyen, mert nem műélményekkel inspiráltatja magát, hanem önmagában mélyre hatol egy-egy kiérlelt mozdulatmegoldás megtalálásáért. De mért nem adja műveinek a Fehér-opus akárhány korrekt címet?
Dózsa Ákos, Fehér Ferenc
fotók: Klacsán Margó | foto.szinhaz.hu
Taoügyben Wikipádiáról információt beszerezni bárdolatlanság. Ugyanolyan, mint kortárstánc-koreográfiának címadással filozofikumot kölcsönözni. De erre megy a világ. Lao-céról (is) tíz perc alatt beszerezhető tudást szeretünk fogyasztani, az elvont koreográfiákat pedig címben odavetett verbális utalásrendszerrel érdekesítjük, mert ez az elvárás. Pedig nem ettől lesz érdekes az opus. Hanem attól, hogy Fehér egy street danse-es félkézen-átfordulásból érkezve, a földön elnyúlva képes a mozdulatsorozatot egy lírai karmozdulattal lezárni, hogy Dózsa úgy rugdossa Fehér fejét, hogy hozzá sem ér, Fehér mégis olyan összhangban rángatózik vele, mintha tényleg rugdosná, hogy kimondva-kimondatlanul a színpadról lejön egyfajta mondanivaló vagy tanulság is, vagy legalábbis felsejlik egy darabka referenciális valóság, amelybe kapaszkodva, az empátia alapfokán, magyarázatlanul is átélhetővé válik egy-egy színpadi akció. Például amikor Fehér és Dózsa egymás grabancát szorongatva, egymástól elválaszthatatlanul, egymással küzd. Olyanok, mint a profi bokszolók a tizenkettedik menet utolsó másodperceiben: péppé verte egyike a másikát, de a gongszó után nagyrabecsüléssel és szeretettel fogják ölelgetni egymást. De Fehéréktől ezt már nem látjuk. Illetve mégis: a kulmináló konfliktusok után, az előadás záró képében immár a közönséggel szembe fordulva, újra együtt kajálnak. Sőt! Fehér engedi, hogy Dózsa lopjon a szőlőjéből. Vagy Dózsa engedi, hogy Fehér lopjon az övéből? Olyan mindegy. Mint amilyen mindegy, hogy a Tao Te-koreográfiának van-e valami köze Lao-céhez.
Tao Te
Fénytervező: Bánki Gabi. Zenei szerkesztő: Kovácsovics Dávid. Jelmez: Simon Judit. Zene, koreográfia: Fehér Ferenc.
Táncosok: Fehér Ferenc, Dózsa Ákos.
Merlin Színház, 2010. április 7.
