Héjanász a zavarom
Turbuly Lilla kritikája a Héjanászról
Ha képzeletbeli külföldi nézőnknek elárulnánk, hogy egy magyar költő versei ihlették meg az alkotókat, valószínűleg nem egy olyan költőt tudna idézni a saját irodalmából, akinek a költeményei alapul szolgálhatnának a darabhoz. De még azt is mondhatná, hogy nem kell ehhez vers, elég egy közepesen zajos életút is, egy nő életútja.
Turbuly Lilla kritikája a Héjanászról
Ha képzeletbeli külföldi nézőnknek elárulnánk, hogy egy magyar költő versei ihlették meg az alkotókat, valószínűleg nem egy olyan költőt tudna idézni a saját irodalmából, akinek a költeményei alapul szolgálhatnának a darabhoz. De még azt is mondhatná, hogy nem kell ehhez vers, elég egy közepesen zajos életút is, egy nő életútja.
Talán erőltetett szóviccnek tűnik, mégsem tudom pontosabban megfogalmazni: a Héjanász a zavarom oka. Vagyis az előadás címe, és az, hogy a darab elején, közepén és a vége felé is felhangzik egy-egy idézet Ady Endrétől, utolsónak éppen a Héjanász az avaron-ból. A szintén Ady-verseket idéző szórólaptól még csak-csak el lehetne tekinteni, de a címadástól és a hangsúlyos pontokon megjelenő idézetektől már mégsem függetlenítheti magát teljes mértékben a néző. Figyelembe kell vennie, hogy az alkotókat Ady szerelmi költészete inspirálta, és azt szeretnék, ha e költészet felől néznénk rá a férfi-nő kapcsolat „balansz-játékára” – hogy mégiscsak idézzek a szórólapról is.
fotók: Mészáros Csaba
Adódik a kérdés: mit látnánk, ha nem ezt tennénk? Ha mondjuk külföldiként, a cím és az idézetek eredetét nem ismerve, szövegét sem értve ülnénk be az előadásra? Három táncosnőt és három táncost, ahogy méregetik egymást, ismerkednek, párokká válnak, évődnek, szerelmeskednek, összevesznek és kibékülnek, megölelik és eltaszítják egymást, aztán a végén – néhány elbocsátó, és egyáltalán nem szép üzenetet hordozó testgesztus után – egyedül maradnak. És van a hetedik táncosnő, Hucker Kata, aki hosszú, türkizszínű ruhája hangsúlyozott eleganciájával is kiválik a többiek közül, és aki mindig egyedül van: az elején, amikor egy gördeszkára fekve siklik be a nézőtérre, aztán amikor mintha kötélen táncolna, úgy sétál végig a színpadon, és az előadás legvégén, pezsgőspohárral a kezében, némi modorosságot sem nélkülöző sellőpózban ülve a gördeszkán.
És még akkor is, amikor – az előadás egyik legszebb jelenetében – sétál, hátradől, sétál, hátradől, és mindig más táncos rohan be a színpadra, hogy elkapja, néha úgy tűnik, az utolsó pillanatban. Egyedül, mert a végén a férfiak már nem vele, hanem a saját presztízsharcukkal vannak elfoglalva. (A jelenet szépségén kívül elgondolkodtató a pszichológiája is, mert mintha ellentmondana a karakter hangsúlyozott kívülállásának, hiszen ez a „hátradőlök, mert tudom, hogy el fogsz kapni”- játék elsősorban a másikba vetett bizalomról szól.) Ha képzeletbeli külföldi nézőnknek elárulnánk, hogy egy magyar költő versei ihlették meg az alkotókat, valószínűleg nem egy olyan költőt tudna idézni a saját irodalmából, akinek a költeményei alapul szolgálhatnának a darabhoz. De még azt is mondhatná, hogy nem kell ehhez vers, elég egy közepesen zajos életút is, egy nő életútja.
És ezzel elérkeztünk a megfogalmazásmód kérdéséhez. Nemes Zsófia koreográfiáján érződik a mívesség, a végiggondoltság. Például ahogy rájátszik a női és férfi szerepek részleges csereszabatosságára a ruhákkal, az öltöztetésekkel, vetkőztetésekkel. Jó nézni ezt a koreográfiát, mert jók a táncosok, és bele lehet feledkezni, ahogy a dobalapú zenére az utcai táncokból vagy éppen a harcművészetekből ismerős mozdulatokat vegyítik klasszikus és kortárs táncelemekkel. Olyan esztétikusan vetődnek, gurulnak, és olyan esztétikusan fojtogatják vagy vágják át a másikat a palánkon. Aztán a zene hirtelen francia sanzonra vált, és kicsit el is lehet andalodni a szépen kidolgozott páros jeleneteken. Csak éppen az az erő, indulat, karcos szenvedély nem idéztetik meg, ami a Léda-versek sajátja. Mert attól még, hogy a látvány mellé kapunk néhány illusztratív szerepbe szoruló Ady-sort, egy hajszálnyival sem jutunk közelebb Ady világához, legfeljebb Nemes Zsófiáéhoz, amelyben az esztétikának és a női nézőpontnak szemmel láthatóan kiemelt jelentősége van. (Nyilván ezzel függ össze az is, hogy a táncosok közül is a női alakítások maradnak meg élesebben a néző emlékezetében.) És ez egyáltalán nem baj, nem is értékítélet, csak egyszerű ténymegállapítás. Ahogy az is, hogy mindez nem egyezik azzal a hangsúlyozott alkotói szándékkal, hogy Ady felől szeretnének valami újat és mást mutatni erről az örök témáról. Így pedig óhatatlanul hiányérzet marad a nézőben. Hogy ő itt most Ady helyett még csak nem is Lédával, hanem Csinszkával találkozott.
Héjanász (PR-Evolution Dance Company)
Fénytechnika: Fledrich Péter. Koreográfia: Nemes Zsófia.
Előadják: Baranyai Erika, Plóza Gabriella, Hucker Kata, Varga Kinga, Zsíros Gábor, Zaka Tamás.
Merlin Színház, 2011. december 13.
