Jampeckodni szabad
Hodászi Ádám kritikája a SzólóDuó Fesztiválról
Az Orkesztika Alapítvány idén tizenharmadik alkalommal szervezte meg a SzólóDuó Fesztivált. A fiatalos és igényes rendezvénynek a MU Színház adott otthont. A háromnapos versenyprogramot és a vasárnap esti gálát is teltház figyelte.
Hodászi Ádám kritikája a SzólóDuó Fesztiválról
Az Orkesztika Alapítvány idén tizenharmadik alkalommal szervezte meg a SzólóDuó Fesztivált. A fiatalos és igényes rendezvénynek a MU Színház adott otthont. A háromnapos versenyprogramot és a vasárnap esti gálát is teltház figyelte.
A harmincnégy produkció vetélkedett egymással, bár a nyílt pályázati rendszerrel működő nemzetközi táncfesztivál lényege inkább a személyes hangvételű szakmai visszajelzés volt. A zsűri, Fenyves Márk, Gaál Mariann és Szabó Kristóf végül a legjobb szóló és duó díját is megosztotta két-két koreográfia között. A nézők is szavazhattak, és az általuk legjobbnak ítélt performanszok egybeestek a zsűri döntésével. Nem véletlenül: mind a négy produkcióra igaz, hogy nemcsak igényes, jól kivitelezett munka, hanem a művek könnyen befogadható, szerethető stílusban is fogalmaznak.
A legjobb Duó címet a zsűritől és a közönségtől is a [Hogy lehet] majdnem ott lenni című koreográfia kapta. A német Kompanie HeadFeedHands produkciója sok cirkuszi elemet tartalmaz, amiket Tim Behrens és Florian Patschovsky gördülékenyen mos bele a két figura térbeli útjába. Ettől persze nem vész el az emelések, ugrások és megtartások veszélyes pillanatainak feszültsége, sőt katartikus dramaturgiai pontokként viszik előre a színpadi történést. A perfomansz egyszerű képből bontja ki a magány és az egymásra utaltság érzetét: Tim Behrens széken ül egy székekkel teli térben, és lassan mozgó ujjait figyeli. Mikor később Florian Patschovsky egy gyors ugrás után a nyakába áll, ugyanígy mozgatja ujjait, tekintete a nagy ürességben még mindig elrévedve keresi a bármit.
A Reláció című koreográfia, amit Juhász Zsolt jegyez, szintén A legjobb Duó címet kapta. Bednai Nikolett és Vincze Levente Gergely egymásba kapaszkodva, mint mulatozó párokat ábrázoló nippek állnak a tér közepén. Megszólal a hegedű, a cselló. A fehérszoknyás nő lassan mozgatni kezdi az elegáns bajszú, hátrazselézett hajú férfi vállai fölött magasba tartott kezét. A hagyományos, a népi kel életre, tele energiával és gondolattal. Nem poros hagyományőrzés történik, hanem a régi átemelése, újrahasznosítása, hogy a jelen kor embere a szerelem bokázóiról és csapásairól tudjon beszélni. Arról, hogy a férfi hogyan forgatja meg a nőt, és a nő hogyan csavarja meg a férfit a szerelem tüzes táncában. A kezdő kép zárja a koreográfiát, a nő kezének lágy mozgása csellóbúgást simogat elő az ölelő férfiból.
Reláció
fotó: Dusa Gábor
A legjobb Szóló címet Újvári Milán A keringőtől a mambóig című koreográfiája kapta – a zsűritől és a közönségtől egyaránt. A performansz határfeszegetés, a szöveg és a tánc viszonyát vizsgálja. Újvári Milán egy pár évtizedes tánckönyvből olvas fel, közben elmozogja, eltáncolja az elhangzó sorokat. Arról, hogy lehet-e jampeckodni és „csörögni”, vagy az a jó, ha minden táncot, legyen az a mambó vagy a szamba, elegánsan, szépen kell eljárni. Mivel maga a szöveg is a táncról szól, a könnyed koreográfia komoly gondolatokat ébreszt. Az egyszerű ötletet professzionális technikai kidolgozottsága és önreflektív humora miatt lehet szeretni. Az elméleti oktatás után, a gyakorlatban is megszemlélhetjük, milyen az, ha a táncot szépen, illendően járja el valaki. Az Another brick in the wall című Pink Floyd-szám társastáncklubra hangszerelt verziójára készült rock-koncert koreográfia komolyan vétele sok további nevetés forrása.
A keringőtől a mambóig
fotó: Dusa Gábor
Találkozás Michelangelóval a másik szóló címe, amit a zsűri legjobbnak ítélt. A cseh Anezka Strániková már tavaly is részt vett a SzólóDuó Fesztiválon. Idén olyan koreográfiával érkezett, amely a test kidolgozottságára, szépségére fókuszál. Egyszerű költőiséggel idézi meg Michelangelo munkáit. A Haldokló rabszolga, a Lázadó rabszolga mellett más művek is be-bevillannak, akár a rajzok, akár a festmények közül, miközben az egész táncot úgy szövi át a görög szobrok esztétikája, hogy nem az válik valami avítt felmutatójává. Könnyeden, de tárgyát, az emberi testet mégis komolyan véve mozdul Anezka Strániková. A belőle áradó szeretet a precíz mozgáson keresztül találkozik Michelangelo alakjainak küzdelmével, önmarcangolásával.
Találkozás Michelangelóval
fotó: Dusa Gábor
A német Sophia Guttenhoefer Egy szárú olló című munkája a női egyenjogúságból és a társadalmi szerepekből vág ki egy perfomanszra valót. Egy fém olló csattogása adja a ritmust, amire – szőrtelenítésre utalás révén – kivágódik a táncos a társadalmi térből. Témájában ehhez hasonló az Újvári Milán által koreografált, szintén nem díjazott, de említésre érdemes Beszélj hozzám. A magányos női szereplő televízióból ismert típus képekben létezik, egyiktől a másikig sétál friss, mai party-zenére. A szingli létet komolyan vevő és azt közben önreflektív humorral kinevető performansz még a meghajlásra is tartogat egy patront: miután Egyed Bea a takarásból bedobálja ruháit, meghajolni egy I love myself feliratú pólóban jön vissza. Expresszív erejű a lengyel Inside out, Magdalena Bartczak önfeltáró preformansza. Gyönyörű, épülő jelenlétű alkotás, mely során a mozgás, a fizikai síkon létezés lesz a valódi létezés tere.
Érdekes színfolt volt a fesztiválon két keleti ihletettségű alkotás. A Démon című szólót Czap Gábor adta elő, akinek végzettsége: mérnök-informatikus. A világos történetet elmesélő perfomansz a keleti színház gondolat- és formavilágából merít. Ahogy a lengyel DO (Az út) című duó is. Adrian Bartczak és Michal Ratajski a különböző harcművészetekből is sok mozdulatot kölcsönzött. A kiinduló helyzet itt is világos: egy küzdelmet látunk. A produkció legizgalmasabb része az, amikor mindketten bekötött szemmel, vakon léteznek.
A nem díjazott duók közül nagyon szerethető a lengyel Ideje abbahagyni című, amely a veszekedő barátnők vagy anya-lánya viszonyt a mangák és animek erősen képszerű, stilizált világán keresztül boncolgatja. A remek zene és jelmezválasztás mellett az előadók, Maria Pawelec és Karolina Jaremko pontos jelenléte és egymásra figyelése is erősíti a perfomanszt. A svéd Felesleges mozdulat szintén a tánc oldottságát és feszességét vizsgálja. A lányok, Ellen Söderhult és Ida Hellsten nem a jampeckodás, hanem a természetesség felé indulnak el: az igényes koreográfiában néha egy-egy odébb lépést, véletlenül leengedett kart láthatunk, ezekből születik meg a következő mozdulat.
A gálaest első felében a tavalyi győztesek új munkáit nézhettük meg. A cseh Monika Cástková Twinkle című koreográfiája az élet felcsillanásával indít: fentről érkező szűrt fénykörben kéz járja táncát, mint lélek a semmiben. Aztán fénybe kerül az egész test, mely egyre „növekszik”, önmagára ébred. Miután az egész teret betölti, vetítés segítségével a csillagokba jut, ahonnét csillogás ragyog belőle. Végül visszatér a kiinduló helyzetbe, a kis fénykörbe. A Reservoir török-portugál duó: Sadiye Cansu Ergin táncolja Matthuie Ehrlacher szaxofonhangjaira. A fajsúlyos produkció a hang és a mozdulat viszonyáról beszél. A szaxofonból légzéshangok, ritmusok is előjönnek, ahogy a táncos is egészen durva, fizikai akciókkal indít. A nyers jelek egymásra hatnak, így születik a produkció.
Akár az alkotók életkorát nézzük (főleg húsz és harminc közöttiek), akár a felhasznált zenéket (sok mai irányzat, például minimal, techno, breakbeat), a fesztivál jellemzően fiatalos volt. Ez a felvetett témákban is megjelent… Meg a jampeckodásnak az igényes és professzionális módjában, ami tele van energiával és tenni akarással. Ezt még Újvári Milán tánc- (és illem)könyvének szerzője is megengedné és támogatná, ha látná.
