Helyünk a Nagy Szellem és a labdafej között
Szoboszlai Annamária kritikája a Lepkévé válás – Konspiráció előadásáról
Az előadás egy bizonyos pontján magunkra maradunk a rafinált textilbőrökbe bújt táncosok által életre keltett morfománok – egyébként lenyűgözően ötletes – világában.
Szoboszlai Annamária kritikája a Lepkévé válás – Konspiráció előadásáról
Az előadás egy bizonyos pontján magunkra maradunk a rafinált textilbőrökbe bújt táncosok által életre keltett morfománok – egyébként lenyűgözően ötletes – világában.
A magyar (előadó?, képző?, netán „kortárs”?) művészetben egyedülálló az Élőkép Társulat képviselte világ. Hogy rögtön az elején hezitálnom kell, hogy mind a korábbi előadásaik, mind a Lepkévé válás láttán nehezemre esik a hozzávetőleges besorolásuk is, azt csekély részben a rendező ismert szakmai háttere (Bérczi Zsófia az Iparművészeti Főiskolán végzett vizuális kommunikáció szakon), jóval nagyobb részt a minden máson túl domináns – kénytelen-kelletlen performatív szituációba kerülő – vizuális világ okozza. A kortárs művészet – azon belül is a tánc, a színház – jellemzően innovatív, vagyis nem áll tőle távol különböző művészeti területek társítása, házasítása, tehát a besorolási kísérletre tulajdonképpen nem is lenne szükség. Csakhogy az Élőképnél a házasítás újra s újra félrecsúszik.
Alapvetően színpadra tervezett, az idő egy adott pontjától az idő egy adott pontjáig tartó produkcióval – nem pedig egy kiállított-installált tárggyal – állunk szemben, s ezt mi sem teszi egyértelműbbé, mint hogy leülhetünk. Nem volt ez másként 2006-ban sem, mikor a Trafó előadóterébe költözött be az a steril fehér – mikroszkópnyi lepkegubóra vagy galaktikus szülőcsarnokra egyaránt emlékeztető – textilpalota a trükkös oldalkapuival, a rejtett, talajszintű kijárataival, és a mennyezet felől beszűrődő „méhszájjal.” A néző örömest átadja magát ennek az ember nélküli volt-lett valóságnak, melyben narrátor mesél a fán bebábozódó, metamorfózisra váró lepkéről, majd egy indián legenda nyomán a földi életformák megjelenéséről. S míg mitikus eredettörténetünket hallgatjuk, megelevenedik a színpad: a szellem fénnyé, a fény színné, a szín szilárd anyaggá, a szilárd anyag kavicstengerré, homoksivataggá és kristállyá álmodja önmagát; a kristály pedig virágos mezővé, fává formálódik, legvégül pedig megjelenik a földigiliszta. S valahol épp itt, a földigilisztánál van elásva az a pillanat, amikor, bár tudni vélem, hogy szép és fontos dolgokat érint az Élőkép, felébred bennem a gyanakvás minden, a szemem előtt, a színpadon élő képpel szemben. És egyáltalán nem azért, mert a giliszta további álma a bálnalét, de mielőtt csobbanna az óceánban, előbb még a gyors (meta)morfózis kedvéért ormányaikkal egymásba kapaszkodó elefántokként inkarnálódik.
A probléma okát keresve logikázhatnék úgy, hogy a színpadi mű belső evolúciójának félresiklásáért az a két óriáslabda-fejű lény a felelős, akik sötét- és türkizkékben lépnek elénk holmi mindentudó, jövőbeni ember-formák gyanánt, s akik űrhajóról, a mi véglénységünkről, a földi létbe bekerülő jó és rossz impulzusokról, az impulzusok továbbítóiról, bebábozódottságunkról szónokolnak, meg arról, mikor vágjuk majd gallyra a következő bolygót, ahol galaktikus járművünk újonnan földet ér. Jogos a kritika, értem a humort és még azt a bizonyos impulzust is leveszem; s akár még sikeres is lehetne ez az abszurdba s groteszkbe hajló játék, ha felfoghatnám, mi az alkotók tényleges álláspontja. Ha egy olyan mondat elhangzása után, mint „az állat legszebb álma az ember”, leszúrtak volna valahová legalább egy lepkebábos jelzőkarót a két lábon rohangáló sárga csibefalatok, meg az egyiküket megevő, rózsaszín morfomán kutyaalak mellé… Mert az előadás egy bizonyos pontján magunkra maradunk a rafinált textilbőrökbe bújt táncosok által életre keltett morfománok – egyébként lenyűgözően ötletes – világában.
Ami eddig fölépült, az most előttünk leépítkezik. Mi az, amit látunk? Egy koncepciózus, élő-mozgó-textiles-színházi totális dekonstrukció, ahol nem marad más, mint a puszta tér, a forma, a szín, a mozgás és a látvány? Arra kíváncsiak az alkotók, hogy megélhet-e színpadi, dramatikus műként valami, amiből hiányzik az emberi individuum? A mitikus eredettörténetből a végtörténetre ugyanis maradnak az arctalan, angyalformájúra bábozódó színek. Ez mind egy kortárs, mind egy tartalmában a misztériumjátékok felé bandzsító előadástól kevés.
A dolog pikantériája, hogy a Lepkévé válás több olyan momentumot is rejt magában, mely egy alapvetően színházban gondolkodónak a gömbfejét segítségül híva, elképesztően progresszív előadáshoz vezethetne. Az Élőkép – nevéhez híven, arra tesz szakadatlanul kísérletet, hogy imaginatív képeket alkosson, hogy a képek képesek legyenek beszélni (persze csak a szó átvitt értelmében). Mert ha a kép mellé valóban szó társul, de a kettő nem képes szervesen összekapcsolódni, akkor eredményül sem kaphatunk mást, mint a vizuális művészet álmát arról, hogy színház legyen.
Lepkévé válás - Konspiráció (Élőkép Társulat)
Felhasznált és inspirációs szövegek: Patrice Van Eersel: Az ötödik álom; Terebessy Tóbiás: Lepkévé válás; Miguel Torres: A két valóság szárnya; A. de Saint-Exupery: Citadella. Vizuális és dramaturgiai tervezés, rendezés: Bérczi Zsófia. Figurák, mozdulatok, koreográfia: Bérczi Zsófia és a társulat. Vizuális inspirációk, bálnák: Terebessy Tóbiás. Animációk: Molnár Márk, Szarka Fedor Guido, Terebessy Tóbiás. Hangmontázs: Bársony Júlia. Programozás: Tankó Barnabás, Tasnádi József. Videovágás: Ernst Süss, Bérczi Zsófia. Udun játszik: Szarka Fedor Guido. Hangfelmondás: Birtalan Krisztina, Mátyás Attila, Szarka Fedor Guido, Rimóczi István. A rendező munkatársa: Tankó Barnabás.
Morfomán szereposztás: Birtalan Krisztina, Szabó Ildikó Ágnes, Jobbágy Bernadett, Hrotkó Heléna, Csikós Nóra, Török Enikő, Kecskés György.
Szkéné Színház, 2012. január 18.
