Baljós árnyak
Králl Csaba kritikája a Dark mattersról
Pite számára a mese csak dobbantó a gondolat, a képzelet szabad utazásához, saját magunk és a világ megértéséhez. S hogy az a „sötét anyag”, amit a koreográfus saját és táncosainak mozgásbeli vizsgálata és formázása alá hajt, még életszerűbbnek mutatkozzék – tartogat meglepetést a végére is.
Králl Csaba kritikája a Dark mattersról
Pite számára a mese csak dobbantó a gondolat, a képzelet szabad utazásához, saját magunk és a világ megértéséhez. S hogy az a „sötét anyag”, amit a koreográfus saját és táncosainak mozgásbeli vizsgálata és formázása alá hajt, még életszerűbbnek mutatkozzék – tartogat meglepetést a végére is.
Nem, nem George Lucas és a Csillagok háborúja… Crystal Pite kanadai koreográfus Dark matters (Sötét anyagok) című koreográfiájában manipulálnak „baljós árnyak”. Túlviláginak látszó, névtelen, arctalan, koromfekete kezeslábasban sündörgő teremtmények, akik hol marionett bábot mozgatnak a háttérből, hol nindzsaharcosként aprítják egymást halomra, hol a sors, az ismeretlen, az univerzum örök feketeségének megszemélyesítéseként lebegnek jelenetről jelenetre. Merthogy van is meg nincs is narratívája Crystal Pite koreográfiájának, olyan, mint egy búvópatak; vannak is meg nem is konkrét szereplői, esetleg többarcúak, megfoghatatlanok, képlékenyek. Ez a szemtelen játék aztán szemet gyönyörködtető hatalomra tör a darabban.
fotók: Chris Randle
A két részben játszott előadás első fele egy gyilkos mese. Már odáig, hogy a – többi táncoshoz hasonlóan bámulatos mozgáskultúrával megáldott – Peter Chu játszotta fiatal, sötétkeretes szemüvegű, modernkori Gepetto (precíz filmes vágások sorjázása közepette) marionett bábot eszkábál magának, amely életre kel – mert a „baljós árnyak életre keltik. Az ártatlannak induló Pinokkió-történet azonban Frankestein-sztoriba fut, és gyilkosság lesz a vége, hiszen a kis filigrán fabáb fellázad teremtője ellen, egyre vérszomjasabbá válik, mígnem egy méretes szabászollóval brutálisan kivégzi húsvér mentorát. A szoba, ahol a történet játszódik, ekkor fordul ki sarkaiból. A tapéta leszakad a falakról, a fém tartóállványzat nagy robajjal összedől, a színpadi világítás is ott himbálódzik ég és föld között – minden romokban. Csata utáni, kozmikus tájkép tárul elénk, falig lemeztelenített, feldúlt színpaddal, és e kietlen, futurisztikus tájon némán kóborló, akár társaikkal is leszámolni kész fekete kísértetsereggel.
Az alig karhosszúságú marionettet öten mozgatják, hosszú pálcákkal, kitűnő összhangban, a természetes mozgás elbűvölő illúzióját keltve. Az „animátorok” a bunrakuhoz hasonlóan elrejtve, feketében játszanak, de Pite nemhogy igyekezne még jobban eldugni, „láthatatlanná tenni” őket, inkább teret ad nekik, folyamatosan helyzetbe hozza őket, érzékeltetve, hogy szorgoskodásuk nem pusztán technikai jellegű, hanem életek, sorsok függnek tőlük: teljhatalmú, kiszámíthatatlan urak, akik kényük-kedvük szerint bolondját járatják a világgal.
Pite meggyőző tudatossággal emeli főszereplővé az árnyalakokat, a voltaképpeni másodhegedűsöket, a báb mozgatóit. Szabadabb megközelítésben: a sorsot, a véletlent, az ismeretlent, nevezze ki-ki hite és meggyőződése szerint. Ők rendezik be tárgyakkal, kellékekkel az elején a szobabelsőt ábrázoló kasírozott díszletet, és aztán ők rombolják porig. Az összeomlás nem kíméli a színpadi valóságot, de az illúziók helyszínét, magát a „színházat” sem – hogy aztán Pite az első felvonás utolsó képében éppen ezen a leleplezett, magát pőrén megmutató, illúziótlanított terepen vesse be az egyik legtökéletesebb illúziót, amit az utóbbi időben színpadon láttam. Egy árnyalak jön, felnyalábolja földön fekvő társát, lassú lépésekkel megindul vele és rádobja az összedőlt vastraverzekre. Élő ember helyett egy ember nagyságú hasonmást, egy kitömött bábut.
A második részben aztán a történetet leváltja a (tiszta táncba oltott) absztrakció – miközben a cselekményszál itt is feldereng, legtöbbször a tüllfüggöny mögötti jeleneteknél, majd gyönyörűen elvarrásra kerül (de nem akkor és nem úgy). Öt árnyalak és egy húsvér szereplő helyett öt táncos és egy árnyalak veszi birtokba színpadot. Utóbbi hol becsatlakozik a koreográfiába, hol kívülállóként settenkedik a háttérben, mint egy mágus. A „Gepettót” játszó Peter Chu figurája is kettős: egyszer civil táncosként van jelen a színpadon, másszor szerepében feltámadva, és ezáltal személyiségét, karakterét (okos és leheletfinom utalások által) visszanyerve vesz részt a táncban – anélkül, hogy ez az átváltozás, ez a csiki-csuki egy pillanatig is megerőszakolná az absztrakciót.
Az a mozgás, amit Pite az első részben a marionetten, egy holt anyag élő és virulens mozgatásával valósít meg és teljesít ki, azt most az élő táncos testeken viszi végbe és fogalmazza tovább. Az előadók pedig (Eric Beauchesne, Peter Chu, Sandra Marín Garcia, Yannick Matthon, Jiří Pokorný, Cindy Salgado, Jermaine Maurice Spivey) nem csak engednek ennek a hihetetlenül intelligens, gazdag és szárnyaló koreográfusi képzeletnek, hanem táncuk által a szavakkal megragadhatatlan érzéki és vizuális gyönyör teljességével töltik meg azt. Ahogy a báb nyeklik-nyaklik, hajlik, mozog az illesztések mentén, és képes rendkívül érzékeny és izolált mozgásra, úgy játszik Pite a táncosok testével. Hajlítgatja őket mint a colostokot, hullámoztatja partra csapódó tengeráramként, érintéseket, támasztékokat, megnyugvásokat és kitöréseket indukál, energiákat, erőket áramoltat végig rajtuk – s mindezt nagyon elevenen, puhán, plasztikusan.
És igen: bár részben történetet mesél, nem köti gúzsba a fantáziát, és nem kínál fel készen semmiféle instant megoldást. Pite számára a mese csak dobbantó a gondolat, a képzelet szabad utazásához, saját magunk és a világ megértéséhez. S hogy az a „sötét anyag”, amit a koreográfus saját és táncosainak mozgásbeli vizsgálata és formázása alá hajt, még életszerűbbnek (azaz nem feketére és fehérre, jókra és gonoszakra osztott világnak) mutatkozzék – tartogat meglepetést a végére is. A második részben végig ott ólálkodó fekete ruhás lény „kibújik a bőréből”, s mint alsóneműre vetkőzött, sudár hölgy (Sandra Marín Garcia) újrajátssza az életre keltett fabábot a „feltámadt Gepetto” keze alatt egy csodálatos kettősben; s hogy helyrebillentsen valamit az élet igazságtalanságából, összevarrja a férfi szívtájékán okozott sebhelyet, képszerűségében is illuzórikus, fájdalmas öltésekkel.
Dark matters (Kidd Pivot – Kanada)
Zene: Owen Belton. Látvány: Jay Gower Taylor. Fény: Robert Sondergaard. Jelmez: Linda Chow. Koreográfus: Crystal Pite.
Táncosok: Eric Beauchesne, Peter Chu, Sandra Marín Garcia, Yannick Matthon, Jiří Pokorný, Cindy Salgado, Jermaine Maurice Spivey.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2012. február 17.
