Mutáns Napóleon, gyalogszerrel
Szoboszlai Annamária kritikája a Hófehérke és a hét törpéről
A Pécsi Balett egyrészes, alig hatvanperces mesebalettje nemcsak a felvonásokkal spórol, de a mesével is. Hat pár fékezett erejű kvázi báli táncával kezdődik az egész…
Szoboszlai Annamária kritikája a Hófehérke és a hét törpéről
A Pécsi Balett egyrészes, alig hatvanperces mesebalettje nemcsak a felvonásokkal spórol, de a mesével is. Hat pár fékezett erejű kvázi báli táncával kezdődik az egész…
A gyerekek szeretnek viccelődni. Különösen a fiúk érzik szükségét annak, hogy miközben szól a zene, ugrálnak a táncosok, csillognak a hercegváró kislányszemek, poéngyártásba fogjanak. Ilyenkor a pedagógiai érzékkel rendelkező felnőtt igyekszik nem elnevetni magát a gyerekes tréfákon, jópofáskodásokon; nem tüzeli tovább az amúgy sem őrlángon égő gyermekfantáziát. De mit lehet tenni akkor, ha Hófehérke épp az imént nyelte le a falatot a mérgezett almából, ha a nagyra nőtt törpék épp kétségbeesést játszva állják körül a szerencsétlenül járt királykisasszonyt (sőt mi több, az állathaverkák is: a mókus, a nyuszi, a katica meg a medve), és akkor hopp, véletlenül arra grasszál egy rizsporos parókás herceg (fehér ló, fegyvernök, puska... vagyis minden nélkül)! Egy herceg, aki bár cseppet sem hasonlít Napóleonra, viszont annyira nincs mit tennie a színpadon a pár kötelező modernes-balettes kar- és lábmutatvány után, amit számára rendelt a koreográfus (Czebe Tünde és Vincze Balázs), hogy az ember szinte megsajnálja, s elismeri: tényleg, talán valóban jobb lenne neki Szent Ilona szigetén.
fotók: Vincze Brigitta | forrás: Pécsi Balett
A Pécsi Balett egyrészes, alig hatvanperces mesebalettje nemcsak a felvonásokkal spórol, de a mesével is. Hat pár fékezett erejű kvázi báli táncával kezdődik az egész. Jó, valahogy minden előadást el kell kezdeni, de a tizenkettek felütése egyszerűen szegényes, és nem derít jobb kedvre a király csoszogós, ügyetlenkedésével kacagtatni akaró entrée-ja sem. Ellenben a gonosz királynő mindenkin túlmagasodó alakja hatásos kép lehetne, ha az előadás végéig valamiképp játszani lehetne fenyegetőn magasba nyúló alakjával – de az alacsony feszültségűre tervezett produkcióban kisül a poén: szoknyája alól kikerül az emelvény, és a fenség földszinteződik. Ennek ellenére mégiscsak ő az egyetlen, akinek szerepéről határozottabb kép élt az alkotókban. Még ha nem is lehengerlő a számára kreált mozgásanyag, karakterében fölvillannak sötét érzelmei, indulatai.
Ugyanez már nem mondható el se a Vadász, se Hófehérke figurájáról. Az előbbi (azon túl, hogy foglalkozásának egyértelműsítése végett a darab legelején kénytelen lenyilazni egy madarat, egy sült csirkét és a királyt) még csak egy szomorú vadmalac-szívvel sem terheli meg a darab dramatikáját (rendező: Uhrik Dóra). Hófehérke pedig többé-kevésbé a Walt Disney-rajzfilm rebbenő leányalakját hozza, hol valamiféle szelídített tangóra, hol meg dzsesszes alapú-hangulatú, vérszegény programzenére (zene: Riederauer Richárd), mely nehézkesen ugyan, de összebékül a fantáziátlan, vetített erdőfotóval, a térbe helyezett fenyőfákkal meg a törpék erdei kulipintyójával. Vagyis, nem áll túl jól mesénk szénája a törpékkel való találkozó előtt.
A lapos kezdésből – amit csak Tükrömtükröm királyné és kissé tyúkszerűen lépkedő hollója (mértékkel ugyan, de) pillanatokra feldob – minden várakozásom ellenére a törpék sem vezetnek derűsebb-félelmetesebb mesetájak irányába. Bár egészen reménykeltő, ahogy hét törpénk hátulról, a nézősorok közt előrerobog a színpadra, hapcizva, felbukva, morogva, lámpást rázva, csakhogy a színpadon mintha valami delejes varázslat alá esnének ők is: kivész belőlük minden valóságosan mesés. És maradnak szimplán felnőttek, akik nagyra nőttek, de törpének öltözve táncolnak egy mesedarabban, és úgy hívják őket, mint Walt Disney törpéit: Tudor, Vidor, Szundi, Szende, Hapci, Morgó, Kuka. Néha ír szteppelnek is. Hiába vagyunk erdő mélyén, furcsa, meglepő emberkéknél; az egyes jelenetek, sorjázó táncbetétek közt csak a végtelen űrt tapasztalom. Pedig a Hófehérke alkotói nem kezdők a szakmában. Kell, hogy legyen érzékszervük a hiátusok felfedezésére és képességük az elfedésükre. Távol álljon tőlem, hogy ötleteket adjak az alkotóknak, hova kellett volna kicsit több lelemény, kicsit több játékosság, szín és szív; annyi, de annyi lehetőség lett volna életet lehelni nem csak Hófehérkébe, de az egész darabba is…
Jó, hogy a Pécsi Balett gondol a gyerekekre, és létrehoz egy feltehetően nagy érdeklődésre számot tartó előadást, de a Grimm-gyűjtésből származó, ma a gyerekek előtt sajnos jobbára Walt Disney-meseként ismerős Hófehérke és a hét törpe pécsi balettváltozatának alapvető problémája, hogy nem tudja – nekem úgy tűnik, meg sem kísérli – megteremteni a mese világát, valóságát. Ehelyett desztillálódik, s noha a szerzők gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt ajánlják, nem szól igazán egyikhez sem.
Hófehérke és a hét törpe (Pécsi Balett)
Zene: Riederauer Richárd. Díszlet és jelmez: Andrea T. Haamer.
Koreográfia: Czebe Tünde, Vincze Balázs. Dramaturg, rendező: Uhrik Dóra.
Szereplők: Ujvári Katalin, Nagy Írisz, Dóri István, Pataki Szabolcs, Harka Máté, Dóri István, Kócsy Mónika, Tuboly Szilárd, Koncz Péter, Molnár Zsolt, Szabó Márton, Matola Dávid, Kiss Eszter, Dér Dalida, Czebe Tünde, Kerekes Soma Lőrinc, Harka Máté.
Művészetek Palotája, Fesztivál Színház, 2012. február 29.
