Tánckoktél
Szemessy Kinga kritikája a Physpacomról
Bajári és Jónás duettje Philip Glass örvénylő tétele ellenére sem válik lefordítható szerelmi történetté, ahogy Feledi matekozós jelenetét is csak küszködve társítom iskolába kerüléshez, éréshez, felnőtté váláshoz.
Szemessy Kinga kritikája a Physpacomról
Bajári és Jónás duettje Philip Glass örvénylő tétele ellenére sem válik lefordítható szerelmi történetté, ahogy Feledi matekozós jelenetét is csak küszködve társítom iskolába kerüléshez, éréshez, felnőtté váláshoz.
A modern balett, egy stroboszkóp, a gyökvonás és Frank Sinatra véletlenszerű találkozása a Refektóriumban. A koreográfus Feledi János artisztikus magasugrása az emberek esendő útkereséséről szól – legalábbis a papírforma szerint biztosan. A szürrealizmustól kölcsönzött felütésem korántsem ad hoc: Feledi előadásában látszólag „hasra ütéses dramaturgia" szerint váltják egymást a jelenetek.
Először Jónás Zsuzsa jelenik meg: lenge felsőjének, túlméretezett kisnadrágjának, vádli középig húzott fehér zoknijának, a hajzselének és a „szemtelen" fénybeállításnak köszönhetően egy pelenkás focista-démonra emlékeztet. Minden látványelem ellene dolgozik az amúgy érdekesen épülő zizegésének, kvázi születéstörténetének. (Hozzáteszem, ugyanez a jelmez-kompozíció a további szereplőkön se remekel.) Jónásra egy böhöm fekete hátfal mögött várnak a többiek, hogy aztán másodnyitányként közösen eltáncoljanak egy csiki-csuki struktúra alapú, geometrikus, merev karokat alkalmazó mozgásanyagot – íme, beindul az élet fogaskereke. Erre hirtelen fordulattal technicista jelenetek felelnek: előbb a projektoros kockacsillag-eső, majd Lázár Eszter és Horváth Zita (ön)ismerkedése egy stroboszkóppal, valamint egy profi biciklilámpával. A sorban következik még az egyszerűségében legnemesebb „futószalag" rész, amikor egymást követve, fel-felsejlő unisonók szerint egy frontális és egy diagonál fénysávban táncolnak az előadók. A darabot átható, klasszikus balett és a kortárs tánc között mozgó stílus ebben és a Feledi János köré rendezett rituáléepizódban érzi magát a legjobban: itt lebilincselő tiszta táncot látunk, amely nem kíván túlmutatni önmagán, nem tör mélyfilozófiai babérokra.
Nem kényszerítenek rám párkapcsolati asszociációkat, sőt – a kosztüm funkciója szerint – van időm szabadon gyönyörködni a feszülő inakban, a kimunkált testekben, a gravitáción minden ízben nevető teljesítményekben. Nem így esik a későbbi diszkó momentum, amelyben Jónás Zsuzsa szüntelen szinkronbeszél a háttérzenével („Do you know Frank Sinatra?; „Suck my ass!" stb.), Horváth Zita pedig kétségbeesetten X-eket rajzolt a parkettra. A fő problémám, hogy a beharangozó prospektus híján például egyáltalán nem társítanám Bajári Levente záró szólóját semmilyen elmúlás- vagy halálszaggal, hiába csendül fel még az Ave Maria is. Bajári és Jónás duettje Philip Glass örvénylő tétele ellenére sem válik lefordítható szerelmi történetté, ahogy Feledi matekozós jelenetét is csak küszködve társítom iskolába kerüléshez, éréshez, felnőtté váláshoz. Önmagukban érvényesek, izgalmasak az etűdök, de a fragmentáltság és a széttartó célok nem idéznek fel bennem egyetlen, kanyarokkal telt, mégis konstans emberi utat. Az egyik részlet könnyedén dekódolható bulikörkép, míg a másiknál el van eresztve a kezünk. Jónás Zsuzsa rendkívüli (néhol talán túlzó) arcjátékos, míg a többiek egyneműre meszelve működnek. Akkor ő lenne a kiemelt főszereplőnk? Azaz a keret, a férfiúi zárlat téves feltételezés, hiába látom benne a Jónás-féle szóló torz visszaköszönését? Kérdések görgetege.
Mindemellett még a fizikalitás, a tér és a kommunikáció fogalmak is magukért kiáltanak – hiszen a cím ennek a rövidítése: physical space communication. Physpacom – nos, hangzatos koktélnév lehetne. Ízében csíp, de különben zárványos, mint a Bloody Brain (avagy az ír krémlikőr és a barackpálinka lehetetlen kevercse). Túl nagy markolásnak vélem ezt a kísérletet, ám közben büszke vagyok a remek táncos gárdára, akik azért stabilan hitték és hirdették, hogy ennyi érzelmi és értelmi mozzanatot hűen tudnak majd tolmácsolni a nézők felé.
Physpacom
Zene: montázs. Dramaturg: Lisztóczky Hajnal. Fény: Stadler Ferenc. Díszlet: Minorics Krisztián. Rendező-koreográfus: Feledi János.
Táncosok: Jónás Zsuzsa, Lázár Eszter, Horváth Zita m.v., Bajári Levente m.v., Feledi János.
Nemzeti Táncszínház, Refektórium, 2012. április 18.
