Az ismeretlen kutatása
Králl Csaba kritikája az Ahogy azt az apám elképzelte előadásáról
A kérdező, és nem állító típusú előadásokban az a jó, hogy bizonytalanságban hagyják a nézőt. A bizonytalanság pedig az egyik legkreatívabb, legértékesebb, legizgalmasabb szellemi állapot.
Králl Csaba kritikája az Ahogy azt az apám elképzelte előadásáról
A kérdező, és nem állító típusú előadásokban az a jó, hogy bizonytalanságban hagyják a nézőt. A bizonytalanság pedig az egyik legkreatívabb, legértékesebb, legizgalmasabb szellemi állapot.
Csupa-csupa kérdés az előadás. Csak kérdés. Semmi válasz. Semmi állítás. Hód Adrienn, Molnár Csaba és Marco Torrice közös munkája minden megfontolt és óvatlan pillanatában a tánc, a test, a tér alapfogalmaira kérdez rá. Úgy tesznek, mintha a mozgásról és testről szerzett, több évszázadon át egymásra rakodó gigantikus tudáshalom és tapasztalat, amit egyetemes táncművészetnek nevezünk, nem is létezne. Mintha mindent előröl kéne kezdeni. A nulláról. Mintha bevezették volna őket valamikor a történelem kezdetén egy üresnél is üresebb, totálisan süket, fekete térbe, majd rájuk zárták volna az ajtót azzal a felkiáltással, hogy addig ugyan ki nem jöhetnek onnan, amíg fel nem találják a – táncot. Vagy valami affélét. Valami olyasmit, ami majd 2012 áprilisában a MU színpadán rettenetesen hasonlítani fog ahhoz, amit az idő tájt tudálékosan kortárs táncnak (vagy minek) hívnak.
A kérdező, és nem állító típusú előadásokban az a jó, hogy bizonytalanságban hagyják a nézőt. A bizonytalanság pedig az egyik legkreatívabb, legértékesebb, legizgalmasabb szellemi állapot. Bármi megszülethet belőle. Akár nézőnként más és más. Mi a tér, hol vannak a határai, meddig bővíthető? És benne a táncoló ember: hogyan, miért, miből születik a mozgás? Van-e különbség, ha ruhában vagy ruha nélkül táncol? S vajon befolyásolja-e a táncosokat, ha a nézőtérről figyelik őket? És minket, ha ők meztelenek?
Ehhez a finom kommunikációs játékhoz épp csak tompítanak a nézőtéri fényeken. A táncosok így nem csak sötét, foltszerű emberfejeket látnak a színpadról, hanem tekinteteket, reakciókat kaphatnak el. Amivel élnek is, sőt, még alá is játszanak, amikor hetykén, dacosan, kíváncsian, esetenként rezignáltan, tompán vagy zavartan szembenéznek a közönséggel és vizslatják a publikumot. Van arcuk hozzá. Miközben a néző maga sincs biztonságban, a körülötte ülők láthatják minden apró rezdülését, figyelemmel kísérhetik őt is.
A koreográfia másik meghatározó élménye a zene hiánya, és vele fordított arányosan a csend ereje, illetve felerősödése egyfajta tömör, ólmos csenddé, amely még érzékletesebbé válik a meghatározhatatlan időközönként (de 6-8 percnél semmiképp nem gyakrabban) pár másodpercre beúszó, erős érzelmi töltésű szimfonikus zenei betétek bejátszása után hirtelen beállt, vákuumszerű csendben.
Lassú lefolyású, levegős, helyszínspecifikus táncperformansz a Hodworks legújabb produkciója: hosszan elnyúló, lazúrosan áttetsző váltásokkal, alaposan mérlegelt kibontakozással, az öltözéssel-vetkőzéssel járó szusszanásnyi megállásokkal és – a hétköznapi jelmezekből is következően (tervező: Artista Stúdió) – az előadást velejéig átitató természetes civilség érzetével.
fotók: Kővágó Nagy Imre | forrás: Mu Színház
A mozgás csak úgy, találomra bukik ki a táncosokból (Cuhorka Emese, Garai Júlia, Molnár Csaba, Márcio Canabarro), azzal az öntudatlan természetességgel, ahogy vizet kortyolunk, pislogunk, lépünk, megemeljük a kezünket. Felveszik, elejtik a mozdulatokat, ki- és beszállnak a táncba, mint amikor a gyermek beszélni tanul, és csak szófoszlányok, mondattöredékek hagyják el a száját. A színpadi megnyilatkozások szegregált, egyéni akcióknak tűnnek az előadás nagyobbik felében. Bár mindenki egyedül van a közös játékban, a táncosok mégsem függetlenül és önkényesen bolyonganak a térben, láthatatlan kéz szervezi különös atmoszférájú, laza szerkezetű csoportjátékba őket. A darab az improvizáció és rögzítettség között billeg, s bár minden jel arra mutat, hogy csak a legfontosabb csomópontok és a mozgáskészlet kerete van kőbe vésve, bizonyos esetekben megeshet, hogy improvizatívnak hat akár egy fix mozgásrészlet is.
Az előadásban végig hangsúlyos szerephez jut a meztelenség. Egyszer egy póló, másszor egy nadrág kerül le a táncosokról, időnként mindkettő, de az is előfordul, hogy mindenki anyaszült meztelenül táncol. Mégsem szokványos helyzet ez, hiszen a lecsupaszodásnak itt nincs jelentése, lehetséges dekódolása, inkább maga a puszta tény válik kísérlet tárgyává: ugyanolyan természetesen viselkednek-e a táncosok mozgás közben ruha nélkül, mint ruhában? Ami, főleg az előadás utolsó harmadában, ahol már szabályos kontaktok is kialakulnak, egészen merész és újszerű szituációkba sodorja az előadókat. „A meztelenség mindig egy kicsit civil marad a színpadon – nem úgy, mint például egy táncelőadásban" – nyilatkozta a napokban egy fiatal színésznő, de míg ő civilségen valamiféle színpadidegen magatartást értett, Hódék arra keresik a választ, hogyan lehet a meztelenség a civil, természetes színpadi létezés szinonimája.
Hód táncosai a darab második felében elkezdik szisztematikusan lebontani maguk körül a (színházi) teret. Először véletlennek tűnik, ahogy egy kinyújtott kar, egy oldalra emelt láb beleakad a színteret szegélyező fekete függönybe, később azonban nyilvánvalóvá válik a szándékosság. A tér lassan kiürül, mindenki szétszóródik a széleken, és bontani kezd. Miközben, persze, játszik. Játszva rombol. Beletekeredik a kárpitba, bújócskázik, püföli az ablakot, felszedi a táncszőnyeget és alámászik, őrült helyekre tornázza fel magát, direkt zajt kelt, csörömpöl, kalapál. Meg sem állnak addig, amíg tökéletesen le nem meztelenítik, fel nem forgatják a teljes színházbelsőt. A tér ekkor ugyanazt a profán, természetes arcát mutatja, mint ruha nélkül a táncosok.
Nemesen egyszerű és szép a darab lezárása: megvalósul benne az, ami a koreográfiából végig hiányzott, amit az alkotók tudatosan kerültek. A táncosok most már nem csak a közönséggel keresnek szemkontaktust, hanem egymással is. Így hátrálnak ki a térből lassan lépegetve, hol felénk, hol társaik felé fordulva. Semmi érzelmesség, semmi beszédesség, csak szemkontaktus.
Ahogy azt az apám elképzelte (Hodworks)
Alkotók: Hód Adrienn, Molnár Csaba, Marco Torrice. Jelmez: Artista Stúdió. Fény: Wil Frikken.
Előadók: Cuhorka Emese, Garai Júlia, Molnár Csaba, Márcio Canabarro.
MU Színház, 2012. április 23.
