Átlátás a palánkon
Szoboszlai Annamária az Orpheus és A fából faragott királyfi előadásáról
Az est első darabja, az Orpheus az ismerős mozdulatsorokon túl (melyek ezúttal fekete biznisz-öltözékbe bújtatódnak) még csak-csak ad némi gondolkodnivalót a nézőnek, de Balázs Béla mesejátékának hősei ilyesmivel már korántsem szerencséltetnek minket.
Szoboszlai Annamária az Orpheus és A fából faragott királyfi előadásáról
Az est első darabja, az Orpheus az ismerős mozdulatsorokon túl (melyek ezúttal fekete biznisz-öltözékbe bújtatódnak) még csak-csak ad némi gondolkodnivalót a nézőnek, de Balázs Béla mesejátékának hősei ilyesmivel már korántsem szerencséltetnek minket.
Aki jelen volt a Szegedi Kortárs Balett Sztravinszkij- és Bartók-estjén majd' egy hónapja a MűPá-ban, és meghallgatta-látta az Orpheust és A fából faragott királyfit a Kocsis Zoltán vezényelte Nemzeti Filharmonikusok előadásában, az talán más élményekkel telten hagyta el a nézőteret, mint az, aki április vége felé látogatott el a Budapest Táncfesztivál keretében bemutatott két egyfelvonásosra. Ez utóbbi alkalommal ugyanis elmaradt az élő zene. Mint ahogy az érzés is, hogy itt most valamit kaptam, valamit hazavihettem magammal a derékban megtört színházjegyen kívül is.
Pedig tudható, mindkét történet a nálánál magasabb rendű erő – és önnön Embersége – próbájának kitett emberre tekint. Orfeusz, a lantos, szerelméért száll le az Alvilágba, kiszabadítani azonban nem tudja, mert a tiltás ellenére hátranéz, s így Eurüdiké Hádész foglya marad. A fából faragott királyfi szintén beavatás-történet, a férfié és a nőé; vajon képesek a Tündér által köréjük font varázsködön át is meglátni egymás tiszta, igaz lényét? A spirituális értelemben vett megismerésre szögezték tehát tekintetüket a szegediek, de a színes foltok formává fókuszálása nem járt sikerrel.
Az Orpheus és A fából faragott királyfi láttán újra nyilvánvalóvá vált, hogy a Szegedi Kortárs Balettban technikás, jó táncosok vannak, hogy az alkotóknak használható és grandiózus vizuális elképzeléseik vannak, és hogy Juronics Tamás koreográfus mestere a könnyen fogyasztható, formabontónak, újítónak, keresőnek kevéssé becézhető „kortárs" táncszínháznak. Az est első darabja, az Orpheus az ismerős mozdulatsorokon túl (melyek ezúttal fekete biznisz-öltözékbe bújtatódnak) még csak-csak ad némi gondolkodnivalót a nézőnek, de Balázs Béla mesejátékának hősei ilyesmivel már korántsem szerencséltetnek minket. Utóbbi közben maximum azon tűnődöm el, mit jelenthet a Szürke Tündér felkiáltójel-erősségű tűzpiros ruhája, miért öltöztettetett a királykisasszony az önfeláldozás, a misztikus áhítat ibolyaszínébe, s a flitteres Elvis Presley-fehérben tündöklő fabáb miért kapja szájára Jack Nicolson Joker-mosolyát a Batmanből.
Ezen még tova is lendülnék, érzem, különösen a violaszín ruhán, mert a lelki átalakulással az még magyarázható. De a repkényt nem tudom feledni. A kezdőképen a történet díszletéül szolgáló deszkapalánkra – mely, ha úgy tetszik, fölfogható akár két világ válaszfalaként – hirtelen-zöld futónövény vetítődik a Tündér lába nyomán. A látvány inkább giccses, mint szép; inkább ciki, mint jelentéses. Persze jól mutat a pirosruha-zöldnövény komplementer színösszeállítás, főleg, hogy az öltözékhez a földön komótosan végigaraszoló uszály is társul, de a színdramaturgia elővigyázatlan ígérete nem kerül kibontásra. A megelevenedő fákkal, a medrében tomboló patakkal hasonló a helyzet. A hosszú fehér ruhás táncosok mozgó testére vetülő erdőnek meg a hullámzó víznek a képe hologramszerű látványt idéz elő a színpadon, s noha az illúzió sikerül, puszta dekorativitásánál fogva jobban illik egy romantikus musicalbe, mint egy beavatás-történetbe, Bartók dübörgő, izgalmas szerzeményéhez. Nem találom a választ, miféle meggondolás mentén kapcsolódik a játékosan erőteljes zenéhez a színpad cukormázas látványvilága. De az elsődleges probléma nem is ez, hanem, hogy végül megfeledkezünk minden kérdésről, amit az emberre, az életére, a sorsára vonatkozóan feltennénk. Csak az üres csillogás marad, amin a királylánynak – a történet szerint – sikerült keresztül látnia.
Némi reményre – kérdés és válasz tekintetében – azért mégiscsak lehet okunk, ha az Orpheusra gondolunk. Még akkor is, ha a remény voltaképpen a záró kép hatására ébred bennem.
Két körforma, egy állított és egy fektetett határozza meg a színpadképet. Az állított egy álmatlanságban szenvedő lény véreres szemgolyójának képzetét kelti, de megidézheti a Nap korongját, illetve a fa törzsének a keresztmetszetét is. A fektetett egy kivágott fa csonka tönkje, bejárást biztosít az alvilágba. A formaruhaszerű, biznisz-megjelenést biztosító jelmezek mindenkit egyformának mutatnak. A fekete öltönyök, hosszú szoknyák egyneműsítő feketéjében lép színpadra Hádész, a fúriák hada, a halál angyala, de még Orfeusz és Eurüdiké is. Nehéz szétválogatni a szerepeket, mivel a koreográfia elbeszélő síkja nem igen domborodik elő a csoportjelenetek, kettősök, szólók szövetéből. A mozgalmas, de talán épp mozgalmasságuknál fogva álmosítóan ható percek után váratlanul ébresztően hat a befejező kép: az ember, Orfeusz, leveti ruháit, és a visszafogott világításban a kvázi szem, a Nap-korong elé magasodik. Ebben a pillanatban meg tud születni valami – noha pontosan nem nyer előttem értelmet, hogy mi –, ami több egy látványos, a felületi esztétikumhoz kötődő táncjátéknál; kár, hogy a megelőző mintegy negyven perc nem mutatkozott elégnek e más jellegű minőség megmutatására.
Az ember ki van éhezve a magyarázatra. Keresi a választ a tudományban, a különböző készre gyártott ideológiákban, mert a vallás és az egyház ma kevéssé szalonképes. Keresi a művészetben is, de pusztán intellektusát működtetve, vagy kiöl belőle mindent, ami művészi, vagy cirkusszá, szórakoztatóiparrá fokozza le a művészetet. Egyik esetben sem lesz képes a művészettel mint a megismerés eszközével élni, így nem is jut el semmiféle beavatáshoz. Csak névleg járja meg az Alvilágot, és bedől a Tündér-káprázatnak is.
Igor Sztravinszkij: Orpheus / Bartók Béla: A fából faragott királyfi
Fény: Stadler Ferenc. Videó: Zengo. Díszlet, jelmez: Bianca Imelda Jeremias.
Koreográfus: Juronics Tamás.
Táncolja: Horváth M. Gergő, Hortobágyi Brigitta, Zsadon Flóra, Tarnavölgyi Zoltán, Hajszán Kitti, Szarvas Krisztina, Tóth Andrea, Czár Gergely, Csetényi Vencel, Fehér Laura, Kiss Róbert, Markovics Ágnes (Orpheus); Czár Gergely, Szarvas Krisztina, Hajszán Kitti, Finta Gábor, Csetényi Vencel, Fehér Laura, Hortobágyi Brigitta, Kiss Róbert, Májer Gábor, Markovics Ágnes, Tarnavölgyi Zoltán, Tóth Andrea, Zsadon Flóra (A fából faragott királyfi).
Művészetek Palotája, 2012. április 27.
Budapest Táncfesztivál
