Távcsővel, közelre
Péter Márta kritikája a Brilliant Corners-ról
Az előadás utáni beszélgetésen maga a koreográfus hasonlította darabját egy teleszkóphoz, amely által a nézőnek is láthatóvá válik minden, láthatóvá válik az, amit életnek nevezünk...
Péter Márta kritikája a Brilliant Corners-ról
Az előadás utáni beszélgetésen maga a koreográfus hasonlította darabját egy teleszkóphoz, amely által a nézőnek is láthatóvá válik minden, láthatóvá válik az, amit életnek nevezünk...
A világhírnek örvendő izraeli koreográfus, Emanuel Gat most harmadszor járt a Trafóban, így aligha kell bemutatni: számtalan kritika és interjú érhető el róla és vele a hazai cikkállományban is. Gat tud valamit, amit nem árul el. Tud valamit a világról, önmagáról és műveiről, és nem árulja el.
fotók: Trafó
Nyilatkozataiban rendre okos és logikus magyarázatokkal szolgál a koreografálás, a táncolás spontán ható, ösztönös elemeiről, arról, hogy a munka lényege valójában a folyamat, amely szinte generálja magát, színpadán viszont az ösztönösség szerveződik szigorú renddé, mondhatni, az ösztönök feszültségéből hajt ki a változékonyságában is világos formarend. Mérték és káosz egymást tételezi, egymást tartja fenn. Átjárja egymást, összeszövődik. Ez az a valami, talán egy köztes állomány, egy külső-belső tér, ahol minden találkozik, ahol létrejöhet a mű. Ahol Gat eredeti és nyilván elorozhatatlan tudásának kulcsai is vannak. S amihez talán nézőként is jó lenne hozzáférni. Azt hiszem, a koreográfus tisztában van ezzel a „játékkal", s talán épp ebben a legtudatosabb: bennhagyja műveiben, meghagyja művei üzemanyagának.
Az előbbiekkel párhuzamban a Brilliant Corners mozgássorai (és mozgásszünetei), csoportalakzatai és szólisztikus ellenpontjai is csak egyik vonulatukban tűnhetnek szabadnak, a látványt „kiélesítve" azonban mindjárt láthatóak a kötelékek, a véresen komoly szabályok, amelyek szerint itt mozdulni, mozogni kell. S ez különösen erős egymásrautaltságot jelent most, amikor az alkotót inspiráló zene – Thelonious Monk 1957-es jazz albumának hasonló című száma – hallható, akusztikai minősége helyett csupán a táncban jelződő ritmikai felépítésével, dinamikájával, ellenpont-minőségeivel van valamelyest jelen, ám ezt is csak Gat egyik nyilatkozatából tudni. Az improvizációk során kialakult mozdulatok tehát egy adott pillanattól szükségszerűen rögzülnek, és formai állandóságukban a koreográfiai struktúra nélkülözhetetlen pilléreiként kapnak újabb szerepet. De milyen is ez a koreográfia? És milyen a zene?
A táncelőadás két elemi komponense csak mesterségesen választható el, mert mindkettőt Emanuel Gat jegyzi (sőt, a szürkés tónust preferáló fényterv is az ő munkája); a jelenleg Franciaországban élő alkotó eredetileg a Tel Aviv Academy növendékeként zenei tanulmányokat folytatott, így nem olyan meglepő, hogy ez alkalommal a zeneszerzői feladatot is maga vállalta. A nagyjából két év alatt íródott akusztikai mű, ugyancsak nem meglepetésként, montázsjellegű; többnyire dallamtöredékekkel, nyugtalan dobolásokkal, fémes csikorgásokkal és elektronikus effektekkel borzolt melankolikus folyondár, amelyben valahol egyszer csak, az emberi kultúrából maradt felismerhető leletként, fölhangzik Franz Schubert fájdalomtól súlyos dala. Az alkotó szerint egyébként nincs különbség a zeneszerzés és a koreografálás között, mert ugyanúgy darabokból (hangmintákból és nyilván mozgásmintákból) építkezik, és közben nem gondol semmiféle szabályra. Ám az ember csak akkor tud nem gondolni valamire, ha tud arról a valamiről, ha tud a létéről, és úgy tűnik, Gat a látszólag, vagy inkább darabideig öntörvényükből épülő apró formákból végül valami végzetesen nagyot rakosgat ki. E hatalmasságban bennfoglaltatik az ösztönök, kívánságok, érzelmek és szükségletek hálójában vergődő embervilág, és még valami. Vagy valaki? Ez lehet akár az alkotó, lehet egy „marslakó", de lehet a megnevezhetetlen is. Az előadás utáni beszélgetésen maga a koreográfus hasonlította darabját egy teleszkóphoz, amely által a nézőnek is láthatóvá válik minden, láthatóvá válik az, amit életnek nevezünk, tehát van valamiféle összegző jellegű látomása az ember kisszerű, földi sorsáról, és ezt igyekszik távolról, föntebbről szemügyre venni.
A mozgásminták idővel mintázatot mutatnak, amelyben táncelemként fölismerhető részletek, forgások, nyújtott léptű szaladások, ugrások váltakoznak teljesen civil gesztusokkal, mozdulatokkal. Gyakran energikus mozgásszinkronok vagy épp aszinkronok villannak elő, máskor lassan gabalyodnak, gomolyognak a testek, értelmetlennek tűnő akciókba feledkezve múlnak. Az egész valahogy irracionális, atomizált, túl mindenen. A tíz táncos elképesztő koncentrációval dolgozik, s így eléri, hogy az improvizációnak ható, ám nyilván rögzült részletekből spontánnak ható, ám nyilván rögzült struktúra, azaz – bármikor ismételhető – koreográfia szülessen. Ugyanakkor bizonyos részletek hagyományosabb rendet követve, a zenével összhangban alakulnak; a Schubert-dalhoz kapcsolt férfiszólónál és az azt megelőző, illetve követő csoportmozgásnál mintha Emanule Gat is megadta volna magát saját muzikalitásának, mintha hirtelen maga is egy letűnt, érzésekkel teli világba feledkezett volna.
Brilliant Corners (Emanuel Gat Dance)
Koreográfia, zene, fényterv: Emanuel Gat. További felhasznált zene: Franz Schubert: Nacht und Träume, D.827.
Táncosok: Hervé Chaussard, Amala Dianor, Abdrea Hackl, Fiona Jopp, Michael Löhr, Pansun Kim, Philppe Mesia, Geneiėve Osborne, François, Przybylski, Rindra Rasoaveloson.
Trafó, 2012. április 28.
