Férfidolog
Ady Mária kritikája a Brothersról
A mozdulatok üdítő keresetlensége tökéletes formai tükrözése az előadás tematikai vezérfonalát képező, eszerint minden férfiviszonyt alapvetően meghatározó játéknak, mint működési mechanizmusnak.
Ady Mária kritikája a Brothersról
A mozdulatok üdítő keresetlensége tökéletes formai tükrözése az előadás tematikai vezérfonalát képező, eszerint minden férfiviszonyt alapvetően meghatározó játéknak, mint működési mechanizmusnak.
Négy táncos fut a kulisszák mögé vesző fényforrás felé; a táv se nem rövidül, se nem nő, mégsem futnak egy helyben – egész testük megfeszül a nagy igyekezetben, amint hol egyikük, hol másikuk rövid időre az élre tör. Hova sietnek annyira? Rossz a kérdés – felelhetnék. A lényeg az, hogy ki ér oda elsőnek. Ezt nők sosem érthetik. De itt nőknek nem is akad hely, talán csak fényforrásként a kulisszák mögött: ez a darab a férfiakról szól. Bratyókról, egymás között.
Ha valaki hiába próbálná rávenni kamasz fiát a versolvasásra, ugyanolyan bizalommal fordulhat az egyre népszerűbb „slam poetry" hamisítatlan utcai őserőt megszólaltató alkotásaihoz, mint amennyire érdemes lenne a szűk elitet vonzó kortárs táncot Fehér Ferenc Brothers című koreográfiájával népszerűsíteni. A mozdulatok üdítő keresetlensége tökéletes formai tükrözése az előadás tematikai vezérfonalát képező, eszerint minden férfiviszonyt alapvetően meghatározó játéknak, mint működési mechanizmusnak. A tánc, tágabban a művészet éppúgy játék, mint a foci, a politikai csatározások vagy a társas kapcsolatok: minden olyan sajátosan emberi tevékenység és jelenség, amelyben egy közösség tagjai írott vagy íratlan szabályok elfogadásával olyan formai keretek felállításáról döntenek, amelyeken belül a szabadság mint olyan egyáltalán értelmezhetővé válik. Miközben mesterséges konstrukció, egyben az ösztönök megélésének civilizációs lehetősége is, és mint ilyen, természet és társadalom összefonódásának par excellence modellje. Maga a kreativitás is csak az adott leosztással szemben, azaz annak viszonylatában bontakozhat ki, akár az elemek újrarendezésének, akár a keret újrarajzolásának aktusában – ennyiben a konkrét funkciótól megszabaduló modern, „autonóm művészet" szükségszerűen megmarad heteronómnak.
Ezért is tűnik olyan magától értetődőnek a Brothers finoman rétegzett, a populáris és magaskultúra elemeit egyaránt mozgósító utalásrendszere. A futásban alulmaradó (és ezáltal a fényből a többiek takarásában nem részesülő) versenyző nem kevesebbet veszít, mint az aktivitás férfiúi princípiumát: a következő jelenetre mintegy élettelen labdaként szolgál a többiek kényére-kedvére. Eleinte Fehér Ferenc feje pattog, zuhan, szárnyal vállakról lábakra, lábakról más vállakra, a földre vagy a kapuba, majd Dózsa Ákos keze funkcionál babzsákként a dekázgatásokhoz, és így tovább: hol az egyik, hol a másik táncos lesz dologszerű, és kerül ezzel egyedüliként kívül a látszólag tét nélkül is vérre menő játszmákon. És közben persze mégiscsak adott a ki- és összekacsintás lehetősége éppúgy, mint a belefeledkezés gyerekes öröme. Hiszen ahol vannak keretek, ott egyfelől átléphető a határ és egy-egy pillanatra önironikus gesztussal felfüggeszthető a meccs, másfelől a falakon belül, védetten a külvilágtól, biztonsággal fel lehet oldódni minden tevékenységben. Ez a kettős öröm határozza meg a darab játékos könnyedségét, szabadságát, szemtelenségét. Utóbbit az olyan finoman karikírozó önreflexív gesztusok jelzik, mint a harc szimbolikus értelmezését kifigurázandó – freudi fallikus motívumként – szerepeltetett banán, a férfiak játékának és a kasztrációtól való félelemnek a lehető legpopulárisabb asszociációban való megidézése, vagy Dózsa Ákosnak a világot irányító férfiúi erőt és aktivitást tematizáló előadás egy pontján a képet árnyalandó elejtett megjegyzése, miszerint „mi a fenének kellett ilyen hosszú koreográfiát csinálni?", de ide tartozik az a jelenet is, amelyben a négy táncos dereka köré csavart fürdőlepedőben „erőfitogtat" és tetszeleg, minden egyes izomkötegét igyekezvén érvényesíteni és külön megmozgatni, amivel egyszerre utal a férfiúi hiúságra és a kortárs tánc nárcizmusára, önnön testi mivolta iránti csillapíthatatlan imádatára. (És talán Frenák Pál Fiúk című, tematikailag rokon koreográfiájának egy kísértetiesen hasonló momentumára is.)
Az önmagában is evokatív zene hol félreismerhetetlenné stilizálja a western-filmek laza pózőreinek parádézását, hol idézőjelbe teszi azt az üldözéses jeleneteivel, harcművészeti betéteivel és öniróniájával kultikussá váló Taxi filmzenéjének motívumával, hol pedig egy blues gitárszólójával teremt lehetőséget a fiúknak egy újabb jellemző tevékenység, a zenében való tökéletes feloldódás, és az annak nyomán a testben keletkezett önkéntelen rándulásokban kifejeződő elektromosság megmutatására. Az időről időre, méghozzá a legváratlanabb kontextusokban visszatérő fókamotívum leginkább a l'art pour l'art önkényességének tréfás megidézése, mintegy a „kortársba ilyesmi is kell" alapon, miközben a gesztust tovább árnyalja a közönségnek háttal leheveredő Szitás Balázs, aki kitekert nyakkal tekint a nézőkre, egyszerre idézve azt a bizonyos fókát és Manet híres Olympia című festményének meztelen modelljét, a Guerrilla Girls feminista művészcsoport gorillafejű Manet-reminiszcenciájáról nem is beszélve. Utóbbit a „Muszáj a nőknek meztelennek lenniük, hogy bekerüljenek Amerika múzeumaiba?" felirat tette félreérthetetlenné, aminek fényében különösen bájos Szitás Balázs gorillafejet helyettesítő kelléke, egy szarukeretes, „értelmiségi" szemüveg.
Ahol a könnyed előadás ötletgazdagsága kimerülne, ott még egy pillanatra felsejlik az egyre mechanikusabbá váló pofozkodásban a világot hajtó játékösztön baljós önmagáért-valósága, de mielőtt végképp öncélúvá válna, a koreográfia egy kép erejéig visszatér a kezdőjelenet végtelenített futópadjához, hogy azután véget érjen, drámai mélység nélkül is gazdagon. „Férfidolog, mint a sör" – kezdi a Presser-dal, majd sorra veszi az „attribútumokat": meccs, nyakkendő, jó szivar, boksz, elektromos gitár, nők, verekedés, barátság, apa meg a fia, tartozás, titok. Talán csak egy dolog marad ki, amivel aztán a négy táncos jó érzékkel egészíti ki, sőt, alapozza meg az összképet: a humor.
Brothers
Zeneszerkesztő, hang: Kovácsovics Dávid. Fénytervező: Bánki Gabi. Design: Hajdú Lili. Jelmez: Simon Judit. Zene, koreográfia: Fehér Ferenc.
Előadók, alkotók: Fehér Ferenc, Dózsa Ákos, Szitás Balázs, Tr. Szabó György.
Trafó Kortárs Művészetek Háza, 2012. május 4.
