Fojtó múlt
Vida Virág kritikája az Afterról
A fojtó levegővel együtt egyre elviselhetetlenebb az előadás atmoszférája is. Lejjebb és lejjebb csúszunk az ingoványban, az egyre durvuló, sötét jelenetek sűrűjében, ahol már a felhangzó rock-slágerek is a pokol megnyílt kapujából kihallatszó torz morajlásnak tűnnek.
Vida Virág kritikája az Afterról
A fojtó levegővel együtt egyre elviselhetetlenebb az előadás atmoszférája is. Lejjebb és lejjebb csúszunk az ingoványban, az egyre durvuló, sötét jelenetek sűrűjében, ahol már a felhangzó rock-slágerek is a pokol megnyílt kapujából kihallatszó torz morajlásnak tűnnek.
Mindenki keres valakit. Vagy valamit. Duda Éva egy szilánkjaira hullott világ törmelékeit keresgeti, és porszemnyi részecskékből próbálja előhívni egy korábbi egység megmaradt kópiáját.
fotók: Dömölky Dániel
A színpadot masszív, fekete homok borítja, aprószemcsés szénnek tűnik, mélyen belesüllyed a láb, rátapad az izzadó testre, orrfacsaró szaga megüli a MU Színház kevés levegőjét. A felszálló por, mintha összetapasztaná az oxigénrészecskéket, és lassanként a lélegzésünk is nehézkessé válik. A fojtó levegővel együtt egyre elviselhetetlenebb az előadás atmoszférája is. Lejjebb és lejjebb csúszunk az ingoványban, az egyre durvuló, sötét jelenetek sűrűjében, ahol már a felhangzó rock-slágerek is a pokol megnyílt kapujából kihallatszó torz morajlásnak tűnnek. Érezni lehet a négy táncos fizikális küzdelmét, hallani ziháló tüdejüket, ki lehet lesni, amikor szájukból, szemükből törlik a fekete port. Kivörösödő bőrük fájdalmas horzsolásokról árulkodnak, de ami még mellbevágóbb: mentális harcot vívnak az „életben maradásért". Ez már nem játék. Megélik a szerepek fájdalmát, egy család gyötrelmét, ahol valami történt és utána minden megváltozott. De túl kell élniük. Az előadók a kíméletlen körülmények ellenére végig összpontosítanak, alig látni bizonytalanságot fáradó mozdulataikban. Nem borul fel köztük a szinkron, pedig a koreográfus a végére hagyja a nagy volumenű csoporttáncokat, melyhez minden erejüket latba kell vetniük. A központi figurától, az apától (Csuzi Márton) még ennél is többet kíván: a vágta végeztével nehéz díszletelemeket tologat a homokban, és utolsó erejével egy nála is magasabb faszerkezetre kell felhúzódzkodnia. A táncos az élben végződő építmény tetején mozdulatlanná válik, de pozíciója korántsem kényelmes, megpihenésről, nyugvópontról szó sincs. Mindenki más alá rendeződik – hierarchikus kompozíció, egy család gyötrelmesen összerakott polaroidképe, élén (szó szerint) a családfővel. Ezzel a gesztussal leúsznak a fények, taps, kinyílik végre a teremajtó és mindenki fellélegezhet.
A por azonban elkísér, és sokáig az orrban marad a fullasztó szag. Csakúgy, mint a miértek a gondolatban, és Annie Lennox slágerének (Sweet dreams) ismert sora, az „Everybody's looking for someone...", a „Mindenki keres valakit...". De ki az, aki keres Duda Éva szürreális rémálmában? A válasz a dalszövegben van: mindenki. A lány (Jenna Jalonen) és a fiú(tesvére) (Fülöp László) önmagukat keresik szétmálló gyermekkoruk végeztével: tipikus tinédzserkori identitás probléma. Az apa és az anya (Csák Beatrix) házastársi boldogságukat próbálják megóvni, de ehelyett tragédiába sodródnak. Duda Éva nem rajzolja meg erős kontúrral, mi történhetett a múltban, csak a folyamatos feszültségből és a baljós apró jelekből lehet következtetni valamiféle borzalomra. Bár a koreográfus-rendező az ibseni dramaturgiát követi azáltal, hogy a tragédia már korábban bekövetkezett, Duda Évánál később sem derül fény a történtekre. Azaz csak sejtésünk lehet mindenről. A rockos változatban felhangzó Lennox-szám alatt a szereplők ruhájuk egy részétől is megszabadulva, kivetkőznek önmagukból, mozdulataik improvizatívak és rendezetlenek lesznek, őrjöngve, rohanva szelik át a színpadot keresztbe-kasul, és kontrollálatlan, rángó mozgások szabdalják ámokfutásukat. Lappangó indulatok, vérmérgező, bűnös szenvedélyek, viszonyok szabadulnak itt el. Talán valami szer hatása alatt áll az egész furcsa család, talán ekkor és így következhetett be a szakadás, és a koreográfus ezzel a bizarrul elütő zenei betéttel kívánja felszakítani és láttatni a múltat. Ha nem lenne segítségünkre az ajánló, akkor a cím alapján inkább valamiféle afterpartynak nézhetnénk a jelenetet, ahol nem egy család, hanem inkább egy szenvedélybeteg baráti társaság drogtól felpörgött reggelét, utóbuliját látjuk. Vagy mindennapjaikat, ahol a kábulat miatt összefolynak a valóság és a bódulat álomképei. Nehéz elvonatkoztatni a kultfilmmé vált Trainspotting (1996) gyötrő képeitől.
Duda Éva a mozgásanyaggal is igyekszik szétválasztani múltat és jelent, kábulatot és valóságot. Az egészen civil, játéktér melletti sétálgatásokat és a darabvilágból kilépő, szomjas (és ezért ásványvizet kortyolgató) szereplők jelenéseit felváltja főleg kontaktalapú, lendületes triókkal és duettekkel, amelyekben egyéni megoldásokat is bőven alkalmaz. Az anya-apa-fiú trió például a mindvégig összefogott kezek által válik különösen izgalmassá, mindamellett hármójuk kapcsolatának ezernyi arcát képes ábrázolni. A lány szólója maga a pubertáskor esszenciája – Jenna Jalonen kislányos testén érzékenyen ábrázolja a koreográfus ennek a változó kornak, a nővé válásnak az ambivalens élményét.
A szétesett világ találó szimbóluma a négy geometrikus, ám szabálytalan oldalakkal és élekkel rendelkező barna díszlet. Mindenkinek megvan a saját eleme, saját kátyúba jutott, bizonytalan életének rideg jelképe. A szereplők újra és újra megpróbálják összeilleszteni a darabokat, de akárhogy forgatják, sosem sikerül. Végül a férfi építi meg a toronyszerű szerkezetet, de az egység így is hiányzik, lyukacsos és instabil, már nem lehet olyan, mint egykor lehetett.
Az After nehéz és örvényszerűen lehúzó előadás. Nem mutat előre; Duda Éva pesszimista jövőképet vázol, mely nem áll meg a nagyító alá vett családnál, hanem általánosan rossz közérzetről ad hírt. A fekete porból azonban csillámló magaslatok emelkednek ki, akárcsak a díszlet szabálytalan szigetei. A gyereklány nyiladozó nőiességének finom megjelenítése, az apa legyőzhetetlen kéjvágya és önmarcangolása, a díszlet és a homok egysége, a táncosok elnyűhetetlen ereje mind az After erényévé válnak. De mégis jobb az előadás után lenni.
After (Duda Éva Társulat)
Zene: Kunert Péter. Fény: Payer Ferenc. Díszlet, jelmez: Mindák Gergely.
Produkciós asszisztens: Czveiber Barbara. Látvány, koreográfia: Duda Éva.
Előadók/alkotók: Csák Beatrix, Csuzi Márton, Fülöp László, Jenna Jalonen.
MU Színház, 2012. május 11.
