Zachár- és Lisztérzékenyeknek ajánlott!
Spicc Manci kritikája a Lisztmánia / Bolero előadásáról
Aztán láss csodát, egyszer csak feltűnik egy tehetséges koreográfus, és az általa használt klisék megtelnek tartalommal: humorral, játékossággal, adott esetben lírával.
Spicc Manci kritikája a Lisztmánia / Bolero előadásáról
Aztán láss csodát, egyszer csak feltűnik egy tehetséges koreográfus, és az általa használt klisék megtelnek tartalommal: humorral, játékossággal, adott esetben lírával.
Állítólag sokaknak hiányoztam, de szerintem még többen örültek, hogy eltűntem, biztosan voltak, akik azt hitték, (végre) meghaltam. Jelentem: Spicc Manci élt, él és élni fog. Az igaz, hogy az orvosom azt javasolta, tartsam távol magam a magyar tánc- és kulturális élettől, de ha sikerült átélnem egy világháborút a maga desszerttartozékaival, valamint minimum két forradalmat (a másodikat külföldön), akkor csak nem pusztulok bele egy kis színházlátogatásba. Bár, amiket manapság látni lehet... De ne prejudikáljunk, hanem haladjunk szépen, sorjában.
Vincze Balázs Bolerójának alkotói jegyzetében ezt írja koreográfiájának főhőséről: „ő jelképezi azt a többre törő akaratot, amelyet mindig visszahúznak a középszerbe, hiába küzd ellene."
Lisztmánia - fotók: Körtvélyesi László | Pécsi Balett
Ezzel szemben Zachár Lórándot (aki a Pécsi Balett estjének első darabját, a Lisztmániát jegyzi) nem tudják a középszerbe lehúzni, mert „nem többre törő akarat", hanem tehetséges alkotóművész. A kettő között az a különbség, hogy utóbbi alkotóművészi tevékenységet folytat, míg az előbbi akaratosan többre tör. Hogy a magyar táncéletben ki melyik fachba tartozik, abba most ne menjünk bele, elég legyen annyi, hogy abban az osztályban, ahová Zachárt határozottan besorolom, nincsen tömegnyomor.
A Lisztmánia már a harmadik, Magyarországon bemutatott olyan Zachár-koreográfia, amellyel alig bírok betelni. Pedig igazán semmi különlegesség nincs benne (mint ahogy az egri Tiszta tánc-esten debütált Szikrában és a Nemzeti Táncszínház repertoárján szereplő Secben sincs), csupán el van benne végezve a koreográfusi munka. Értsd: testnyelven, koreográfiával van kifejezve a kifejezendő. Hogy mindhárom opus helyenként különleges érzékenységről és folyamatos koreográfusi leleményességről is tanúskodik, az már hab a tortán.
Lisztmánia
Pedig a Lisztmániához társított alkotói üzenet alapján volt mitől előzetesen tartani. Mert míg a Szikra és a Sec az elvont, „tiszta" tánc igézetében született, addig a Lisztmánia PR-anyaga mában játszódó vicces történetet ígér. Általában igencsak van okunk aggódni az ilyen ígéretek miatt, de Zachárt ezúttal sem sikerült lehúzni a középszerbe, és láthatóan nem is kellett nagyon küzdenie ez ellen. A jórészt Hollandiában alkotó-élő fiatal mester egyszerű trükkel kicselezte a publikumot: koreográfiával, tánccal viccelt és sztorizott egy jó órán át. Ugyanis megfelelő kontextusban a táncmozdulatok és gesztusok szokatlan variálásával akár még humoros hatást is el lehet érni – tudom, ezzel most sok magyarországi koreográfust végletesen megdöbbentettem.
Kliséket, régóta ismert eszközöket is többféleképpen lehet alkalmazni. A középszerű koreográfusok ezeket klisészerűen alkalmazzák. Aztán láss csodát, egyszer csak feltűnik egy tehetséges koreográfus, és az általa használt klisék megtelnek tartalommal: humorral, játékossággal, adott esetben lírával. A Lisztmánia vetítéssel kezdődik: a még civil szereplők megérkeznek a színházba, majd a filmről „lelépve", belépnek a színpadra. Két férfi angyal – ez már a színpadi történés – evéssel-ivással kezdi a kulisszák mögötti műszakot (figyelem, játékos szimbólum: a kulisszák mögül angyalok irányítanak mindent), Liszt Ferenc szelleme meg titkon ott ólálkodik körülöttük: fiókokból kikandikál a feje, kinyíló szekrényajtókból kinyúl a keze, vesz a szendvicsből, kortyol a teából. Az angyalok sokáig nem veszik észre az akciókat, majd amikor szembesülnek a jelenéssel, frászt kapnak muzsikus angyaltársuktól. Pedig a java még hátra van: tucatnyi Liszt Ferenc (Lisztnek maszkírozott nők és férfiak) tódul a színpadra, pergő, szcenikai ötletekkel dúsított, nemcsak egymást követő, de egymásba illeszkedő, végig szellemes és igen variábilis táncok özönét adják elő, melyeknek pajkos erotikájában, groteszk, abszurd humorában feltárul a (főleg Liszt szemével nézve) nem normális, média mérgezte mai világunk temérdek fonáksága. Tévéfejű ember is megjelenik, aki fél is a távirányítótól, de szembe is száll vele, a komponáló Lisztre pedig rárontanak korunk rajongói: a nemcsak női, emberi mivoltukból is kivetkezett celeb-fanok.
Lisztmánia
Itt jegyzem meg újra: a szuper groteszk, magasított sarut viselő négy hölgy karakterét is táncos mozgással (plusz mimikával és gesztikával) alkotja meg bravúrosan a koreográfus, nem pedig külsőséges eszközökből rakosgatja össze. Egyébként hasonló, Lisztért őrjöngő nőkről Heinrich Heine már 1842-ben tudósított, amikor is berlini koncertjei után megrohamozták a rajongók a világhírű zeneművészt, sőt a „lisztomán" kifejezés megalkotása is a német költőhöz fűződik. Nincs tehát új a nap alatt, nem is kell, ha a koreográfus valódi belső invencióból dolgozik, és tisztességesen megmunkálja az anyagot. Ahogy ezt teszi Zachár a karcos „szamurájok-harcművészek"-tételben, a résekből előbújó, vetített partnerrel táncolásban, a romantikus Szerelmi álmok-jelenetben vagy a Magyar rapszódiára készült részben. Ez utóbbiban a könnyű, élcelődő szórakoztatásba mintha komoly, gondolkodásra, önismeretre késztető hangok és képek is vegyülnének. A Pécsi Balett táncművészei felnőnek a különleges, összetett feladathoz: remekül táncolnak, nagyszerű karaktereket formálnak.
Végül jelentőségéhez mérten szólnom kell az est második felvonásáról is. Abban Vincze Balázs Boleróját adták elő.
Lisztmánia / Bolero (Pécsi Balett)
Díszlet-, jelmez: Kiss Julcsi. Koreográfusasszisztens: Czebe Tünde. Koreográfus: Zachár Loránd (Lisztmánia). Fény, koreográfia: Vincze Balázs (Bolero).
Táncolják: A Pécsi Balett táncművészei.
Nemzeti Táncszínház, 2012. május 11.
