Vertigo
Turbuly Lilla jegyzete a Fase-ról
...négy tételből álló előadásban a két táncosnő (maga az alkotó és Tale Dolven) a néhány taktusból álló, repetitív zenére néhány mozdulatot ismétel és variál tökéletes szinkronban, vagy éppen szándékolt és szintén tökéletes aszinkronban egymással.
Turbuly Lilla jegyzete a Fase-ról
...négy tételből álló előadásban a két táncosnő (maga az alkotó és Tale Dolven) a néhány taktusból álló, repetitív zenére néhány mozdulatot ismétel és variál tökéletes szinkronban, vagy éppen szándékolt és szintén tökéletes aszinkronban egymással.
Azzal kell kezdenem, hogy nem értek a kortárs tánchoz. Ez azonban általában nem akadályoz abban, hogy szívesen nézzem, és szívesen írjak róla. Néha mégis túlzott merészségnek érzem a szerkesztő részéről, hogy elküld engem példának okáért egy Anne Teresa de Keersmaeker-darabra. De csak azóta érzem így, mióta utána olvastam. Addig ugyanis nem hallottam róla. A hozzám hasonló laikusoknak annyit, hogy ez a kortárs tánc terén kábé akkora hiányosság, mint amikor az uralisztika tanárunk az egyetemen bevallotta, hogy nem olvasta a Kalevalát. Mindezt azért mondom, hogy egyszerű nézőként nyugodt szívvel leírhassam a következő mondatot: a Fase egyszerre idegtépő és lenyűgöző előadás.
Az eredeti változatot Anne Teresa de Keersmaeker még 1981-ban, 21 éves korában koreografálta Steve Reich négy zeneművére. Az alcíme is ez: Négy mozdulat Steve Reich zenéjére. Az ennek megfelelően négy tételből álló előadásban a két táncosnő (maga az alkotó és Tale Dolven) a néhány taktusból álló, repetitív zenére néhány mozdulatot ismétel és variál tökéletes szinkronban, vagy éppen szándékolt és szintén tökéletes aszinkronban egymással. Kitartóan... Sokáig... Nagyon hosszan... Amit idegtépésnek nevezek, és amiért például egy epilepsziás betegnek semmiképp sem ajánlanám az előadást, az valószínűleg egy egyszerű fiziológiai folyamat. Esetemben az egyes tételek ötödik-nyolcadik perce körül következik be, és tökéletesen megegyezik azzal, amit túl hosszúra nyúló monoton munkák (gépelés, vagy mondjuk diótörés) esetén szoktam érezni: az a bizonyos futkos a hátamban (gyomromban stb.), az idegérzet. Vagy, jelen esetben, hogy nem csak a színpadon táncolnak, de az idegeimen is. Ennyit erről.
Hogy mitől lenyűgöző ez az előadás, az már nehezebb kérdés. Attól, hogy az első részben (Piano Phase) nem is ketten táncolnak, hanem kettejük árnyékaival együtt öten vagy hatan, attól függően, hogy a nézőtér melyik pontjáról nézzük? (Mert ha középről, akkor két árnyék összeér.) Hogy hiába látjuk százegyedszer ugyanazt a látszólag könnyed és egyszerű mozdulatot, mindig marad benne valami titok? Mint a második fázis (Come out) ülve eltáncolt, kezekre, vállakra összpontosító mozdulataiban? Hogy Keersmaeker egy tökéletes mozgássor közben megengedi magának, hogy megdörzsölje az orrát? Hogy a folyamatos pörgésükkel, forgásukkal szó szerint megszédítenek bennünket? Hogy van az egészben valami elemi egyszerűség és tisztaság?
Vagy a két táncosnőtől? Tőlük biztosan. Nem tudom, mennyit változhatott a koreográfia a 30 évvel ezelőttihez képest, de ennek a mostani felállásnak megkerülhetetlen része, hogy egy középkorú nő táncol együtt egy fiatallal, a mester a tanítvánnyal. Alkatra is eltérnek, Anne Teresa de Keersmaeker kicsi, vékony, barna, sűrű energiákkal telített. Néha robban is, ilyenkor, mint egy keleti harcművész, kiált valamit. Kettősükben egyértelműen ő a meghatározó, nehéz mellette a magas, szőke, szelíd arcú Tale Dolvenre figyelni. A harmadik részben (Violin Phase) nem is kell, azt egyedül táncolja Keersmaeker. Egyszerű, harangszabású, törtfehér szoknyában, fehér pamutzokniban, fehér babacipőben. A forgásoknak és a köralaknak itt is meghatározó szerep jut, és a tavalyi vendégszereplésükről (akkor a Bartók/Mikrokosmossal jártak itt) szóló cikkekből ismerős, újra és újra kivillantott fehér pamutbugyinak is. Mennyivel más lehetett ez a rész is harminc éve! Most is ott érezni benne a nő voltával ismerkedő, új szoknyájában a tükör előtt pörgő-forgó kislányt, és ez vegyül egy érett, bátor, a konvenciókkal már mit sem törődő nő öntudatával. Az utolsó – ismét páros – rész, a lábakra koncentráló Clapping Music egy, a többinél jóval rövidebb és másként dinamikus, feszültségeket feloldó bravúr.
Az előadással kapcsolatban feltehető egyik alapkérdés talán az, hogy mit lehet megragadni a világból néhány taktussal és néhány mozdulattal? Kevesebbet-e, vagy éppen többet, mint a sokféleség, a mindent akarás igézetével? A Fase által adott válasz minden értelemben szédítő.
Fase (Rosas)
Zene: Steve Reich. Fény: Remon Fromont (Piano Phase, Clapping Music),
Mark Schwentne (Violin Phase, Come Out). Jelmez: Martine André, Anne Teresa De Keersmaeker. Alkotótársak: Michèle Anne De Mey (Piano Phase, Clapping Music), Jennifer Everhard (Come Out). Koreográfus: Anne Teresa De Keersmaeker.
Táncosok: Anne Teresa De Keersmaeker, Tale Dolven
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2012. május 15.
