Az én megfogalmazhatósága
Komjáthy Zsuzsanna az V. Monotánc Fesztiválról
A monotánc valódi arcát sosem fed(het)i fel közönsége előtt, olyan misztérium, amely csak folyamatában él, itt és most. Valójában vendégművész a tánc történetében, kifejezési forma, mely csak átmeneti állapotokat rögzít, nem állít, csak kérdez; egy idegen, mely saját név után kiált.
Komjáthy Zsuzsanna az V. Monotánc Fesztiválról
A monotánc valódi arcát sosem fed(het)i fel közönsége előtt, olyan misztérium, amely csak folyamatában él, itt és most. Valójában vendégművész a tánc történetében, kifejezési forma, mely csak átmeneti állapotokat rögzít, nem állít, csak kérdez; egy idegen, mely saját név után kiált.
Idén ötödik alkalommal rendezték meg a Monotánc Fesztivált, mely ezúttal a Bethlen Téri Színházban kapott helyet. Kétségtelenül otthonkereső fesztivál ez, járt már Dunaújvárosban, a MU Színházban és a Gödörben is. A szó minden értelmében vendég, egy idegen jelenség, mely érvényt és saját nevet, ugyanakkor hagyományt igyekszik teremteni magának, és szeretne végleges befogadó helyre lelni. Talán ezúttal szerencséje volt.
Az V. Monotánc Fesztivál szerény, ugyanakkor színvonalas programokkal várta közönségét, az elmúlt évek emlékezetes hazai koreográfiáiból válogatva. Sajnálattal vesszük tudomásul, hogy a rendezvény elnevezésében elhagyták a „nemzetközi" jelzőt – és valóban, ezzel együtt elveszett a nemzetközi profil is. A fellépők között idén nem találunk külföldi vendégművészt, és korábbi lendületéből is vesztett kicsit a fesztivál. Kevesebb programmal, visszafogottan, már-már csendesen zajlott le az idei rendezvény az elmúlt évekéhez képest. Talán csak rejtve akart maradni, és egy unikum ékszerfesztiválként kizárólag a táncművészethez szorosan kötődő emberekhez szeretne szólni. Vagy talán a kulturális támogatások megvonásának következménye a szerénység, a csökkent előadás- és nézőszám, ki tudja. Mindenesetre a pénzelvonás láthatóan a Monotáncot sem hagyta érintetlenül, ám az, hogy ez a szorongás a fesztiválon alig volt érzékelhető, minden bizonnyal a szervezők érdeme.
A hangsúlyt l'art pour l'art módon a monotánc műfaji érvényességének keresésére helyezi a fesztiváligazgató Szögi Csaba és stábja, a táncművészet és kultúrpolitika jelenlegi helyzetére nem reflektál. (Kivételt képez Gergye Krisztián Adaptáció trikolor-előadásrészlete.) Persze nem kérhető számon egy fesztiváltól, hogy nem elegyedik gazdasági-kulturális vitákba – arra ott vannak a konferenciák és egyéb fórumok. Fontosabb is, hogy miként fogalmazható meg a táncművészet, és hogy milyen helyet foglal el benne a monotánc különös műfaja. Tulajdonképpen ez is a fesztivál tétje.
Kántor Kata: Origo | fotó: Kővágó Nagy Imre
„A monotánc elnevezését a monodrámák mintájára alkottuk. Azokat az előadásokat soroljuk ebbe a körbe, amelyek alkotóik személyes vallomásait dolgozzák fel" – olvasható a programfüzet felvezetőjében. Három nap, háromszor három izgalmas óra, előadással, improvizációval és beszélgetéssel, melyek egytől egyig a saját (tánc)nyelven létezést keresik, és a monotánc műfaját szándékoznak igazolni: nevén nevezni azt. A zárónapon tartott „Táncparadoxon" duett-beszélgetés is e különös műfajt járja körül, melyben Juhász Dóra és Lőrinc Katalin olyan érdekes kérdéseket feszeget, mint jelenlét, transzparencia (azaz áttetszőség), valamint a néző és előadó viszonya egy ilyen különös, „mono" helyzetben. Hogyan határozható meg a szerep egy alapvetően autobiografikus fellépésben, hol kezdődik az Én, és hol ér véget az eltáncolt figura? Milyen látható funkcióval bír a test a saját koreográfiában, milyen kapcsolatot képes teremteni az alkotó belülről az őt kívülről néző közönséggel? Mik e kapcsolat feltételei?
E kapcsolat elsődleges feltétele minden bizonnyal a szuggesztivitás, és az, hogy e szuggesszió mentén az előadó olyan finom struktúrába rendezze koreográfiáját, melynek pontos és stabil íve végtelen örvényként éppen az instabilitásba engedjen bepillantást. A monotáncban a cél minden bizonnyal egyfajta távolságtartó ottlét megteremtése, vagyis egy a priori bizonytalanság látszatának létrehozása (kettős identifikáció), melyben világossá válhat: minden individuum és identitás mélyén kétely húzódik meg. A végső értelem és jelentés keresése tehát szükségtelen, csupán a produktum és az Én munkafolyamataiba való bepillantás lehetséges. Ez az, amit a nyomolvasó nézői tekintet kiegészít(het). Különös-furcsa kísérlet tehát a Monotánc Fesztiválé, a kiegészítések mindig más-más alakot öltenek, amorf mozaikokként sosem képesek egy egység szolgálatába állni. Ez lehet talán az oka annak, hogy az előadásoknak (szisz)tematikus megkötése sincsen – nem volna értelme.
Fehér Ferenc: STIX 66 | fotó: Kővágó Nagy Imre
Az Én megfogalmazhatóságának szempontjából a leginkább sikerült előadásnak (már ha ilyen kijelentés egyáltalán lehetséges) Fehér Ferenc 2010-es STIX 66 című koreográfiája bizonyult. Fehér éppen arra mutat rá ebben, hogy minden konstrukció esetleges, és csupán látszólagosan uraljuk őket. Látszólagos tehát az is, hogy magunkat uralhatjuk, hiszen az Én mélyén éppen az üresség, a semmi lakozik, ami alapvető természeténél fogva elnyel mindent, ami érinteni szeretné az Ént. Fejlődéstörténetet vázol (ezt nyomon követhetjük a koreográfia függőleges irányú építkezésében: a statikusabb kúszástól a dinamikus futásig jutunk el), melyben nincs hova fejlődni: kiindulópont híján ugyanis minden végső cél eleve okát veszti. Így tehát az egész koncepció játék; játék, melynek tétje, hogyan képesek a mozdulatok állapotokká rendeződni, és állapotokká széthullani megint. Ezeknek az állapotoknak ugyanakkor valós tétje van: képesek-e áttörni a színpad virtuális függönyén? Képesek-e a nézőbe költözni? Fehér szó szerint a testével ír, nem beszél, nem tesz kijelentéseket, nem fecseg, ír, melyet mi, nézők (félre)olvasunk. Az írás pedig a dekonstrukció gondolatmenetét követve nem más, mint maga az üres materialitás, egy olyan zéró helyzet, melynek mélyén éppen a semmi foglal helyet. Koreográfiája elemi, már-már rituális, sőt, mondhatni kegyetlen. Abból az elemi agresszióból táplálkozik, mely e szembesülésből táplálkozik; mindaz, amit jelentésbe rendezhetnénk, ingoványos talajból nő ki – főként az Én.
E jelentés egy-egy szeletét igyekeznek az V. Monotánc Fesztivál további fellépői is, ki-ki a maga módján, megfogalmazni. Elmesélni valamit a testükkel, valamit, ami fontos, valamit, ami természeténél fogva mégis kifejezhetetlen.
Réti Anna: Vis-a-vis | fotó: Kővágó Nagy Imre
Különös színfoltja a fesztiválnak e tekintetben Réti Anna Vis-a-vis című önvallomása, bizonyára nem véletlen, hogy ez volt az idei Monotánc nyitódarabja is. A Lábán Rudolf-díjat nyert performansz tulajdonképpen nem más, mint virtuális önvallomás, mely egy sosemvolt térben – talán az előadó fejében – játszódik, és melyben az előadó önmagával szembesíti önmagát. Azt a határt kutatja, mely szerep és Én között húzódni látszik. E küszöbön egyensúlyozva próbálja a létezés kulcsát megtalálni, mely az előadás tanúsága szerint a jelenléttel azonos. „Gondolja azt, hogy tükörbe néz. Helyesbítse a megjelenését" – idézi Hajas Tibor Öndivatbemutatóját az előadás. Réti koreográfiája tulajdonképpen folyamatos önhelyesbítés és a helyesbítés újabb helyesbítése, egészen addig, míg a tudat szó szerint ki nem ürül, és az ember nem tehet mást, mint hogy önként felfalja azt. A Vis-a-vis azt a konfliktust ábrázolja, mely a valós és virtuális én között húzódik, ha úgy tetszik, az ösztönén harcol a felettes énnel a hatalomért, a tudatért. Az előadás táncos betétei zsigeri módon igéznek, közös társadalmi emlékezetből kölcsönzött képei egyenként emblematikus megtestesítői a magárahagyottságnak, kiszolgáltatottságnak és az ezektől való félelemnek. Az Én helyzete itt is végtelen és bizonytalan.
Újvári Milán: A keringőtől a mambóig | fotó: Mészáros Csaba
Hasonló szorongásokat fejeznek ki Góbi Rita, Gera Anita és Kántor Kata monotánc-darabjai is. Góbi a rá jellemző mélységből olyan erővel és eleganciával táncol, hogy a tér már-már mozdulni, a levegő vibrálni látszik, és a test megszólal. Kántornak és Gerának a mostaniak kevésbé sikerült előadásai, éppen az ottlét, a jelenlét hiányzik belőlük. Hogy ennek oka a koncentrációhiány vagy egy kificamított térd volt-e, szinte mindegy. Újvári Milán könnyed tíz perce, Gergye monumentális előadásának szólórészlete és Zambrzycki Ádám In'n'out-előadása az irónia felől közelít az identitás kérdéséhez. Mindegyik szórakoztató, virtuóz és ötletes formában a táncművészet, a kultúrpolitika és a saját Én paródiája. Virág Melinda kismama-tánca pedig egyszerre félelmetes és lenyűgöző, alkalmi vallomás egy testről, melyben egy másik test fejlődik. A kérdés csak az, ki táncol végső soron? Hol ér véget az Én, és hol húzódik a határ, ami a Másiktól elválaszt?
A monotánc valódi arcát sosem fed(het)i fel közönsége előtt, olyan misztérium, amely csak folyamatában él, itt és most. Valójában vendégművész a tánc történetében, kifejezési forma, mely csak átmeneti állapotokat rögzít, nem állít, csak kérdez; egy idegen, mely saját név után kiált.
V. Monotánc Fesztivál
Bethlen Téri Színház, 2012. május 16-18.
