Hova tovább?
Szemessy Kinga kritikája a MU Terminál – C estről
A hetedik évfolyam egy, a náci propagandafilmjeiről elhíresült hölgy ihlette és egy lokálszagú darabbal zárja terminálos pályafutását. A paletta vegyes; heterogenitást, kommersz és intellektus felé egyaránt nyitó közeget sejtetnek a szinopszisok.
Szemessy Kinga kritikája a MU Terminál – C estről
A hetedik évfolyam egy, a náci propagandafilmjeiről elhíresült hölgy ihlette és egy lokálszagú darabbal zárja terminálos pályafutását. A paletta vegyes; heterogenitást, kommersz és intellektus felé egyaránt nyitó közeget sejtetnek a szinopszisok.
Gergye Krisztián Leni Riefenstahl című koreográfiája a német zászló színeibe burkolt, trikós-kisnadrágos hölgyek melegítési akciójával dobbant. Az Olimpia atlétahangulata megvan, sőt később is több mozdulatban visszaköszön: szinkronúszók, ugrás után kiálló tornászok. A hitleri attitűd furcsamód a lányokra erősített betyárbajuszokban és Chaplin-féle, karikírozott ökölrázásban csapódik le. Strukturális felépítését tekintve a darab unisonók, kánonok, szólók, alkalmasint emelések vegyes felvágottja, aminek koszossága talán ráfogható az érthetetlenül odakeveredő, bonyolult aláfestő zenére, Sztravinszkij Sacre du Printempsjára. Nehéz eldönteni, hogy direkt fals-e az együttmozgás, vagy csupán véletlenül felejtődik el egy-egy kar, egy relevé, egy homlokráncolás. A mozgásanyag önmagában véve gergyésen ízes és összetett: távolról geometrikus, szikár szekvencia, nagyító alatt nézve viszont kifacsart, torz mozdulatok sorozata. Fülekig dobált, visszafeszített lábfejek. Kondíciót követelő félóra – és a kihívásban bizony voltak, akik elbuktak, például Fekete Blanka. Vele ellentétben Barabás Anita a Riefenstahlban és a 10/J-ben is remekelt színészi kvalitásával, virtuóz és kacér arcjátékával. Mimikából a többieknek – nem tudom, hogy instrukció vagy a félszegség okán – csak óvatos nyuszis orr-rázás jutott.
fotók: Kővágó Nagy Imre
A produkcióra visszatérve elmondható, hogy bár a táncosi és tematikai „alapanyag" minősége magas, a végeredmény sehova se (maximum a teljes kifullasztás felé) tartó tornagyakorlatozás. Következetlenség vagy kosztümhiány okozta, hogy Hoffmann Adrienn volt egyedül sárga-piros kombinációban, illetve Fekete Blanka egymaga viselt tiszta feketét? Szerepleosztásuk szerint nem voltak jobban Lenik, vagy Adolfok, mint társaik. Túl érzékeny tárgykör ez ahhoz, hogy megengedhető legyen bármilyen nüánsznyi, önmagáért vagy oktalanul történő melléfogás – de komoly baj szerencsére nem történt, már azért sem, mert a művet az ellentmondásos Riefenstahl-utóéletben mélyreható, átgondolt kutatásnak azért nem nevezhetnénk.
A fentieknek príma komplementere a 10/J. Aki Gergye darabjában beolvadt a lánykolóniába, az most arcot nyer: kezdve mondjuk már az elején kiemelt, társaival ellentétben nem a saját, hanem egy Barbie baba haját fésülő Rózsa Barbarával. Cseles kijátszása ez annak a szemmel látható ténynek, mely szerint csak neki nem verdesi a derekát a lobonca. Ő végig természetes habitust képvisel, míg mondjuk Balázs Dominika, vastagon kihúzott szemével vérszomjas, „este egy sikátorban nem szeretnék vele összekerülni" dominává vedlik. A szerb Jelena Ivanovic magassarkús, szintén sok csupasz bőrfelülettel operáló bemutatója teret enged a sokszínűségnek. A streaptease, a sikk, az eladhatóság be-bevillanó asszociációk. Hoffmann Adrienn fonott hajú, léggitár-hős Lara Crofként, Barabás Anita a nézőkkel kokettáló, álszent, fruskás Marilyn Monroe-ként, Asztalos Dóra western csizmás Xénaként bocsátja áruba magát.
Nem ennyire hangsúlyosan, de végre reflektorfényt kap Csongor Nóra is, akinek (a Lenivel ellentétben) kiválóan áll ez a buja elegancia. Kitettség van, pornográfia nincs; a fénytervezés pedig makulátlan. A koreográfia él az orfeumsztárok pipiskedő, combrebbentő mozgásvilágával és egy jazztánc-vonallal is. Ivanovic néha kerekedő szájú guminőket idéz, máskor gagyi indiai táncpózokba merevíti az előadókat. Sőt ezt a sűrű elegyet megtoldja egy percekig tartó lányszerelmi csókjelenettel, amit egy diszkós shaker figura, egy fenékrisza kísér. Csinnadratta, ami csak belefér. Viszont a prüdéria ellen finom eszközökkel ágáló munka hangulata minden kacagás ellenére kiábrándult. Tehermentesen szegez nekem terhes kérdéseket. Felveti, hol a határ a tényleges és a kifundált, számító kontaktusteremtés között. Megéri-e kiadni magad, mivel tudnak levenni a lábadról. Keserű kabaré.
Az aktuális iskolatársulat utolsó fellépése ideális erőpróba volt. Előadói és fizikai megmérettetés, amiből kiderült, hogy ki mindenki tud helytállni, ki lehet később ékköve a szakmának – de tegyük hozzá: még tart a lavírozás csecsebecse és gyémánt között. A közeljövőben főleg kollektív, kreatív „ötvösmunkát" kívánok a csapatnak, amelyben ki-ki saját hangjára lelhet. Már szép magasak a lábemelések, a grand jeté is kipipálható, de nem látom a személyes gusztust, „hova továbbot".
MU Terminál: C est
Leni Riefenstahl
Fény, zenei montázs: Fejes Ádám. Koreográfus: Gergye Krisztián.
10/J
Látvány: Fejes Ádám. Koreográfus: Jelena Ivanovic
Előadók: Asztalos Dóra, Balázs Dominika, Barabás Anita, Csongor Nóra, Fekete Blanka, Hoffmann Adrienn, Horváth Adrienn, Rózsa Barbara
MU Színház, 2012. május 25.
