Körben futás
Vida Virág kritikája a Csak táncolunk... előadásáról
Az est tanulsága szerint a klasszikus tánccal foglalkozó koreográfusok kortárs ideája jó egy évtizedes emlékekre épít. Az alkotók mintha megragadtak volna az akkori trendeknél és azok imitálásánál; nem képesek szabadon engedni fantáziájukat vagy legalábbis tájékozódni az újabb irányvonalakról, ha már mindenképpen szükség van sorvezetőre.
Vida Virág kritikája a Csak táncolunk... előadásáról
Az est tanulsága szerint a klasszikus tánccal foglalkozó koreográfusok kortárs ideája jó egy évtizedes emlékekre épít. Az alkotók mintha megragadtak volna az akkori trendeknél és azok imitálásánál; nem képesek szabadon engedni fantáziájukat vagy legalábbis tájékozódni az újabb irányvonalakról, ha már mindenképpen szükség van sorvezetőre.
A Magyar Nemzeti Balett Alapítvány Stúdió Együttesének XIII. Kortárs Koreográfusok Estjét nem lehet ugyanazzal a mércével mérni, mint a hazánkban ma futó kortárs előadásokat. Ha mégis megpróbálnánk, akkor az eredmény egyszerre lenne üdvözítő és lehangoló. Üdvözítő, mert a klasszikus balett színpadán kívül ritkán látni olyan kivételesen képzett táncosokat, mint amilyenek a Nemzeti Balett fiatal művészei, lehangoló pedig, mert a klasszikából érkező koreográfusok mindegyike valamiféle általuk elképzelt kortárs elvárásnak igyekszik megfelelni. Ez az igyekezet pedig jócskán lerontja a táncművek minőségét és – helyenként – még a táncosok technikai virtualitását is aláássa. Az est tanulsága szerint a klasszikus tánccal foglalkozó koreográfusok kortárs ideája jó egy évtizedes emlékekre épít. Az alkotók mintha megragadtak volna az akkori trendeknél és azok imitálásánál; nem képesek szabadon engedni fantáziájukat vagy legalábbis tájékozódni az újabb irányvonalakról, ha már mindenképpen szükség van sorvezetőre.
Magamban | Fotók: Kanyó Béla
A táncest címe – Csak táncolunk... – lényegében determinálja a produkciók kvalitását. Áttörő koreográfiai alkotások nem születnek; kellemesen szórakoztató, nüansznyi etűdök és egy hosszabb lélegzetvételű bátor, de naivan banális témaválasztású előadás (After Party) viszont igen. Az első rész hat koreográfiája közül egy szóló, a Magamban, és egy szólónak induló káosz-produkció, a Show Must Go On emelkedik ki. Péntek Kata Magamban címmel a még főiskolás Bálint Adél számára készített lírai önvallomást. A cím valójában lehetőséget nyújtana az egyedüllét két pólusa közti széles és árnyalt skála teljes bemutatására, de a koreográfus csak a magányban érzett fájdalomra koncentrál. A keretes szerkezetben klasszikus „ABA variáns" megoldást alkalmaz, amelyben a visszatéréskor a mozdulatokat is a visszájára forgatja. A koreográfia kohézióját a többször ismétlődő elemek biztosítják – például az ökölbe szorított kéz harapása, vagy egy-egy jellegzetesen megránduló karmozdulat. Minden a helyén van, szépek a mozdulatkötések, de leginkább a szuggesztív előadó emeli ki az etűdöt a többi közül. A koreográfus jól választott, mert Bálint Adél nagyszerű adottságokkal bíró táncos. Fiatal kora ellenére rendkívül szuggesztív előadó, hosszú lába, haja különleges ismertető jegye; ez utóbbi szinte ötödik végtagként funkcionál táncában, olyannyira kifejező. Bálint Adél táncosi képességei mellett később megismerhettük táncalkotói szárnypróbálgatását is: a Nők a Házban című számban tradicionális roma zenére koreográfusként dolgozik harmadmagával. Bár a kezdők esetlensége még bélyege a produkciónak, a biztató formai megoldások – ügyes térszervezés, jól építkező dinamika – kárpótolnak a közhelyekért.
Flow
A klasszikusbalett-előadások pontos és fegyelmezett táncosai eltérően reagálnak a szokatlan környezetre; van, akit feszélyez a mozdulatok szabadsága, és van, akit felszabadít. A kötelező kortárs elemnek vélt „körben futás lógatott karral, kicsit behajlított térddel" például nehezen teljesíthető feladat – az egyébként kifinomult karmunkával bíró, kitűnő táncos – Tabbouch Ali számára, nem úgy, mint koreográfusának, Bajári Leventének, aki már rutinból futja meg köreit a szintén általa kreált Flowban, miközben felrémlik régi önmaga egy tízéves Ladányi Andrea-darabból. Bajári nemcsak a színpadon rója a köröket; a többi alkotóhoz hasonlóan maga is ugyanazon a körpályán halad, amely önmagába zárulva konzerválja a pár évvel ezelőtti kortárs irányzatokat. Állandó partnerével, a hajlékony és biztos technikai tudással bíró Pazár Krisztinával bravúros pas de deux-t mutatnak be, de a kortárs-klasszikus mérlegen erősen az utóbbi felé billen a mérleg nyelve. Ám a Flow komoly érdeme, hogy nem akar erőltetetten kortárs produkció lenni, hanem inkább a klasszikus baletthoz illeszthető önálló, bár kissé szerény mozdulatnyelvvel kísérletezik. Ha Bajári ezen az úton haladna tovább – és nem körben futna – felzárkózhatna a legkiemelkedőbb, klasszikus bázisú nemzetközi koreográfusok mögé.
After Party
A három produkciót – köztük az utolsó, táncszínházi darabot – is jegyző Jellinek György tehetségét nem lehet kétségbe vonni. Dramaturgiai merészsége határtalan; mozdulatépítése jól tagolt, szép ívű. Még akkor is, ha munkáiban egyelőre képtelen megszabadulni a felesleges sallangoktól. Színpadképét lényegtelen kellékek uralják: a Monologue About Waitingben egy fogas, és egy (folyton változó) bekeretezett kép, az After Partyban asztal, hiperrealista vetítés a háttérben. Az After Partyban – melyben egy buli utáni másnapos hajnal képeit mutatja be a koreográfus a jelenlévők szemszögéből – a táncosok jelenléte is néha sok. Jellineknek (és alkotótársainak) még egyszer át kellett volna fésülniük a librettót, hogy csak a legtisztábban kikristályosodó gondolatokat tartsák meg. Akkor talán nem maradtak volna színészi elvárásokkal nehezen birkózó, vagy üresben improvizáló táncosok a térben. A koreográfusok érdeme viszont, hogy a téma sekélyességében is képesek néha megtalálni a mélységet, és lépten-nyomon felvillan a kreativitásuk is. A leginkább a drogmámorban úszó fiú jelenetét – a szürreális figurák megjelenésével – találták el. (Bár Gergye Krisztián E. Sch. Erotója óta nem újszerű a maszk fordított viselése.) A kanapés tömegjelenet kontakt mozgásanyaga rendkívül jól van szervezve; mozgalmas és izgalmasan megújuló – ám az eredetiség itt is csak egy-egy mozdulatban érhető tetten. A csoporttáncok dinamikusak, a klasszikus táncosok azonban itt véreznek el: ahányan vannak, annyiféleképpen táncolnak, megmutatkozik a hiányos kortárs és moderntechnikai háttértudás, a szinkron is csorbát szenved. A show és kortárs elképzelésekkel az alkotók jól zsonglőrködnek, még az égből hulló piros lufiknak is megtalálják a helyüket a színpadképben és a koncepcióban. De letisztultabb formákkal, szimbolikusabb, értelmezhető jelrendszerrel tisztább lehetne a produkció.
Show Must Go On
Ahol viszont nem sok a kellék-, stílus- és műfajkeveredés, az a szintén Jellinek György készítette Show Must Go On. Majoros Balázs lírai szólója egészen addig a pontig átlagos, amíg a táncos abban a bizonyos „körben futásban" meg nem sérül. A zene tovább megy, a táncos a térdét fogva a földön marad, a nézőtéren pedig zavart morajlás kezdődik. Egy már civilben lévő táncos siet társa segítségére, de amikor a földről felemelné, ő is megsérül. Ez már gyanús. A harmadik fiú, aki szintén segíteni próbál rajtuk, inkább úgy dönt, menti a helyzetet, és a közönség nagy derültségére táncolni kezd. Közben a CD ugrál, egy emeléssel beérkezik a klasszikus páros, egy szülő nő tápászkodik fel a színpadra, és egy operaénekes a nézők között rákezd egy áriára. A függöny elindul, hogy összezáródjon – teljes a káosz – burleszkbe csap át a kortárs előadás. De miért is ne nevezhetnénk ezt a szellemes és szokatlan produkciót kortárs darabnak? Hirtelen zenei váltással és Marylin Monroe portréjának kivetítésével három revütáncosnő is megérkezik, és a gegek gegjeként egyikőjük bokájáról egy megszeppent kellékes próbálja eltávolítani a rátekeredett hosszabbítót, amit a táncosnő észre sem vesz. Jellinek alkotótársaival, Kerényi Miklós Dáviddal és Varga Kingával egészen üdítő paródiát varázsol a színpadra, a táncosok lubickolnak szerepeikben, nincs túljátszott karakter, a paródia teljesen hiteles. Kérdés, hogy a szellemesség és humor útja – amit sokszor annyira hiányolunk a kortárs produkciókból – mennyire lehet életképes a klasszikus bázisú korográfusok számára. Egy biztos: jó letérőnek tűnik a körforgalomból.
„CSAK TÁNCOLUNK" – KORTÁRS KOREOGRÁFUSOK ESTJE XIII. (Magyar Nemzeti Balett Alapítvány Stúdió Együttese)
Monologue About Waiting
Zene: J. S. Bach. Koreográfia: Jellinek György. Színpadkép: Massih Parsaei. Jelmez: Szűcs Edit. Koncepció: Jellinek György, Massih Parsaei. Táncosok: Kozmér Alexandra, Jellinek György, Szirb György.
Magamban
Zene: Jan Garbarek. Koreográfia: Péntek Kata. Táncos: Bálint Adél (MTF).
Flow
Zene: Montázs (Kovács Zsolt). Koreográfia: Bajári Levente, Pazár Krisztina. Vetítés: Pater Sparrow, Papp Tibor. Jelmez: Haamer Andrea. Világítás: Lukács Gábor. Táncosok: Pazár Krisztina, Bajári Levente.
Húrok
Zene: Montázs. Koreográfia: Bajári Levente. Táncos: Tabbouch Ali.
Nők a Házban
Zene: Meszecsinka. Koreográfia: Bálint Adél (MTF). Táncosok: Bálint Adél, Földi Lea, Marjai Lili.
Show Must Go On
Zene: Montázs. Koreográfia: Jellinek György. Vetítés: Massih Parsaei. Koncepció: Jellinek György, Massih Parsaei. Táncos: Majoros Balázs.
After Party
Zene: Andrew J. Koreográfia: Jellinek György, Kerényi Miklós Dávid, Varga Kinga
Film - Vetítés: Massih Parsaie. Táncosok: Asai Yuka, Higgins Jaclyn Ann, Thót Barbara, Varga Kinga, Jellinek György, Kerényi Miklós Dávid, Komarov Alekszandr, Majoros Balázs, Morvai Kristóf.
Nemzeti Táncszínház, 2012. június 11.
