Fagyöngy bambuszhomokban
Kutszegi Csaba kritikája a Mint a fagyöngy előadásáról
Gemza abban a tartományban társítja a mozdulatot és a szót, ahol mindkettőnek egyszerre van konkrét és szimbolikus értelme, ahol egyik illusztrálja a másikat és viszont (és egyiknek sem zsenáns a szerep), és ahol mindkettő egyaránt hat értelemre és érzelmekre.
Kutszegi Csaba kritikája a Mint a fagyöngy előadásáról
Gemza abban a tartományban társítja a mozdulatot és a szót, ahol mindkettőnek egyszerre van konkrét és szimbolikus értelme, ahol egyik illusztrálja a másikat és viszont (és egyiknek sem zsenáns a szerep), és ahol mindkettő egyaránt hat értelemre és érzelmekre.
Nagyon egyszerű eldönteni, hogy az előadáson van-e értelme verbális szöveg és mozgás egymáshoz társításának: ha a szöveg erősíti a mozdulatot, akár befogadható értelmet is ad neki, és ha ez fordítva is igaz, akkor nagyon valószínű, hogy alkotók és nézők együtt, jó helyen járunk. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy elvont szöveg és elvont mozdulat elvont találkozása nem eredményezhet színvonalas (és értelmezhető) produktumot, de tény: ez utóbbi ismérvekkel rendelkező előadásokban aránytalanul nagy a lehetőség a humbugra, a tartalmatlan, nézőhülyítő hókuszpókuszolásra. Ugyanezt szofisztikáltabb pillanatomban így írnám le: az alkotó posztmodern gesztusokkal takargatja koncepciótlanságát és technikai felkészületlenségét.
fotók: Barabás Zsolt
Azt szeretem Gemza Péter rendezéseiben, hogy róluk szólván, éppen ez utóbbi ellenkezőjéről beszélhetek. Gemza abban a tartományban társítja a mozdulatot és a szót, ahol mindkettőnek egyszerre van konkrét és szimbolikus értelme, ahol egyik illusztrálja a másikat és viszont (és egyiknek sem zsenáns a szerep), és ahol mindkettő egyaránt hat értelemre és érzelmekre. Ebben a tartományban artisztikusan megfogalmazott mozdulatok és szövegek láthatók-hallhatók, miközben megjelenésük folyamatosan értelmet (is) nyer. Értelmet kölcsönöz nekik például, hogy egy történet kialakulását szolgálják, mindketten a saját módjukon és eszközeikkel. E téren sincs alá- és fölérendeltség: van, amikor egy épített szerkezeten csimpaszkodva bemutatott nyaktörő mozdulat „beszédesebb" bármilyen pontosan megírt verbális szövegnél. Pláne, ha a mozdulat nem hivalkodóan hétköznapi, hanem amolyan koreografált-komponált művészi, amely beleélésre és továbbgondolásra sarkall, ezáltal többletjelentést képez.
A többletjelentés a mozgásszínházi (vagy fizikai színházi) műfaj egyik kulcskérdése. Többletjelentés ugyanis csak megfelelően jelentéses alapanyagból képződik. Ha a kisvárdai színházi fesztivál (amelyen Gemza Péter rendezését láthattam) programjában keresek ellenpéldát, kínálja magát a nagyváradiak előadta Liliomfi. Szigligeti Ede vígjátékában, legalábbis korunkban, igen nehéz nyelvi valóságon túli, szimbolikus értelmezési mezőt találni, míg az Abe Kobo A homok asszonya című regénye nyomán készült Mint a fagyöngy szinte csak ilyenből áll. És ez azért fontos, mert ez az a terep, ahol mozdulat és szó szükségszerűen együttműködhet, ahol valóban erősíthetik egymást. Nagyon egyszerűen megfogalmazva: az egyik elmondja azt, amit a másik kevés elmondani. Ez azt is jelenti, hogy nem érdemes mozdulatot szóval társítani, ha általa nem keletkezik többletjelentés.
A Mint a fagyöngy a kint és bent levőség problematikáját emeli ki A homok asszonyából. A színpadi adaptáció e szimbolikus kérdéskört ragadja meg, a konkrét „környezeti kihívást", az életteret eltemető homokot egy furcsa, bambusznád-tákolmány jelképezi. Nem tudom, ki a térinstalláció alkotója, a fesztivál műsorfüzetében a színlapon nincs feltüntetve, pedig igazán kitűnő a szerkezet. Az anyaga és a „japános" figurák enyhe butoh-hangulatot árasztanak, ami igencsak illeszkedik az előadás koncepciójába, hiszen a butoh is lényegében a belső szétáramlásáról szól. Mint ahogy – Gemza rendezésében is – a falu fogságába esett tanár belső lélekfolyamatain van a főhangsúly. Kint levőség és bent levőség paradoxona mutatkozik meg a tanár és az asszony viszonyában. A férfi eleinte abszolút kívülről szemléli a helyzetet, aztán fokozatosan rádöbben (az élet rákényszeríti), hogy egyetlen lehetősége, ha azonosul a bent levőségével. Akár József Attila Eszmélete is eszünkbe juthat („nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret"), amikor a férfi – felfogva a paradoxont – tudtahasadásról, skizofréniáról monologizál. Később a párjává lett asszonnyal együtt szemlélik – furcsálva – a kinti világot, ahova nemrég még maguk is vágytak. Előbb az asszony törődik bele a sorsába, ez megnyugvást hoz számára, de mellette – és talán ez az előadás legfőbb üzenete – visszavonhatatlan szellemi beszűkülést is.
A mozdulat és szó szerepét erősíti a színpadkép. Az emberpár életterén átgázoló szerkezet nemcsak szimbolikus, hanem jól elkülönülő terekre osztja fel a játékteret, elkülöníti a külső és belső világot. A falu népének hol konkrét, hol démonizált, elvont figurái fentről és hátulról érkeznek. A szereplők, a Sepsiszentgyörgyi M Stúdió harcedzett tagjai kitűnően teljesítenek, koordinált mozgásban, szövegmondásban egyaránt otthonosak. Ez utóbbi – jól mozgó-beszélő színművészek megléte – szintén mellőzhetetlen kritériuma mozdulat és szó sikeres társításának.
Mint a fagyöngy (Sepsiszentgyörgyi M Stúdió)
Zeneszerző: Mezei Szilárd. Dramaturg: Márton Imola. Rendezőasszisztens: Tasnádi Kinga. Rendező: Gemza Péter.
Rákóczi-Stúdió. Kisvárda, 2012. június 22.
Magyar Színházak XXIV. Kisvárdai Fesztiválja
