A táncos lelke a karján látszik
Kutszegi Csaba kritikája a Magyar Táncművészeti Főiskola IX. évfolyamos hallgatóinak vizsgaelőadásáról
...a tiszta, igényesen megformált, kitartott pózokat igénytelen karmunka és alulteljesített átkötő lépések kísérik, melyek esetenként alaposan le is rontják a produkciót.
Kutszegi Csaba kritikája a Magyar Táncművészeti Főiskola IX. évfolyamos hallgatóinak vizsgaelőadásáról
...a tiszta, igényesen megformált, kitartott pózokat igénytelen karmunka és alulteljesített átkötő lépések kísérik, melyek esetenként alaposan le is rontják a produkciót.
Túl sok jóval nem tudom biztatni a Magyar Táncművészeti Főiskola idén végzett balettművészeit, de – szerintem – erről nem ők tehetnek elsősorban. Ronda dolog pályájuk elején álló fiatalok kedvét szegni, de szebbé hazudni a valóságot szintúgy gyalázatos tett. Márpedig a helyzet manapság úgy fest, mintha nálunk mostanság a balettművészetet kívülről-belülről egyszerre akarnák lebontani, mintha mindent el akarnának tüntetni, ami az országban balettra emlékeztet.
Berzéki Melinda (Concerto)
Kanyó Béla felvételei
Nem az a baj, hogy a végzősök között nem bukkannak fel minden évben kiemelkedő tehetségek, még az sem tragédia, hogy a Feketehattyú-pas de deux-re vendégművészt kell hívni (mindig is volt hasonlókra példa). De az már elgondolkodtató, hogy egy tizenhét főből álló művészközösség valamennyi tagja legalább két felvonáson át ugyanazokat a tünetértékű hiányosságokat mutatja fel.
Csonka Vanessza és Török Zsolt (Concerto)
Már a koncertvizsga „felütése" alaposan rámutat arra a világra, amely a mai fiatal balettművészeknek osztályrészül jutott. Kovács János, operaházunk vezető karnagya a műsorkezdés előtt függöny elé jön, és a zenekarban „feltehetően" utoljára játszó, nagyra becsült muzsikuskollégákat búcsúztat. Miért is a balettvizsga előtt teszi ezt? Esetleg a zenekari művészeket elbocsátó operaházi vezetés nem örült volna, ha a karnagy úr „rendes" operai előadás előtt gyakorol ilyetén gesztust? Ha ehhez hozzáveszem, hogy beérkezvén a házba, jó formában levő, zokogó balerinákról hallok hírt, akik a múlthéten tudták le utolsó operaházi előadásukat, minden együtt van, hogy derűs arccal nézzek a végzősökre váró szép jövőbe. És a függöny még fel sem ment...
Csonka Vanessza és Török Zsolt (Concerto)
Amikor végre felmegy, arra gondolok, mégiscsak vannak az öregségnek szépségei (tudhatni, persze, ezt még nem tudhatom), például az, hogy egy bizonyos kor után már nem kell Kenneth MacMillan Concertójában táncolni. Tiszteljük a nagy mestert, de több mint ötvenéves modern balettjében annyira nincs semmiféle trouvaille, hogy csak érett, tapasztalt, első osztályú táncosoknak lenne szabad eltáncolniuk. A kevés ugyanis nem kezdőknek való, hanem öreg rókáknak, akik a semmit is meg tudják tölteni valamivel. Az egyfelvonásos első tételében mindenesetre határtalanul bizakodni kezdek: ha Darai Tamás a később fokozandó felvezető, ha ő képviseli az alapszintet, amelytől utóbb csak felfelé fogunk eltérni, akkor színvonalas koncert lesz az idei. A második tétel lírai kettősében megismerhetem Csonka Vanesszát és Török Zsoltot, utóbbiról hamar megállapítom, hogy vékony alkata ellenére stabil, erős partner. Csonka Vanessza produkciójában pedig már szemrevételezhetem az első két felvonást végigkísérő általános ellentmondást: a tiszta, igényesen megformált, kitartott pózokat igénytelen karmunka és alulteljesített átkötő lépések kísérik, melyek esetenként alaposan le is rontják a produkciót. Sietek leszögezni: ez nemcsak Csonka Vanesszára jellemző, hanem – amennyire be tudtam azonosítani őket az esten – az összes végzős lányra. Berzéki Melinda például a Concerto harmadik tételében ugyan hősiesen megküzd a szólójával, de – főleg az apró, gyors átkötő lépések közben – nem tudja elrejteni spicc-technikai hiányosságait.
Kovalszki Boglárka és Molnár Dávid (Esmeralda)
A második felvonás a koncertszámoké. Kovalszki Boglárka és Molnár Dávid az Esmeraldából Diana és Akteon kettősét adja elő. Kovalszki Boglárkát figyelve mélyül el bennem a gyanú: ezekben a fiatalokban a lábakra (főleg a magasságukra) koncentrálás és a technikai elemek ilyen-olyan abszolválása mellett egyéb szempontok betartására, egyéb külsőségek vagy tartalmak megjelenítésére talán nincs is igény. Vagy nem jutott ilyesmire elég figyelem... Vagy nem akadt mester, kolléga vagy példakép, aki valamilyen úton-módon elárulta volna nekik, hogy a tánc nemcsak lábemelésből és a technikai elemek esés nélküli túléléséből áll. Molnár Dávid partnerként elég bizonytalan, variációját viszont – bár technikai hibákat vét – látszólag könnyedén járja el, de a magabiztos elegancia hiányzik belőle. Kettősük befejező tételében, a codában táncöröm helyett a közelgő befejezés előörömét vélem látni rajtuk.
Szalai Emese és Kovács Péter (Anna Karenina)
A Kovalszki – Molnár páros sem érdemli meg, hogy rajtuk verjem el a port, hisz lélektelen karmunkában az őket követő Szalai Emese – Kovács Péter kettős viszi el a pálmát (de ne feledjük: az általam kispécézett hiányosság általánosságban jellemzi az egész évfolyamot). Az Anna Kareninából Kitty és Levin kettősét bemutató páros munkájában azért különösen szembetűnő a taglalt hiányosság, mert Pártay Lilla Csajkovszkij muzsikájára készített koreográfiájában rengeteg múlik a kezeken. Tapasztalt, érzékeny művészek szinte ülve is előadhatnák a pas de deux-t, akkora kifejezőerővel bír benne a tartalmas, impulzív karmunka. Persze ha a táncosok mellső végtagjai koncepcionálisan (értsd: a metodika gyakorlatában) a hatodrangúak „futottak még" kategóriájába vannak sorolva, nincs mit csodálkoznunk azon, ha fiatal művészeink egy lírai kettősben csak ledarálandó technikai elemek sorozatát látják. Kitty és Levin kettősében különösen fájdalmas, ha a táncosok nem muzikálisak. Ami nem metronómszerű viselkedést jelent, hanem azt, hogy sokszor picit a ritmus elé kell szaladnunk, hogy aztán megtorpanva lemaradjunk, szóval, pulzálnunk kellene, ahogy a lélek diktálja, hogy a mozdulatsorozatból tánc legyen.
Berzéki Melinda és Horváth Kada (A rosszul őrzött lány)
A rosszul őrzött lány részleteiből szerkesztett kis blokkban Berzéki Melinda variációja közben arra jövök rá, hogy lehetetlen elvárnom koordinált karmunkát ott, ahol a táncosoknak hátuk sincs. Az pedig, hogy a táncosnak van-e háta, vagy nincs, az végképp nem döntés, hanem képzés kérdése. Berzéki Melinda partnere, Horváth Kada azzal lep meg, hogy látszólag sokkal magabiztosabban indít el egy technikailag nem könnyű mozdulatot, mint amennyire sansztalanul fejezi be sokszor. Pedig az igazi önbizalom a magabiztos megérkezésben mutatkozik meg, felugrani a vakmerő is tud. És a pontos érkezés sem pusztán döntés (vagy utasítás) kérdése: a jókor jó helyre jól érkezőket pszichológiailag is éveken át meg kell dolgozni.
Schumiczky Endre (A rosszul őrzött lány)
Schumicky Endre fapapucsos táncában mosolyogva veszem észre, hogy még ezt a számot is sikerült az évfolyam védjegyeként szolgáló lábemelős tánccá átformálni, mindenesetre Ashton-koreográfiában olyan Simone-t, aki így dobálná a lábát, még sohasem láttam. De közben azt is nyugtázom, hogy Schumicky Endrének kifinomult érzéke van a sztepptánchoz, ritmusképletei korrektek, csak néha siet bele egy kicsit.
Török Zsolt (Grand pas classique)
A koncertrész végére kiderül, amit már sejteni lehet: az évfolyam legjobbja a Csonka – Darai – Török hármas. Csonka Vanessza és Török Zsolt Grand pas classique-ja összességében színvonalas produkció is, leszámítva, hogy ezt a kettőst is erősen jellemzik az évfolyam általános hiányosságai. A pas de deux-rész egy közös diagonáljában háromszor is „megcsodálhatom", hogy a hölgy olyan keresetlenül huppan le elegáns „balerina féltérdre", mint lelőtt kismadár a bokor alá (pedig királynői méltósággal kellene letérdelnie), a fiatalembernek meg variációja közben többször szólni szeretnék, hogy itt vagyunk mi is, mert az a benyomásom, hogy csak magának teljesít. Csonka variációjának vége felé van egy diagonálisan haladós, lábemelgetős, ismétlődő mozdulatsorozat, amelynek intenzitását, dinamikáját folyamatosan fokozni kellene. Ehelyett csak a feldobott láb magassága emelkedik.
Csonka Vanessza és Török Zsolt (Grand pas classique)
Darai Tamás a vendégművész Purszky Lillával mutatja be A hattyúk tava „fekete" pas de deux-jét. Visszafogott manírral megformált hercege szimpatikus, technikai megoldásai, főleg a forgásai helyenként virtuózak. Ő is jó partner, például mesterien forgatja tovább a lendületét vesztett pirouette-et, igaz, ez is egy olyan direkte technicista eszköz, amelyet nem nagyon kedvelek. De ettől még Daraira szép szólista pályafutás is várhat, főleg ha nagyugrásai erősödnek.
Purszky Lilla és Darai Tamás (A hattyúk tava)
Szép pályafutás az évfolyam valamennyi többi tagjára is várhat. Csak az a kérdés, ki kivel és hol találkozik a jövőben. Aki Leo Mujićhoz hasonló koreográfusokkal fog tartósan együtt dolgozni, az számíthat rá, hogy egyszer megtanul táncolni is, megérti majd, hogy sokszor a látszólag felesleges kartartásokban és átkötő lépésekben rejtezik a lényeg. Leo Mujić a vizsgaelőadás harmadik felvonását, az Ahonnan az álom jön című egyfelvonásost koreografálta – erre az alkalomra, az évfolyam számára. Az ősbemutató minden szereplője nagyszerűen táncol.
Jelenet (Ahonnan az álom jön)
Mintha nem is őket láttuk volna az első két felvonásban. Persze a kortárs balett nem kíván olyan technikai fegyelmet, mint a klasszikus. De a klasszikus ugyanolyan színpadi jelenlétet, művészi szerepformálást követelne, mint a kortárs. Ezt hasznos volna a növendékekben már az iskolában tudatosítani. Persze ha balettra és operaházra sincs szükség, a színpadi jelenlét és a művészi szerepformálás is tök felesleges.
Jelenet (Ahonnan az álom jön)
A végzősöknek azt kívánom, hogy minden körülményben maradjanak nyitottak, tanulmányaik során megszerzett tudásukat tekintsék alapnak, és lássanak hozzá egyéniségük kibontásához.
Az évfolyam: Bálint Dóra, Berzéki Melinda, Csonka Vanessza, Kojo Kaede, Kovalszki Boglárka, Miura Shino, Pyka Alexandra, Schneider Helga, Szalai Emese, Darai Tamás, Horváth Kada, Kovács Péter, Molnár Dávid, Pálinkó Kornél, Rónai attila, Schumiczky Endre, Török Zsolt.
Évfolyamvezető balettmesterek: Fodorné Molnár Márta, Macher Szilárd.
Magyar Állami Operaház, 2012. június 30.
