Az érzet logikája
Ady Mária kritikája a 100 ölelésről
A valóság nem egyszerűen kívül marad a színpadon, de végletesen relativizálódik, miközben ez a sajátos irracionalitás egyszerre bája és humora az előadásnak.
Ady Mária kritikája a 100 ölelésről
A valóság nem egyszerűen kívül marad a színpadon, de végletesen relativizálódik, miközben ez a sajátos irracionalitás egyszerre bája és humora az előadásnak.
A menyasszonyi ruha selyemgubójába bábozódott, előrefogott hajával eltakart arcú Nagy Csilla és a vastag agyagréteg maszkja alól beszélő Debreczeni Márton mintha Francis Bacon valamelyik festményének kulisszái között ülne. A képekről ismert „porond" itt zöld műszőnyeg, a „trapéz" egy hatalmas akvárium kerete, amelyet ekkor még fehér terítő takar, a „tanú" egy kitömött, üvegtekintetét a porondra szegező róka, a saját szerveiken át önmaguktól szabadulni, a síkban feloldódni vágyó, kínlódó-szorongó testek pedig az arctalan táncosok, minthogy „portréfestőként Bacon a fejek festője és nem az arcoké". Az idézet Gilles Deleuze francia filozófustól származik, aki Bacon művészetében az érzet azon sajátos logikáját vélte felfedezni, amellyel lehetségessé válik a descartes-i „gondolkodom, tehát vagyok" alapvetésből következő, mélyen a nyugati kultúrába gyökerezett dichotómiák – anyag és szellem, test és lélek, e világ és túlvilág, szubjektum és objektum stb. – meghaladása egy teljességgel önmagából következő és önmagába forduló, a végtelenségig tágulni képes, de semmi önmagán túlit (transzcendenst) ki nem záró, egységes, immanens világ elgondolása. Debreczeni Márton koreográfiája tagadja, hogy a test, és a neuronok közvetítette érzet bármilyen szempontból másodlagos lenne a szellemhez, az értelem alkotótevékenységéhez képest. Sőt, a 100 ölelés elemei közötti kapcsolatot minden esetben az anyag, a test, az érzet elsődlegessége és egysége teremti meg: minden egyéb, a róka élőként vagy élettelenként, kutyaként vagy rókaként való interpretációja, a furcsa piknik eseményei, a villák eredeti rendeltetésüket még véletlenül sem idéző használata egytől-egyig esetleges. Az ésszerű relációk létrehozása lehetősége, de nem feladata a nézőnek, hiszen az érintések sorozata belső logikát eredményez.
A szorongó, önmagukba forduló, önmagukon keresztül menekülni próbáló baconi alakok Debreczeni Márton koreográfiájában egymásban lelnek majd lehorgonyzási pontra. Miközben a táncos a szögek beverésének technikájáról értekezik, Nagy Csilla kikel menyasszony-burkából, hogy még egyszer utoljára önmagában keresse a teljességet: derékban meghajolva felsőtestére szoknya borul, kezére magassarkút húz, lábát nadrágba, férficipőbe bujtatja, hogy végtagjaival így lejtsen el egy különös tangót, magányos alakból groteszk, csonkolt kettőssé alakulva. Miközben felfedezi, hogy egyedül mégsem megy, Debreczeni is felhagy a kísérletezéssel, hogy az arcára halmozott agyaggal eggyé válva oldódjon fel a tengely nélküli lét kiszolgáltatottságában – spatulával farag magának arcot, jó szobrászként tudva, mi kell ehhez: az anyagban rejlő kész plasztikáról lefejteni a felesleges rétegeket. Az ahhoz szükséges végső simításokat, hogy a baconi fejből arc válhasson, a Másik végzi el: Nagy Csilla rituális mozdulatokkal mossa le Debreczeni arcáról az agyaghártyát.
Ezzel megkezdődik az érintések sorozata, amelyet Lukács Miklós játéka révén a színpad oldalára állított cimbalom húrjainak zenéje, illetve olykor az érintéseket hanggal és vetített rajzzal leképező szenzográf-szenzogram és a táncosok üvegpohárszél-játéka festenek alá. Az első érintés kapcsolatot teremt a két magányos alak között, és innentől kezdve minden e kívülre helyezett tengely teherbírásának, megbízhatóságának próbálgatásáról szól. A menekülésre késztető, irracionális és inkoherens világ keltette szorongást az érintés nyomán kialakuló érzet mint lehorgonyzási pont oldja: a kettő, az eggyel ellentétben, már lehetőséget ad egy közeget létrehozó, határokat kirajzoló, a világ feloldódásra csábító anyagi egyneműségét oldó intim szféra kialakítására, egyfajta otthonalapításra. Az érzékelés biztonság, örömforrás és kiszolgáltatottság egyszerre; közvetít, figyelmeztet, jelez, jelent és meghatároz; a tágan értelmezett erotika és a parancsoló fájdalom terepe. Utóbbira ebben a bizalmon alapuló kettősben mindössze kétszer történik utalás. Először a villák táncában, ahol az egész koreográfiát jellemző kontakt tánc ezzel az eszközzel veszélyessé, harccá alakulhatna. Nem így történik, de felvillantja a héjanász lehetőségét. Másodszorra a merülés során, ahol a táncosnőt köldökzsinórként köti a külvilághoz és az éltető oxigénhez az a cső, amelynek végét a táncosra bízza.
A víz motívuma a rituális arcmosástól kezdve a beúszó cápán és a pohárral táncoláson át (ahol a tengelyt egy időre mindkét táncos számára a megőrzendő víz jelenti) a merülés jelenetéig végigkíséri az előadást. Ennek az a – különösen az akvárium kapcsán felmerülő – veszélye, hogy technikailag látványos, de felszínes megoldásokra csábít. Kicsit ilyennek tűnik a merülés egy pontján átlátszatlan fehérre festett vízben forgolódó, ruháitól megszabaduló, át-átsejlő test, de az előadás egyébként ellenáll a közhelyes megoldásoknak.
A 2010-es években ismét „fellazult tételben fogalmazódik meg a világ"; ezúttal azonban Kafka, Sartre és távoli bölcsek helyett egy kitömött róka üvegszemében „csodálja meg önnönmagát" – legalábbis erre utal a zárójelenet, amelyben a két táncos az eseményekhez tanúként szolgáló preparátum kivetített szemében nézi saját eggyé válásának kényszeres, végtelenített ismétlésben prezentált árnyjátékát. A valóság nem egyszerűen kívül marad a színpadon, de végletesen relativizálódik, miközben ez a sajátos irracionalitás egyszerre bája és humora az előadásnak. Csakhogy ez a kirekesztett, külvilággá tett realitás akkor is létezik és fenyegetést jelent a világ tengelyét ölelő pár számára, ha – a színpad légterén váratlanul végigsikló, időnként röfögő hangot hallató, felfújható cápával ellentétben – egyetlen pillanatra sem úszik be a táncosok bensőséges közegébe.
100 ölelés (Artus – Budapesti Filharmónia – FÜGE – Bora Bora)
Koreográfus: Debreczeni Márton. Zene: Lukács Miklós (cimbalom). Alkotók: Bodóczky Antal, Kocsis Gábor, Nagy Ágoston, Samu Bence. Produkciós vezető: Trifonov Dóra.
Táncolja: Nagy Csilla, Debreczeni Márton.
Artus Stúdió, 2012. szeptember 19.
