Test-tér-tudat
Turbuly Lilla kritikája a Végtelenbe zárva előadásáról
Az üvegláda egyszerre emlékeztet inkubátorra és koporsóra, és arra, hogy az élet kezdetén és végén szűk terekbe szorulunk – ide értve a legtermészetesebb szűk teret, az anyaméhet is. Itt azonban semmi sem természetes, legalábbis első látásra nem az, inkább a sci-fik, űrlények világát idézi.
Turbuly Lilla kritikája a Végtelenbe zárva előadásáról
Az üvegláda egyszerre emlékeztet inkubátorra és koporsóra, és arra, hogy az élet kezdetén és végén szűk terekbe szorulunk – ide értve a legtermészetesebb szűk teret, az anyaméhet is. Itt azonban semmi sem természetes, legalábbis első látásra nem az, inkább a sci-fik, űrlények világát idézi.
Az 1986-os Eleven tér a pályája elején járó, mindössze 18 éves Bozsik Yvette-tel a hazai kortárs tánc történetének részévé vált. Hogy mennyire szokatlan, mellbevágó lehetett az előadás az akkori táncközegben, arra csak Rényi András írásának címét és egy kitételét idézem: „a térhiány botrányáról" és „penetránsan sokkoló erejű műről" ír. Most, negyedszázaddal később, Árvai György Góbi Ritával gondolta újra az akkori előadást.
fotók: Szelepcsenyi Ferenc
Nagyot fordult a világ azóta, a vizuális kultúra meg különösen, nehéz elképzelni, hogy 1986-os szemmel milyen lenne ez az előadás, de a mostanival nézve is messze ingerküszöb feletti. Külön érdekes volt látni az október 18-i előadáson, hogy a szinte csak középiskolásokból álló nézőközönség milyen feszült figyelemmel követte – pedig őket aztán nem könnyű meglepni.
Már maga az alaphelyzet is erős és asszociációk sorát hívja elő. Bemegyünk az akváriumszerűen megvilágított térbe, amelynek a közepén egy üvegládában fekvő, kopasz, gézzel hézagosan betekert testű valaki-valami fekszik. Oldalról látjuk, mert a nézőtér az üvegláda két oldalán található, de felülről is egy kivetítő segítségével. Az üvegláda egyszerre emlékeztet inkubátorra és koporsóra, és arra, hogy az élet kezdetén és végén szűk terekbe szorulunk – ide értve a legtermészetesebb szűk teret, az anyaméhet is. Itt azonban semmi sem természetes, legalábbis első látásra nem az, inkább a sci-fik, űrlények világát idézi. Erre ráerősít az is, hogy Góbi Rita gézruhája éppen olyan, mint Milla Jovoviché az Ötödik elemben. A kórházihoz hasonló csövekre kötött, nemtelennek tűnő Lény azonban éledezni, mozogni kezd, leszakítja magát a csövekről, különféle stációkat jár végig. De előbb még az 1986 óta eltelt időt az előadás is megidézi egy szinte követhetetlenül gyors képzuhataggal, amelyből néhány emblematikus szereplő és kép azért kiugrik annyira, hogy az időszak azonosítható legyen. Ezt az információáradatot kellene befogadnia-megemésztenie a Lénynek is, szájába tömködve a hírfolyam újságkivonatát.
A stációk a gyermeki ráeszmélést-felnövekedést és egy földönkívüli itteni tapasztalatszerzését idézik. Az evés-ivás, a külvilág emblematikus tárgyaira (Barbie-baba, mézeskalácsszív, tűsarkú cipő, pisztoly stb.) való rácsodálkozás, a birtoklás vágya vezet el az első dühödt kitörési kísérletig. És ahogy az már az üvegdobozba bekerült tárgyakból is látszik, a nem nélküliség is elbillenni látszik a női identitás felé.
A mesterséges lét pedig az emberi felé. Ehhez nem kis mértékben járulnak hozzá a szűk üvegkalitkában a tánctéren szokásosnál jóval erőteljesebben jelentkező fizikai folyamatok: az üvegfal párásodása, a táncosnőről folyó izzadságpatakok. Góbi Rita fel is használja mindezt, benyálazza az üvegfalat, valami fehér hab is kerül rá, a belső tér egyre síkosabbnak, csuszamlósabbnak tűnik, az átázott gézcsíkok takarta test egyre meztelenebbnek. Csak ezen a ponton, a vége felé néz ki néhányszor a nézőtér felé.
Közben a kivetítőn felülről is láthatjuk a kalitkában történteket, hol valóban azt, amit felülről látnánk, hol annak fénypászmákkal torzított, néha röntgenfelvételekre, néha túlexponált fotókra emlékeztető mását. De egy eleven emberi test és a saját szemünkkel látott (és persze szintén manipulált) valóság még ma is jóval izgalmasabb, így valószínűleg a nézőközönség nagyobb része csak néha pillant a kivetítőre. Nem beszélve arról, hogy Góbi Rita tulajdonképpen ellene dolgozik a vetítéses technikának a maga nagyon intenzív, a táncosnő elképesztő (test)tudatosságát és a megjelenített Lény ösztönösségét egyszerre megmutató jelenlétével. És ez a jelenlét annyira erős, hogy nehéz otthagyni a végén, a félig felemelkedett üvegkalitka alatt, amikor már kibújhatna alóla, de mint a madár, aki egész életében ketrecben élt, kuporogva ott marad.
Az előadás példa arra, hogyha egy fontos igazságot – jelen esetben azt, hogy be vagyunk zárva (születés és halál közé, testbe, magunkba, környezetbe, körülményekbe, a félelmeinkbe stb.) – sikerül egy tulajdonképpen végtelenül egyszerű és magától értetődő, de éppen ezért kifejező módon megmutatni, az működni fog. Most is, és minden valószínűség szerint újabb huszonöt év múlva is.
Végtelenbe zárva (Természetes Vészek Kollektíva)
Koreográfia, mozgás: Góbi Rita. Dramaturg: Imre Zoltán. Zene: PARABRYO. Videó: Korai Zsolt, Lenz Tünde. Technika: Szirtes Attila. Jelmez: Szűcs Edit. Smink, maszk: Károlyi Balázs. Produkciós vezető: Kulcsár Viktória. Koncepció, rendezés: Árvai György. Külön köszönet: Bozsik Yvette, Szabó György.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2012. október 18.
