Szentírás
Vida Virág kritikája a Ha lesz egy férfinak... előadásáról
A szülei által halálra ítélt, lázadó fiú ajkát egyetlen egy hang sem hagyja el. Csendben ül, lesütött szemmel, amíg szülei egyszerre köszöntik fel a születésnapján és döntenek a kivégzéséről – lázadása miatt.
Vida Virág kritikája a Ha lesz egy férfinak... előadásáról
A szülei által halálra ítélt, lázadó fiú ajkát egyetlen egy hang sem hagyja el. Csendben ül, lesütött szemmel, amíg szülei egyszerre köszöntik fel a születésnapján és döntenek a kivégzéséről – lázadása miatt.
A vallás – lényegéből adódóan – alárendel. Alárendeli az embert az istennek vagy isteneknek; elvárja, hogy a hívek feltétel és kritika nélkül fogadják el az isteni szeretetet, tanítást, parancsot és ítéletet. De mi történik akkor, ha az emberi érzések szembekerülnek az isteni akarattal? Amikor a Tórában, Mózes V. könyvében az áll, hogy a lázadó és engedetlen fiút szülei vigyék ki a város szélére és a város férfiai kövezzék őt halálra? Ezt a kérdést próbálja körüljárni – ha nem is megfejteni – két, látszólag egymástól távol lévő alkotó: egy vallási témában otthonosan mozgó, poeta doctus író, Visky András és egy lázadó, radikálisan kortárs koreográfus, Frenák Pál. Közéjük ékelődve, de köztük nem éket verve balanszíroz a rendező Borgula András, két remek színészével. De hiába a közös téma, hiába az azonos díszlet, hiába a szereplők finom feltűnése újabb szerepekben, a három rész – tánc, dráma, improvizáció – alig kommunikál egymással. A töredezettség azonban nem bántó, inkább csak szokatlan. Különböző interpretációk, melyek egymástól elhatárolódnak, és együtt és külön-külön sem nem tudnak választ adni a magára hagyott embernek.
fotók: Szelepcsényi Ferenc
Frenák Pál még a megszokottnál is letisztultabban, minden kelléket elhagyva, csak mozdulattal és fénnyel fogalmaz. Férfijogú társadalomban íródott vallási tanítást (az engedetlen fiú történetét) kifejezetten feminin megjelenésű, női táncos testén keresztül értelmez. Marie-Julie Debeaulieu önmagában hordozza a konfliktust. Egyszerre törékeny, ártatlanul finomak a mozdulatai, de ugyanakkor buja, agresszív és lázadó. Az áldozati asztal szimbólumának is tekinthető kiemelt játéktér minden élét, szegletét bejárja frenákos vergődésével, majd elegáns, nyakig gombolt, hosszú fekete ruhájától is megválik egy magával ragadó jelenet erejéig. Az alsóneműre csupaszodott nő vékony csíkra vágott, hideg, fehér fényben kúszik az asztal hátsó határán, hátracsapódó haja szinte korbácsütésekként ostorozza hátát. Kivetkőzésében ellenállását, egy kultúra szabályai, regulái elleni tiltakozását vélhetjük felfedezni. Mikor oldalazva, fél kezével és lábával felkapaszkodva, lüktetve csúszik végig az asztal egyik sarkától a másikig, mintha láthatatlan kezek taszítanák előre, akkor nyílik meg igazán az értelmezés tartománya.
Nem tudni, hogy önmaga lázadását képtelen-e elviselni, vagy egy – a közösség számára renitens egyén – kitaszításának vagyunk-e szemtanúi. Frenák Pál azonban a Tóra tanításával ellentétes végkifejletet ajánl fel: a lány, kálváriáját végigjárva, megtörten húzza vissza magára ruháját. Még kézjeleket mutogat, mintha szavak nélkül árulná el titkát, mintha utolsó reményként így akarná átadni üzenetét. Talán betört – ennyi volt, ennyire futotta erejéből. Talán lázadása csak önmagán belül zajlott le. Kivégzésről azonban szó sincs. Bár az alkotói ajánló szövegében Frenák a megkövezés aktusában magát a követ állítja gondolatainak középpontjába, és a kövezés szerinte megszentségteleníti a követ – mégsem hozza be a színre kellékként a tárgyat. Mindvégig megmarad szigorúan a tánc- és mozdulatművészet keretein belül, és nem tér el más interdiszciplináris színházi műfajok felé. Mintha regulák kötnék. Szárazan, mellébeszélés nélkül, magabiztos koreográfusi kézzel, remek tér és fényhasználattal építi fel a szólót, olyan egyértelműen, ahogy a Mózes V. könyvében megszólaló Isten a parancsát.
Az est másik két részében sem kerül elő a kő. Nem is baj. Túlságosan kézenfekvő, banális megoldás lenne. Jól érzi Borgula András, hogy sokkal súlyosabb nyomatékot ad azzal, ha a halált okozó, valós tárgy helyett csupán mozdulatokba és a szavakba rejtett utalásokkal kelt folyamatos feszültséget.
Visky András szimbólumokkal teli allegorikus szövege szép „tárgyalás" a táncos „bevezetés" és az improvizációs „befejezés" között. Bár általában a szöveg sokkal egzaktabb, mint a mozgás, most mégis úgy érzem, hogy Visky és Frenák közül ezúttal az utóbbi fogalmaz egyértelműbben. Frenák Pál mozdulatsorai felkiáltások, pontosan szerkesztett mondatok, amelyek téma-réma lépésekben viszik előre a mozgás egészét, a gondolati tartalmat, hogy végül egyértelmű konklúzió levonásához vezessenek. Ezzel szemben Visky András szövege szövevényes textúra; a linearitást mellőzve, jelenből a múltba lépked, a beszélő szerepeit (egyetemi oktató, gyermek) eszerint cserélve fel (ez természetesen a rendező leleménye is lehet), in medias res kezdésekkel indít dialógusokat az anya és a fiú között; és erős, többértelmű képeket villant fel. A rádió, a rádiókészítés allegóriáját használja fel az isteni és emberi kapcsolatteremtés szimbólumaként; a meghallani és meghallgattatni jelentéskör kibontásához, a rádióhullám terjedési közegének megfoghatatlan jelenségét éternek, léleknek nevezi. Takátsy Péter, az összemosott szerepekben jól vált karaktert, hiteles férfiként és gyerekként egyaránt, de néhány felesleges gesztus bekerül játékába. Szilágyi Katalin Anyaként egészen átlényegül, merevsége, görcsös idegessége szerepének része. Az ajánló nem tünteti fel a néma gyermekszereplő nevét, pedig színpadi létezése meghatározó. A Férfi – Anya dialógusokban Takátsy Péter helyett ő kap fényt, amint gondolataiba merülve rádiót szerel.
A harmadik rész, az improvizáció középpontjába is maga az áldozat, a gyermek kerül. A valóban asztallá minősülő színpad asztalfőjénél foglal helyet, de nem veszi át a családfői szerepet, sokkal inkább a város elé kiállított, tanításbeli, megkövezendő szerencsétlen fiú alakját idézi meg. És valóban így is van. A szülei által halálra ítélt, lázadó fiú ajkát egyetlen egy hang sem hagyja el. Csendben ül, lesütött szemmel, amíg szülei egyszerre köszöntik fel a születésnapján és döntenek a kivégzéséről – lázadása miatt. A fiú csak a halál módját választhatja meg. Az improvizáció a jelenre utal, mintha a ma élő szülők ítélnék halálra gyermekeiket. Hátborzongató. A tortagyertya lassan leég. Sötét. Csend. Feloldás nincs. Ez szentírás.
Visky András: Ha lesz egy férfinak... (Gólem Színház)
Koreográfus: Frenák Pál. Dramaturg: Németh Virág. Díszlet/jelmez: Juristovszky Sosa. Produkciós vezető: Marcsa Barbara. Rendező munkatársa: Hollós Zsófia. Rendező: Borgula András.
Szereplők: Takátsy Péter, Szilágyi Kata, Marie-Julie Debeaulieu.
JURÁNYI Produkciós Közösségi Inkubátorház, 2012. október 24.
FÜGE Produkció
