Ösztönök és formák
Vida Virág kritikája a Animalről és a Stocosról
A táncosnők ugyanis eleinte kihívóak, mindenféle látványos kiegészítőkkel – tollak, csillámporos, vörös felsők – vértezik fel majdnem meztelen testüket, és büszkén, hivalkodón járkálnak a játéktérben, míg a férfiak monoton, ezerszer ismétlődő, állatok vágtájára, közösülésére emlékeztető mozdulatsorokat hajtanak végre.
Vida Virág kritikája a Animalről és a Stocosról
A táncosnők ugyanis eleinte kihívóak, mindenféle látványos kiegészítőkkel – tollak, csillámporos, vörös felsők – vértezik fel majdnem meztelen testüket, és büszkén, hivalkodón járkálnak a játéktérben, míg a férfiak monoton, ezerszer ismétlődő, állatok vágtájára, közösülésére emlékeztető mozdulatsorokat hajtanak végre.
A római Palladium Színház szerényebb színpadi adottságokkal szolgál a táncelőadások számára, mint például a Teatro Argentina, ezért a Romaeuropa Fesztivál szervezői úgy döntöttek, hogy a stúdiójellegű táncelőadásoknak ott biztosítanak helyszínt. Bár a nézők szempontjából a színházterem kifogástalan – felújított terek, ízléses belsőépítészeti munkák, jó rálátás a játéktérre – a táncosoknak olyan komoly akadályokkal kell szembenézniük, mint a szűk oldalsó járások és a nem megfelelő színpadi mélység, mely csak optikailag tűnik elegendőnek, valójában azonban nagyon csekély. Mindez nem befolyásolta a tenerifei Daniel Abareu-t és a spanyol hétvége másik két vendégét, Pablo Palaciót és Muriel Romerót abban, hogy színvonalas produkciókat mutassanak be.
Jelenet az Animal c. előadásból
Abreu együttese az Animal című előadással érkezett Rómába. A meghívók részéről nagy bátorságra vall, hogy viszonylag naturális, testiségben és meztelenségben nem szűkölködő produkciót vittek az olasz közönség elé – jellemzően többen el is hagyták a színháztermet az előadás közben. Pedig Abreu semmivel sem provokatívabb, mint az olasz csizmától északabbra és nyugatabbra alkotó kollégái, sőt. Ha általa kellene meghatároznunk a spanyol kortárs táncművészetet, akkor a holland táncirányzatokat mediterrán színnel feltöltő, érzelmesebb, kevésbé durván fogalmazó, visszafogottabb stílusról beszélhetnénk. Ám a Romaeuropa Fesztivál gondoskodott arról, hogy Rómában ne Abreu legyen az egyetlen viszonyítási pont napjaink spanyol táncművészetének megítélésében. Néhány nappal később Abreu munkáját összehasonlíthattuk a honfitársaiéval, Pablo Palacio és Muriel Romero közös művével, a Stocosszal. A két alkotótárs azonnal bebizonyította, hogy bizony a majdnem mindent uraló technika és a mesterséges intelligencia szerves használata nem csupán francia kísérletező színházak kiváltsága, mint ahogy a letisztult forma- és táncnyelv sem csak az NDT (Netherlands Dance Theatre) sajátja.
Jelenet a Stocos c. előadásból
Abreu színpadán három lombtalan fa lóg fejjel lefelé a színpad képzeletbeli felezővonalától jobbra. Ha sokáig nézzük őket, akkor gyökérré változnak, és ez – más díszletelem hiányában – a koncepcióban sarkalatos kérdéssé is válik. Ha ugyanis fákat látunk, akkor az egész világ szimbolikusan a feje tetején áll, tehát ki, vagy inkább megfordított világ közepébe kerülünk, ha pedig gyökeret, akkor „eredetvizsgálatot" gyaníthatunk, azaz visszatekintés szándékát az emberiség múltjába. Én eleinte ez utóbbira szavazok – ez a gondolatmenet vág egybe a folyamatosan meztelenül mutatkozó táncosokkal, a címmel (Animal) és még hozzá a mozdulatvilággal is. (A díszlet egyébként kísértetiesen emlékeztet egy pár évvel ezelőtt, a MÜPÁ-ban látott NDT-produkcióra, ahol egyetlen nagy fa lógott be – szintén fejjel lefelé – a színpad közepére.) Abreu – visszanyúlva legbelsőbb bugyrainkba – ösztönlényeket kreál, miközben különösebben nem foglalkoztatja a szerkesztett, esztétikus kompozíció. A jelenetek túl sok kohéziót nem mutatnak, ám erőteljesen kapcsolja össze őket az intuíció és az elemi ösztönök ereje. Abreu mintha provokálni szeretné közönségét is: azt sugallja, hogy mindenkinek fel kell fedeznie önmagában az állatias jellemzőket, ösztönöket, viselkedésformákat, amelyeket a civilizáció ránk kényszerített elvárásai miatt rejtegetünk vagy elnyomunk önmagunkban.
Az előadásban szereplő öt táncos könnyedén tölti be a teret a csoporttáncokban. Azonban inkább triókat, duókat látunk, finoman illusztrált kapcsolatokat próbál megmutatni a koreográfus. Mozgásnyelvében a counter technika vívmányait használja, a fej, a végtagok eldobása, az esések, kidőlések darabosabbá, ösztönszerűbbé teszik a mozdulatokat.
Jelenet az Animal c. előadásból
Kétségtelen, hogy Abreu világa nőstények által irányított valóság – eleinte. Az előadás végére aztán a helyzet megfordul – vagyis folyamatosan alakul át – és a hímek átveszik az irányítást. Ha Abreu valóban e gondolatmenet mentén hozta létre koncepcióját, akkor lehet, hogy a gyökerek mégiscsak fák: a világ megfordult. A táncosnők ugyanis eleinte kihívóak, mindenféle látványos kiegészítőkkel – tollak, csillámporos, vörös felsők – vértezik fel majdnem meztelen testüket, és büszkén, hivalkodón járkálnak a játéktérben, míg a férfiak monoton, ezerszer ismétlődő, állatok vágtájára, közösülésére emlékeztető mozdulatsorokat hajtanak végre. A három – szintén meztelen – férfi csoporttánca is hierarchiaharcba és hímviadalba torkollik. Mindez egy végtelenül elvadult, zord és sivár környezetben, ahol kövek borítják a talajt (apró, sötétszürke szivacsdarabok), és a fák is lombtalanok. Tényleg a feje tetejére állított világ ez, mert a nők szerzik meg a férfiakat, holott az állatvilágban és a még ma is élő természeti törzseknél ez éppen fordítva történik: a hímeknek van színpompás szőrzetük, tollazatuk, a férfiak ékesítik magukat jobban az afrikai törzsek többségében is. Mintha Abreu társadalomkritikát mondana, és megfedné a női nemet a szerepátvétel miatt. Abreu rendje, világképe viszont végül helyreáll, és azt üzeni a koreográfus, hogy a jövőben minden visszatér az ősi kerékvágásba: a leúszó vörös fényben szokatlan szoborcsoport, két férfi közé szorult nőalak lüktet együtt; a férfiak egyszerre óvják és uralják a nőt, aki behódolva, odaadóan tapad közéjük.
Jelenet a Stocos c. előadásból
Pablo Palacio és Muriel Romero – szöges ellentétben Abreu-val – minden érzéstől szeretné megfosztani, kicsontozni a táncot, és kizárólag egy újfajta közlés nyelveként, az ugrásszerűen fejlődő műszaki technika eszközeként használni. Olyan érzésem van, hogy a tánc és a két, szinte nemtelen táncosnő csak az animációk és hangeffektek kiszolgálása végett van a színpadon, mert nélkülük az egész túl élettelen lenne. Kapnak ugyan néhány percnyi lehetőséget arra, hogy totálfényben is bemutatkozhassanak egy-egy rövidebb duó, szóló erejéig, de akkor visszasírom a vetítések jótékony homályát. Pedig szó sincs arról, hogy képzetlen, vagy rossz alkatú táncosok lennének, de talán a szerepük kényszeríti rájuk a végtelenül depresszív, egyéniség és nemiség nélküli karaktert, amely csak az installációk hatására változik meg: mozdulataik által új életre kel. Az előadás ötletelések sorozata. A hangeffektek, vetítések egy-egy ötletet dobnak fel, és ezt hangból, képből, mozgásból professzionális módon összegyúrják az alkotók; az előadók (Begoña Quiñones, Muriel Romero) pedig maximális tudásuk szerint, fegyelmezetten igyekeznek végrehajtani a rájuk kiszabott feladatokat. Nem hibáznak, mindig pontosan beállnak a fénybe, precízen indítanak impulzusokat, hogy együtt létezzenek az animációval. Számos látványos megoldást láthatunk, például vonalak rajzolják tele az egyik táncosnőt, melyek aztán zümmögő pontokká, legyekké válnak, és a táncos a kezével továbbhajtja bolyt a másik táncosra; vagy: a táncosnő képtelen menekülni egy rajta kibomló fehér fénytől. Mégis az egész produkciót nem látom másnak, mint amikor a számítógépre letöltött új program demóját nézem, melyben szemléltetik, hogy mennyi mindenre alkalmas a megszerzett program. Az eszköz már megvan, de kellene hozzá erős dramaturgia is, mert így nem átütő erejű előadás a Stocos, csak érdekes kellékhalmaz, melyből kedvükre válogathatnak a jövő koreográfusai.
Teatro Palladium, 2012. november 16. és november 18.
Romaeuropa Fesztivál, Róma
